A szerző első látásra egy építészeti témát járt körül „Balatoni strandépítészet múltja, jelene és jövője” című tanulmánykötetével, valójában azonban az építészet mentén kulturális antropológiai megállapításokat tett, elemzett épületei mentén emlékeinkről, identitásunkról és a Balatonhoz fűződő érzelmi kapcsolódásunkról tett releváns megállapításokat. A kutatás és kézikönyv bemutatója során nem csupán szakmai eredményeket ismertetett, hanem annak a különleges balatoni világnak a lényegét próbálta megragadni, amelyet szinte minden magyar ember belülről ismer és a maga módján szeret.

A tó, mely identitásunk része

Az előadás legfontosabb alapvetése az volt, hogy a Balaton nem egy egyszerű üdülőövezet, hanem sokkal inkább egy közös kulturális emlékezethely, amelyhez minden generációnak személyes nyári élményei, családi történetei és emlékei kapcsolódnak. Mert a Balaton szóval senkinek sem egy földrajzi fogalom jelenik meg a szemei előtt, hanem érzések, hangulatok, illatok és képek sokasága. A napsütésben csillogó víztükör, a strandbüfék illata, a stégek deszkáinak recsegése vagy a vízibiciklik sora – mind-mind olyan emlékképek, amelyek szinte automatikusan idéződnek fel bennünk.

Az előadó saját gyermekkori emlékein keresztül kapcsolta hallgatóit ehhez a világhoz. Balatonföldváron töltött nyarai, a nagyszülőknél eltöltött vakációk, a motorcsónakos utak a strandra, a vízicsúszdák, a gumimatracok és a büfék világa mind olyan személyes élmények, amelyek sokak számára ismerősek lehetnek. Ezek az emlékek azonban nem nosztalgikus történetekként jelentek meg az előadásban, hanem annak bizonyítékaként, hogy a Balatonhoz való kötődésünk mélyen érzelmi természetű.

Szakmai fókuszban az ambivalens örökség

Ezután arról beszélt, hogy felnőve, építészként már egészen más szemmel kezdte nézni a balatoni strandokat. Szakemberként egyre inkább feltűntek számára azok az építészeti problémák, amelyek szinte mindenütt jelen vannak. A balatoni strandokon zömében különböző korszakokból származó épületek eklektikus kavalkádja található, amelyek sem formailag, sem funkcionálisan nem alkotnak egységet. Gyakoriak az utólagos bővítések, a különféle ideiglenes megoldásokból állandósult építmények, a rendezetlen büfésorok vagy a tájba kevéssé illeszkedő kiszolgáló létesítmények. Mégis, ezek a helyek valamilyen különös módon szerethetők maradtak. Ez a felismerés vált kutatásának egyik alapvető kérdésévé. Miért ragaszkodunk olyan környezetekhez, amelyek objektív építészeti mércével nézve gyakran kaotikusak vagy esztétikailag kifogásolhatók? Miért érzünk mégis otthonosságot és nosztalgiát ezekben a terekben? A válasz szerinte az emlékezetben és az érzelmi kötődésben keresendő. A balatoni strandok épített elemei – legyen szó régi öltözőkabinokról, hullámlemez tetőkről, kézzel festett táblákról vagy egyszerű betonpadokról – önmagukban nem hordoznak értéket, jelentőségüket az adja, hogy személyes történetek kapcsolódnak hozzájuk. Egy-egy tárgyi elem képes felidézni a gyermekkor nyarait, a családi vakációkat vagy az első szerelmek emlékét. Szemléletes analógia a balatoni hekk jelensége. A hekk nem őshonos balatoni halfaj – eredetileg gazdasági szükségmegoldás volt – mégis a balatoni nyár egyik legfontosabb szimbólumává vált, kulturális hagyománnyá nőtte ki magát. A hal származása nem fontos, hanem az az élmény, amelyet elfogyasztása felidéz. Hasonló folyamat játszódik le a strandok épített környezetében is: a tárgyak és épületek jelentőségét nem azok esztétikai minősége, hanem az általuk hordozott emlékek adják.

Más generáció, más Balaton

Az előadás egyik legérdekesebb része a generációs különbségek bemutatása volt. Ungváry-Kiss Márta rámutatott, hogy a „balatoni hangulat” fogalma korosztályonként eltérő jelentéssel bír. Az idősebb generáció számára a vállalati üdülők, a szocialista tömegturizmus és a családi nyaralások időszaka jelentette a Balaton aranykorát. A középkorúak emlékeiben inkább a rendszerváltás utáni évek pezsgése, a diszkóhajók, a fesztiválok és a nyugati fogyasztói kultúra megjelenése él. A fiatalabb generációk számára viszont a Balaton már kevésbé idézi a múltat. Számukra sokkal fontosabb a minőségi környezet, a fenntarthatóság, az egyedi élmények és a digitális világ elvárásaihoz igazodó szolgáltatások. Ez a felismerés komoly következményekkel jár a strandfejlesztések szempontjából. Az előadó szerint veszélyes lenne egyszerűen konzerválni vagy lemásolni a múltat. Nem a régi hibákat kell megőrizni, hanem azt a hangulatot és identitást, amely a balatoni strandokat egyedivé teszi. A múlt értékeit úgy kell továbbvinni, hogy azok a jelen és a jövő igényeivel is összhangban maradjanak. Ehhez kapcsolódott az előadás másik kulcsfogalma, a „genius loci”, vagyis a hely szelleme. Minden hely rendelkezik egy karakterrel, amelyet természeti adottságai, történelmi fejlődése és használati módjai egyaránt alakítanak. A Balaton esetében ezt a karaktert egyszerre határozza meg a tó látványa, a nádasok, a tanúhegyek jelenléte, valamint a strandolás kultúrája. Az igazán jó fejlesztések nem eltüntetik ezt a karaktert, hanem erősítik és láthatóvá teszik.

Építészet építészek nélkül 

A kutatás történeti része arra is rámutatott, hogy a balatoni strandépítészet egyik legértékesebb időszaka az 1960-as évekre tehető. Ekkor alakult ki az a könnyed, modernista építészeti szemlélet, amely a nyári kikapcsolódás szabadságát és természetközeliségét próbálta megfogalmazni. Ezek az épületek egyszerűek voltak, mégis harmonikusan kapcsolódtak a tájhoz és a strandolás életérzéséhez.

A későbbi évtizedekben azonban a tömegturizmus növekedése egyre nagyobb terhelést jelentett. A hiányzó funkciókat sok helyen ideiglenes építményekkel pótolták, amelyek idővel állandóvá váltak. Büfék, bódék, különféle melléképítmények jelentek meg, gyakran átgondolatlanul. A strandok eredeti építészeti koncepciója fokozatosan háttérbe szorult.

Paradox módon azonban éppen ez a kialakult rendezetlenség vált a balatoni identitás részévé. Az előadó itt Bernard Rudofsky híres elméletére hivatkozott, amely az „építészek nélküli építészetről” szól. Rudofsky szerint az emberek által spontán módon alakított terek sok esetben jobban megfelelnek a valódi használati igényeknek, mint a túlzottan megtervezett és szabályozott rendszerek.

A balatoni strandok esetében ez különösen igaznak tűnik. A strand nem hétköznapi tér. Olyan hely, ahol a megszokott szabályok fellazulnak. Az emberek mezítláb járnak, fürdőruhában közlekednek, lángost esznek a parton, és kevésbé figyelnek a társadalmi konvenciókra. Ebben az értelemben a strand enyhe rendezetlensége a szabadság egyik fizikai megnyilvánulása.

A fejlesztések legnagyobb kihívása ezért az, hogyan lehet egyszerre megőrizni ezt a fesztelen hangulatot és közben javítani a szolgáltatások minőségét, megszüntetni az építészeti káoszt, valamint fenntarthatóbbá tenni a működést. A válasz nem a teljes újratervezésben vagy a steril rend kialakításában rejlik, hanem egy érzékeny, helyspecifikus szemlélet alkalmazásában.

És a konklúziók

A bemutatott kutatás eredményeként elkészült kézikönyv pontosan ezt a szemléletet kívánja közvetíteni. A szerző 114 működő balatoni strandot vizsgált meg, elemezte azok adottságait, problémáit és lehetőségeit. A strandokat különböző kategóriákba sorolta, felismerve, hogy egy kis természetközeli strand és egy nagy forgalmú városi strand eltérő fejlesztési megközelítést igényel. A kiadvány célja nem egy univerzális recept megalkotása, hanem olyan szempontrendszer nyújtása, amely segíti a településeket saját identitásuk felismerésében és tudatos fejlesztésében. A hangsúly nem a sablonos megoldásokon, hanem az egyediség megőrzésén van. Ungváry-Kiss Márta előadása végén világossá vált, hogy a balatoni strandépítészet kérdése valójában nem csak építészeti probléma. Fajsúlyosabban szól arról inkább, hogyan tudunk egyszerre hűek maradni múltunkhoz, és megfelelni a jövő kihívásainak. A Balaton értéke nem csupán természeti adottságaiban rejlik, hanem abban a kulturális és érzelmi örökségben is, amely a generációk emlékeiből épült fel.

A szerző az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének szakírója

Fotó: Balogh Sára Borbála/ MMA MMKI