Különös zenei élmény a Haunted új albuma. Korántsem magától értetődő ugyanis, hogy mit kap az ember a zenekartól: a kezdetekben a tharshmetálból építkező muzsika számos változáson ment keresztül az amúgy talán nem túl hosszú idő alatt. Amikor az első lemezük (melynek címe megegyezik a zenekar nevével) berobbant a csúcsán már túljutott alternatív/grunge és populáris punk mozgalomtól nem sokkal azelőtt még hangos zenei életbe (1998-ban), csak az olyan keményvonalas thrasherek bólogathattak elismerően, akik méltósággal adóztak a Slayer munkássága előtt. És talán nem járunk túl messze az igazságtól, ha erre az időszakra – valamint a Haunted kezdeményező szerepére – tesszük a Slayer kilencvenes évekbeli kanonizációjának megerősödését, illetve a Slayer-féle agresszív thrash fölértékelődését. Még akkor is, ha ekkoriban kezdett népszerűsége csúcsára érni a nu metál (mely végül tiszavirág-életűnek bizonyult, vagy legalábbis nagyon gyorsan veszített popularitásából), majd teret követelt a metálcore néven ismert új hibridstílus. Az a metálcore, melynek zenei technikájától korántsem idegen a neothrash; emennek pedig megkerülhetetlen hivatkozási pontja a svéd vonal, leghangsúlyosabban pedig éppen a Haunted lett.

Minthogy azonban a neothrash hatására (is) maga a thrash kezdte az ezredfordulótól újabb virágkorát élni – lásd akár a vezető ősök, a Slayer vagy a Testament ekkori invenciózus munkáit –, neo, thrash és core valamiképp együtt kezdett az ún. underground (vagyis nem nu) metál zenék egyik meghatározó stíluskeverékévé válni. De mi lett mindeközben a Haunteddel?

Nos, a csapat a második lemezével (Made Me Do It – azóta is alighanem a legjobb) ugyan megfejelte az első színvonalát, az ezt követő One Kill Wonder és Revolver (2003 illetve 2004) kicsit talán sietve összedobott konstrukciói azonban a kezdeti lendület mérséklődéséről tettek tanúbizonyságot.

Ennek ellenére kétségtelen, a zenekar sohasem alkudott meg, sohasem készített olyan zenét, mely engedményeket tett volna bárki és bármi felé, nem lovagolt meg soha semmilyen divathullámot. Ez persze nem feltétlenül egy jó értelemben vett metálos attitűd nevében állítható, hiszen az éppen történő zenei hatásoktól való távolságtartás nem minden esetben jelöl egyediséget vagy kiváltságot.



Éppen ezért a 2006-os The Dead Eye album nyomatékos „kívülállása”, a hagyományos vagy akár az új thrash-től való erőteljes elszakadása inkább egy az identitását és stílusát újradefiniálni kívánó zenekar okos döntése volt, akkor is, ha – elismerve a lemez érdemeit – a Dead Eye nem feltétlenül hallgattatja magát, nem villant föl kivételes zenei megoldásokat, ellenben mindent föltesz a hangulatra. És ezt a vonalat viszi tovább a mostani Versus – a cím innen nézve fontos öndefinícióként ugyancsak érthető –, még ha első blikkre a hangzás (újfent) metálosabb lett, a riffelés, a tempók pedig némi visszakanyarodást sejtetnek.

Ehhez képest meglepetés, hogy a Haunted, saját kísérletező útját járva, nem elégszik meg az ezerszer eljátszott témák recirkuláltatásával, a puszta döngöléssel, a sebesség fokozásával, noha ezeknek a komponenseknek mindegyike megtalálható a Versuson. A Versus mégis igen egyedinek mondható: kiköveteli magának a figyelmes hallgatást. Végigpörgettem vagy ötször a lejátszóban, miközben dolgoztam, de nem éreztem azt, hogy többet ne lenne érdemes betenni, mert felszínesen fülelve is karakteresnek tűnt a zene – de korántsem fogósnak. Azért nem, mert ugyan valamennyi gitártéma remekül el lett találva, így a hallgatás első szintjén minden rendben van, ám a dalok szerkezete úgyszólván rendhagyó. Rendhagyó a szó szoros értelmében: csak igen ritka a verze-verze-refrén-verze típusú megoldás, többnyire a nem identikusan vagy egyáltalán nem ismétlődő elemek vezetnek át egymásból úgy, hogy az egyes dalok belső felépítése tükrözi a teljes album szerkezetét. Ily módon meglehetősen sokszor és figyelmesen kell hallgatni a Versust, ugyanakkor megéri a befektetést, mivel egyrészt – sok társával szemben ezen a lemezen – beérnek a dalok, másrészt rendkívül sok az olyan finom zenei megoldás – harmonikusan kidolgozott szólók, basszustéma, átkötések –, melyek elsőre vagy felszínes hallgatás során elfutnak az ember mellett.

Ami egyszerre meglepő és mégis természetes, hogy az elvileg a keménységre, a sebességre építő thrash elemek mellett nagy számban találkozunk doomos és stoneres megoldásokkal, ezek pedig egy egészen eltérő stílus jegyeivel gazdagítják a Haunted zenei világát. A lassabb, málházósabb, hangulatos elemek tehát szervesen épülnek az egyébként főleg középtempós, és csak ritkán begyorsuló thrashes megoldásokba, Peter Dolving énekes pedig ezúttal remekül érez rá az átmenetben, a produktív stíluskeveredésben rejlő lehetőségekre. Üvölt, de mind több karaktert, mind több dallamot visz üvöltéseibe, stílusát pedig az említett zenei hagyományok itteni újraértelmezéséhez igazítja. Tehetséges figura – ha pedig a Haunted ezt a különös, saját irányt folytatja (mely nagyon is tisztában van múltjával), érhetnek minket még kellemes meglepetések.