irodalom
A 2026. október 29-én, a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös termében tartott könyvbemutatón Szívós Erika történész, az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék habilitált docense beszélgetett meghívott vendégeivel, azaz Balázs Eszter történésszel, az NKE Közép-Európa Kutatóintézet tudományos főmunkatársával; Hatos Pál történésszel, ugyanazon intézet igazgatójával; valamint Papp Barbara pszichológus és történésszel, a PPKE BTK Alkalmazott Viselkedéselemzés Tanszék egyetemi adjunktusával.
Az első kérdés mindjárt arra vonatkozott, vajon milyen közönséget mozgósít a témakör, és az első világháborús – alapvetően történettudományi – szakirodalmon belül hol foglal helyet a főként Csáth Géza életművének kutatásáról ismert szakember, Molnár Eszter Edina kötete. A meghívottak közül Balázs Eszter hangsúlyozta, hogy az érzelemtörténet – akár az egyén, akár a tömeg szempontjából nézzük – új alapokra helyezte a 20. század elejének kutatását, és már az 1990-es évek elejétől megjelent Nyugat-Európában.
Olyan kultúrtörténeti fordulatról van tehát szó, amely nagyban támaszkodik a pszichológia tudományára is. Történelmi háttér, az egyéni sorstörténetek és a lélektani aspektusok együttes vizsgálata valóban komoly eredményekre vezethet: hozzájárulhat nem pusztán az egyes tudományterületek „fejlődéséhez” (már amennyiben a paradigmák váltakozását fejlődésként fogjuk fel), hanem akár a társadalom „felnőtté válásának” elősegítéséhez is.
A napokban feltárt ügynökaktákkal kapcsolatban épp ennek hiánya látszik: a történelmi háttér ismerete, az egyéni utak összetettségének lélektanilag is értő (sőt, empatikus) vizsgálata révén talán közelebb juthatnánk a tisztázáshoz, a morális dilemmák megválaszolásához.
A PIM-ben szervezett beszélgetés során szóba került, hogy egyfelől léteznek univerzális emberi megélések és érzelmek, másfelől beszélhetünk kultúráktól függő jelenségekről, amelyek azt is szabályozzák: „hogyan illik” megélni és kimutatni az érzelmeinket. Az utóbbi időszakban egyre többen foglalkoztak például az első világháborúból hazatérő katonák traumatizáltságának kérdéskörével, de a jelenlévő kutatók utaltak Freud és Ferenczi Sándor tapasztalataira is, valamint munkásságuk vonatkozó szeletére. Kosztolányi épp az első világháború idején készített interjút Ferenczivel (a Hatvany tulajdonában lévő Esztendő számára), amelyben mindketten a modern ember tudattalanjában rejlő vadállati ösztönökről elmélkedtek. A humanista és pacifista megnyilvánulásokat inkább álságos cselekedetekként aposztrofálták – erre a következtetésre elsősorban Kosztolányi jutott –, mondván: az ember a nemesnek tűnő gesztusok ellenére mégiscsak ember (állat?), és olykor épp ezek a gesztusok válnak a legönzőbb tettekké, amit sajátos elrejtettségük csak még jobban felerősít.
![]()
Hatos Pál arra is utalt a beszélgetés során, hogy az első világháború idejének társadalmai lelkesen üdvözölték a militáns propagandát. Nem volt még tapasztalatuk a pusztítások erejéről, a jelszavak mögött rejlő hatalmi dinamikáról, aminek negatív eredményét leginkább a mindenkori kisember érezhette a bőrén – a fronton és a hátországban egyaránt. Mai szemmel nézve mindez visszásnak hat, még akkor is, ha a jelenünk mutat némi párhuzamot az akkori időkkel. Mindezt csak tovább árnyalja, hogy a korábbi, marxista ideológia által áthatott értelmezésekkel ellentétben az értelmiség sem ellenezte egyöntetűen a háborús propagandát: nem csak Kosztolányi, de például Ignotus is írt militáns hangvételű cikkeket, Csáth pedig – a naplói tanúsága szerint – egészen szélsőséges nézetekig jutott el, amiben persze a morfinfüggőség által befolyásolt tudatállapota is közrejátszhatott.
Molnár Eszter Edina könyvében komoly szerep jut a sajtótörténeti és az irodalomtörténeti kutatásoknak is, ami a választott téma esetében elengedhetetlen.
A háború eleji utcai tüntetésekről hírt adó beszámolók és az 1914-es júliusi válság idején még háborúellenes lapok irányváltásának érzelemtörténeti fókuszú vizsgálata ugyanis az érzelmi bevonódás mélyebb megértését teszi lehetővé, a háború jellemző érzelmi állapotainak megismerését pedig Molnár kötetében is ego-dokumentumok segítik, mint Balázs Béla és testvére, Bauer Ervin, illetve Csáth, Kaffka Margit, Kosztolányi és Ritoók Emma naplói, levelei, emlékiratai.
Az irodalmi-történelmi, sőt pszichológiai tárgyú est során a jelenlévők néhány konkrét példát is említettek. Balázs Eszter vissza-visszatérően Kosztolányi esetére emlékeztetett – utalva az első világháború utáni szélsőséges szerepvállalásra is, nevezetesen a Pardon rovat ügyére –, sőt, a „kognitív disszonancia” fogalmát is megkockáztatta az író lehetséges lelkiállapotának meghatározásakor, amit a mellette ülő Papp Barbara nem cáfolt meg. Magam is elgondolkodtam ezen a meghatározáson, hiszen a kortársak szerint mindenen meghatódó, inkább nőies karakterű művészember hogy máshogy lehetne mindemellett harcias, kőkemény retorikai támadásokat levezénylő zsurnaliszta is egyben? Az író több helyütt is hangsúlyozza saját jellemének ellentmondásosságát, azáltal pedig, hogy bevallja, mindig azzal empatizál, akivel éppen beszél, akár valamiféle kora gyerekkori sérülésre is gyanakodhatunk, ami a ’48-as honvéd nagyapa nevelési nézetei és a szülőkkel való hangos konfliktusa miatt nem kizárt. Ilyenkor fordulhat elő az is, hogy az adott egyén afféle kaméleon-karaktert fejleszt ki magában, aminek persze akad számos pozitívuma is, de a szigorúbb erkölcsi mércét állító közönség számára sokszor inkább gyávaságnak, megalkuvásnak vagy éppen – erősebben fogalmazva – gerinctelenségnek tűnik.
Határozott következtetések levonása helyett inkább csak annyit jeleznék e helyütt, hogy a pszichológiai tapogatózás helyes ugyan, bár sok esetben spekulációkhoz is vezethet, amint arra már a freudista és a vele rokon irányvonalakat kritizálók rámutattak, nem utolsó sorban épp az irodalomtudomány területén.
Az est folyamán szó esett még a sajtó torzító hatásairól is, a mindenkori hírmanipulációról, a napilapok „kapkodásairól”, mely igyekezettel próbálták utolérni az eseményeket. „Létezhet-e egyáltalán objektív történetírás?” – vetődött fel a kérdés egy ponton, és hát persze költőinek bizonyult a felvetés. Szubjektív mikrotörténetekből tevődik össze itt is a nagy egész. „Lehet-e konszenzuális objektív képünk bármiről is?” – szaporította tovább a kérdőjelek számát Balázs Eszter. De felvetődött sok más részkérdés is, mint például a baloldali lapok „patriotizmusa” a háborús helyzetben; a háborús tematikát feldolgozó szépirodalmi művek (és műfordítások) kérdésköre (utalva többek között Barbusse-ra, akinek A Tűz – Le Feu című 1916-os regényét a szélsőjobbos újságíró Lendvai fordította magyarra két évvel később, kritikát pedig Kosztolányi közölt róla); az antanthatalmak és a németek propagandagépezete közötti különbségek vizsgálata; valamint a többi nyugatos szerző nem mindig elutasító reakciója az erőszakra.
Szívós Erika utolsó körkérdésére – miszerint kinek a sorstragédiája volt a legmegrázóbb a meghívott vendégek számára – mindenki Kaffka Margitot nevezte meg, aki köztudottan a kisfiával együtt hunyt el (mindössze egy nap különbséggel) az 1918 őszén tomboló spanyolnáthajárványban. A kötet szintén az írónőtől vett mottóval indít – benne a címadó idézettel –, aki egy kemény és munkás élet után, sok szerelmi csalódás fájdalmával a szívében, 1914 augusztusában végre először érezhette (volna!) azt, hogy révbe ért Bauer Ervin oldalán: „Harmadnap a sürgönyhivatalnok azt mondta: »La guerra!« És én, ki nevetve feküdtem az ágyban – tréfálva a betegségeken, bajokon, összetörtem most és sírtam, sírtam összetört világunkon, tönkrement boldogságomon, mindenen. – Rettentő út volt. Az anconai hajón hangos magyarok s nyugodt, tiszta apácák – lenn az ebédlőben már síró anyák a fiaikkal. Fiumében szegények és züllöttek voltunk – egy kertben aludtunk délutáni álmot. »Margitka, van még háború?« – kérdezte egyetlenem a kék szemét felvetve álmosan. Hogy álltunk sírva és kimerülten a fényképész elé!”
Képek: a L'Harmattan Open Access Facebook-oldala


