Augusztus 26-a óta különféle orgánumok szerkesztői keresnek meg, írjak emlékezést, gyászverset. Persze nagyon jól esik, de mikor beérkeznek ezek az e-mailek, telefonhívások, úgy érzem bajban vagyok. Ezek a gesztusok sosem az elhunytat, hanem az emlékezőt állítják középpontba. Persze a szubjektivitás levetkőzhetetlenségéről, a személyesség erejéről mesél számos esszé, köztük a Hazatérés, mégsem akarom, hogy rólam szóljon ez a gyász. Minimális személyes kapcsolatunkból igyekeztem felvillantani néhány epizódot az Élet és Irodalom Nádasra emlékező számában. Minimális személyes kapcsolatunk néhány epizódjára afféle legitimizációs gesztusokként tekintek. Bizonytalan ember vagyok. Általában az kérdéses bennem, az egyéni tapasztalások hogyan válhatnak univerzális élménnyé. Éppen ezért nincs olyan szakmai elismerés, amit ne azért tartanék fontosnak, mert általam nagyra tartott emberek ítélték oda, számomra fontos alkotók bólintottak rá koncepciókra, megszólalásmódokra. Röviden: azt mondták, nem hülyeség, amit csinálok. Aztán sok kedves mentort és segítőkész szerkesztőt vagy idősebb írót sodort mellém az élet, akik nélkül teljesen máshol tartanék.

Nádas Péter nem volt a mentorom, de megtanított élni. Nagyon sok tudást hagyott hátra, engem ebből az érzelmi rész érdekel: így is lehet, így kellene gondolkodni testről, szerelemről, felnövésről, művészetről, emberi kapcsolatokról és mindenről, amit elemzői alaposan körbejártak. Ha túlozni akarok, egy időben bibliám volt az Emlékiratok könyve, írtam belőle két szakdolgozatot, mindkettőnek a megértés volt a célja, mindenféle irányból és olvasási módszerrel próbáltam felfejteni a rétegeket (még mindig nem sikerült), de sokkal inkább foglalkoztatott, hogy valahogyan rávetítsem az életemre, megértsem általa, hogy egyes események miért történnek velem, és ha már történtek, mihez kezdhetek velük. Gyakorolni akartam azt a fajta szabadságot, aminek leginkább én szabok gátat, még akkor is, ha magamnak úgy magyarázom, a körülmények.

Ezen a nyáron sokat gondoltam rá. Júniusban megfogadtam, hogy egy kicsit másra helyezem a fókuszt, abbahagyom az Emlékiratok hat éve tartó folyamatos olvasását. Mert ezen a nyáron megváltoztam. Saját felnövéstörténetemet nagyban formálták A Biblia, az Egy családregény vége gyerekelbeszélői, felnőttkorom elejének gondolkodásmódját az Emlékiratok, a Találkozás és az Évkönyv fiatalemberei. És persze a női minták, Thea Sandstuhl, a Színésznő, a nagynéni a Hazug, csalóból, az idős Nő. Olyan sorsokat láttam, amikbe bele tudtam helyezni magam, de nem akartam őket a sajátomnak. Ezen a nyáron hosszú évek után jobban éreztem magam. Aztán amikor Nádas meghalt, úgy éreztem, magamra lettem hagyva, nem lesz már több meglepetés.

Fontos olvasmányaimmal általában a celldömölki cseresznyefák alatt találkoztam. Gimnazista korom valamelyik nyarán szegezett a kerti székbe a zsigeri ereje annak, ahogy egy kisfiú megöli a kutyáját. Akkor, ott – Isten tenyerén – végérvényesen megváltozott az irodalmi ízlésem. Azon a héten minden nap elolvastam egy rövidebb Nádas-művet. A szabadság tréningjei után lapozgattam a tizenkettedikes irodalomtankönyvet, ott virított a fényképe Esterházy Péteré mellett az utolsó oldalon, tájékoztatva a fiatalokat, ma is élnek ám írók. Büszkén mosolyogtam, hogy én ezt a kettőt már ismerem. Aztán persze, ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ez az ismerkedés még csak most kezdődik.

A legtöbb dolog korán megtörtént velem. Egyetemista korom elején jutottam el az Emlékiratokig. Néha túrákat szerveztem magamnak: Istenhegy, Diana és Adonis utca, a villája annak, akinek a nevét nem mondja ki a beszélő. Városi erdőket kerestem, próbáltam rájönni, melyik lehet az a kert, amin át közlekednek a gyerekszereplők. Folyton megzavartak a furcsán néző emberek: idegen voltam itt, a környék egy szeletét azonban úgy ismertem, ahogy ők valószínűleg nem.

Mikor a Világló részletek megjelenése után Nádas bejelentette, nem lesz több regény, aztán megjelent a Rémtörténetek, sokat beszélgettem a barátaimmal arról a hatalmas szellemi épségről és erőről, amiből az évek alatt semmit se veszített. Ilyenkor mindig elmondtam, hogy végignéztem, ahogy a nagyszüleim demensé váltak vagy megbolondultak, teljesen életidegen számomra, hogy folyamatosan, tiszta elmével képes dolgozni. Sokat küzdöttem, küzdök azzal, hogy az irodalom az életemre tör, olyan, mintha mindent uralni és irányítani akarna. Mintha azért történnének dolgok, hogy szöveggé váljanak. Ezért sokat hadakoztam magamban gyakran hangoztatott kijelentésével: az írás semmit nem vett el az életéből, inkább igenis hozzáadott. Sosem értettem, hogyan mondhatja ezt egy olyan ember, aki szinte egész életében az íróasztala mellett ült. Mindenesetre sok olyan mondatot kaptam tőle, ami valamilyen módon vigaszt jelentett. 2022-ben nyolcvanéves lett, ünnep volt az egész Margitsziget, srégen mögötte álltam, a szökőkúra volt vetítve a körtefa, mosolyogva nézte, akkor meg csendet kaptam tőle.

A halála után nem sokkal Bazsányi Simon szervezett egy megemlékezést Kisorosziban, ahol az életmű fontos darabjai születtek. Szeretném kihangsúlyozni itt is a kezdeményezés fontosságát. Nádas estjei általában megnyugtattak, egy kicsit elálmosítottak, itt is hasonló érzések töltöttek el, ahogy ringatóztam odafelé a réven, aztán sétáltam hosszú úton az erdőben. Ültünk a szigetcsúcson, alkotók és olvasók, igaz, jóval többen is lehettünk volna. Néhány óra után elindultam sétálni a faluban, bejártam a kanyargós utcákat, elszalasztottam egy buszt, izgalmas útvesztőkben bolyongtam, elszalasztottam még egyet. A Kálvária-domb lábánál kötöttem ki, lágyan világított a nap. A stációkon végigvezető lépcső tetejéről néztem a tájat, dombokat és vizet, fákat és felhőket. (Jó lenne úgy élni, hogy ezek éppen elegendő események legyenek.)

Nincs társaságom, ahol ne jönne szóba, elmentek a Péterek. Kiállítás, posztumusz kötetek, előadások, estek. Mindenki láthatja, helyesebben bárki láthatja és mégis mindig el van takarva. Nem tudom, mit kellene most csinálni.

 

 

 

 

 

 

Fotó: Horváth Florencia

A megemlékezésről: Bárdos-Deák Ágnes