Már 1991-es első regényéből, az elejétől végéig zseniális X generációból kiderült, hogy Douglas Couplandet különösen izgatja a világvége. Legfrissebb, angolul tavaly megjelent könyve továbbra is tükrözi ezt az érdeklődést, sőt, a szerző izgalmát az olvasóra is átragasztja: A rágógumitolvaj című regény pont azokon a helyeken a legélvezetesebb – márpedig helyenként valóban csillogóan frenetikus –, ahol kozmikus léptékű igazságokat nyilatkoztat ki, platóni létkérdések alá illeszti be korszerűségben verhetetlen lábjegyzeteit. (Ja és ejt néhány keresetlen szót a fogyasztás kapcsán is, ez Platónhoz képest új.) Itt hadd hozzak csak egy példát – a többi alul kommentben:

Éjjel nem bírtam aludni, a 62-es csatornán meg ment egy ezeréves Stephen King-film, amiben egy Bostonba tartó óriás utasszállítóról mindenki eltűnik útközben, csak hat ember nem, aki aludt. Ez a hat felébred, és az eltűnt utasok helyén csak a ruhájuk meg a cipőjük van. Gondolom, a rendező azt akarta, hogy azt gondoljuk, Húú, eltűnt a testük, de csak a testük. Minden más, ami nem a testük része, ott maradt! De ez tök baromság. Tényleg, mi maradna, ha minden, ami te vagy, eltűnne? Az egyetlen, ami igazán te vagy, azok a DNS-edet tartalmazó sejtjeid. Azaz minden, ami nem DNS-hordozó sejt, ott maradna a 747-esen. Szóval igen, ott lenne a ruha meg a cipő, de ott lenne a fogtömés, mellimplantátum, műhaj, műszempilla, porcelán fogkorona, smink, kontaktlencse, körömlakk, csípőprotézis, átültetett vese, műszív, pacemaker, szívsztent – és ha jobban belegondolsz, az összes nem-DNS cucc is a testből magából: megemésztetlen étel, baktériumok, vírusok, prionok, takony, fülzsír, vizelet és gyógyszerek. És végül persze a víz, ami az egészet mozgásban tartja – sok liter víz, merthogy abban nincs semmi DNS. A nyál is maradna, kivéve a szájból levált bőrsejteket. […] Szerintem még a pete meg a sperma is maradna, mert azok a DNS-láncnak csak egy-egy fele, ami a másik felét keresi, nem? […]

Várjunk, csak. Nem tudom, a csont számít-e.
Megnézem a Google-ben.

Öt perccel később. Tudod, mi van? A csontokban nincs DNS, viszont a csontvelőben van, vagyis a kiszippantott csontvelő nélküli csontváz is ott maradna a 747-esen. Kiderült, hogy a hajban sincs DNS – csak a gyökerében –, azaz a haj is marad. És ne felejtsük el a fogat, mínusz a belső massza. Szóval amit mi a testünknek tartunk, az csak részben “mi”. Töltőanyagból vagyunk. Hot-dogok vagyunk... A DNS lényegében arra kell, hogy összefogja ezt a sok moslékot, amit mi szeretünk annyira szentnek hinni. (239-41.)

Na, ilyen ez a könyv. (Legalábbis részben.) Nem rossz, ugye? Szerintem szellemes és közvetlen. Cselekmény tekintetében, ha megengedhetek magamnak egy kiadós oximoront: szabályos (tkp. klasszikus?) posztmodern sémára épül. A textualitás különböző szintjeire szálazódnak szét a visszatérő motívumok, metavonatkozások tükörtermeiben parolázhat kvázi-szerzők és/vagy szereplők arzenálja – például az egyik szereplő regényt ír, amelyet betétfejezetek formájában ismerünk meg, s amelyben egy regényíró lát vendégül egy másikat, stb. – de végeredményben minden áttekinthetően ki van súlyozva, és minden bájosan klappol.


























(posztmodern)

Ne gondoljunk pynchoni motívumarzenálra és szövegzuhatagra, amely tetszés szerint sivatagba vagy vadonba vezeti a tévelygő olvasót, hogy aztán ott felejtse: a felhasználóbarát tájékozódás itt mindvégig biztosított. Semmi nem végtelen, inkább csak az újra és újra felhasznált jelek funkcionalitása sokszínű, mint annál a hajtogatós játéknál, amelyet négy ujjunkra húzva a felfelé fordított néhány betűből (szóból?) újabb és újabb kombinációkat rakhatunk ki. Még az özönvíz előtt, általános iskolában vacakoltak ezzel lányosztálytársaim, azt hiszem, főleg szerelmi jóslásra használták – nem tudja véletlenül valaki, hogy mi a neve?

(youtube)

Apropó, név: végeredményben ki is a rágógumitolvaj? Hadd oszlassam el a kétségeket egy bizonytalan híradással: nem számoltam össze, de legalább öt különböző szereplő lop rágógumit a könyv oldalain. Az egyik még fel is veszi az akciót, és ezzel a kis klippel indul el a youtube-on a hírnév felé vezető úton. A korrekt regényszerkezet alapja egyébként egy semmiből jött levelezés két alkalmazott között a dögunalmas munkaviszonyok egyik fellegvárában, a Staplesben (ez Észak-Amerika egyik legnagyobb Office Depot-szerű írószerlánca). És a korszellemet emblematikusan magába záró – vagy parkolójába vonzó – helyszín valóban stimuláló közegnek bizonyul. Ha ténylegesen nem is itt született A rágógumitolvaj, a benne elrejtett regényparódia, A kesztyűk tava már igen.

(Az X generáció és a szilíciumvölgy)

Szögezzük le: nem lenne igazságos ugyanazzal a mércével mérni A rágógumitolvajt, mint Coupland bemutatkozó kötetét, az X generációt. Nem pusztán a kanadai szerző hibája, hogy utóbbihoz foghatóan korszakalkotó jelentőségű szövege többé már biztosan nem jelenhet meg, és az is fegyvertény, hogy egyáltalán később is aratott hasonló volumenű kereskedelmi sikert. (Konkrétan a – magyarul nem olvasható – Microserfs című regénnyel (1995), amely a szilíciumvölgyi ember életét jellemzi, különös tekintettel egy bizonyos nagyvállalat alkalmazottaira. A könyv kiindulópontja dióhéjban: a derék programozóknak nem élete van, hanem munkája; az IT szektorban dolgozók számára evidencia, hogy választani lehet – vagy az egyik, vagy a másik. A kettő együtt nem megy. A később meg is filmesített sikerkönyv eladásait valószínűleg jócskán megdobta, hogy szinte napra egyszerre jelent meg a Windows 95 operációs rendszerrel – ha még emlékeznek erre a termékre.) Az X generáció azonban nem csak az eladott példányszám miatt késztet álmélkodásra: annyira könnyedén, s mégis a legapróbb részletekig átgondoltan társítja Coupland tézisszerű, hatásvadász fogyasztás- és társadalomkritikáját az abszurdságukban lélekemelő, apró sztorikkal, mint kevés másik könyv az univerzumban, hiszen egyszerre – és egészében – olvasható allegorikusan és következetes, precíz referencialitást rögzítő, vaskalapos mikrorealizmusként. Ráadásul első kötetként evidens módon bezsebelt minden érdemet, amelyet a szerző új, egyéni, de már akkor is kiforrott hangja méltán vívott ki. Legyünk őszinték: el tudjuk képzelni, hogy mára tíz-tizenöt, az elsővel esztétikailag egyenértékű kötet állhatna ott Coupland név alatt a polcon? A recepció persze ebben a lehetetlen fejleményben is biztos találna kivetnivalót, önismétlést, helybenjárást, és ezeket fel is emlegetné.

(2007 – kevésbé progresszív világvége)

Kukacoskodás helyett tehát maradjon inkább az önzetlen öröm, amelyet Coupland könyveinek sokfélesége, illetve a bennük feltáruló apokalipszis változatossága fölött érezhetünk. Tény, hogy a 2007-es nekirugaszkodás – ha esztétikailag kevésbé progresszív is, hiszen „tézisek” és „illusztrációk” kevésbé szervesen vannak benne összedolgozva, azért – kifejezetten szórakoztató olvasmány, amely hasznos tanácsokkal lát el bennünket a rendületlenül közelgő világvége küszöbén, és dicséretesen fokozza jártasságunkat a bolygónkon elharapózott túlfogyasztás vészterhes kelepcéiben.