A '90-es évek eleji E-Klub-os élményekről sztorizgatva közelítünk, a metró irányából. Az idő itt gyakorlatilag megállt, a fák a sötétben ugyanolyanok, mint 15 éve, sőt még a hamburgeres is a jól megszokott helyén, az Üllői-Hungária sarkán figyel. Évtizedes elektronikus zenei kitérő után a Planetárium mellett található klub, igaz új néven, de visszatalált rock gyökereihez.

Bent kényelmes teltház fogad: bár a koncertterem megtelt, azért nem kell a levegőért küzdeni. A hangulat szempontjából mindenképpen jót tett, hogy a PeCsá-ból áttették ide a bulit, hiszen ott csak lézengtek volna az emberek a nagy térben. A közönség vegyes, 15-től 35-ig, tar kopasztól hátközépig érő hajig szinte minden megtalálható. Egy közös pont azért van: szinte mindenki hímnemű, lányok elvétve, max. a hátsó sorokban vannak. Hiába, ez nem az a tipikus csajozós zene. Képviseltetik viszont magukat a ’90-es évek hazai metál és punk „celebjei”. Találkozhatunk pl. Szizsóval a Carmenből, illetve a Ramones-sapkás Imre Norbival a Prosecturából.

A fekete, puritán színpadképet csupán a plafonról belógatott monitorok törik meg, amelyeken Biohazard logók mutatják, hogy jó helyen járunk. Hosszabb várakozás után végre megjelennek a gettóharcosok, és - 14 év után újra eredeti felállásban - belekezdenek a Shades of Grave-be, hogy a szám után rögtön le is menjenek a színpadról. Ha az első sorokban állsz, nem igazán tudod kivenni a finom hangzásbeli hiányosságokat, ami ilyenkor egyáltalán nem is érdekel, ám - feltételezhetőleg - valami rosszul szólt. Evan Seinfeld énekes a hangmérnököknek magyaráz, majd beletörődve, basszusgitárjával az ölében leül a dobszerkó dobogójára. A zenekarból 1994-ben kitett Bobby Hambel próbálja nyugtatni a közönséget, amely egyébként meglepően békésen tűri a helyzetet. Több perc várakozás után végre folytatják. A What Makes Us Tick után azonban ismét leállnak. Ez még párszor megismétlődik: belekezdenek, leállnak, belekezdenek, leállnak. Már kezd kínossá válni a dolog. A tagok egyre idegesebbek: a mikrofon egyáltalán nem szól, a kontroll-ládát ki kell cserélni. Egy idő után Evan elveszti a türelmét és a „fuck that guy” rigmust üvöltve hergeli a közönséget, s a vezérszólamot több száz torok kezdi engedelmesen skandálni. Valószínűleg mindez nem gyakorol pozitív hatást a szebb napokat is megélt hangmérnök teljesítményére: legalább 20 perc tökölés után azonban - végre - úgy néz ki, hogy valóban elindulhat a koncert. 



Bár nincs akkora őrjöngés, mint 20 éve Brooklynban lehetett, azért tisztességes kis pogó alakul ki a színpad előtt. A kölyökképű Billy Graziadai-n is meglátszik ugyan, hogy 40 felett jár már, színpadi mozgására azonban egy szavunk sem lehet. A rá eső énekes-betétek után fel alá rohangál a gitárjával, felmászik az erősítők tetejére, sőt gitárostul beugrik a közönség közé: igazi HC-feeling, ami - ugyebár - a PeCsában tuti nem valósulhatott volna meg.

Mivel ez re-union (értsd: nosztalgia) turné, csak az ebben a felállásban rögzített első három albumról játszanak. Van itt Chamber Spins Three, az utcai bűnözés veszélyeit ecsetelő Five Blocks to The Subway, illetve a bűnösök büntetését követelő Punishment. Az őrlő tempóban néha fel-felbukkanó gitárszólók után a motherfuckerek Bobby Hambel nevét skandálják. Bobby pedig mellkasra tett, ökölbeszorított kézzel, hajlongva köszöni meg a szeretetet.

A koncert vége felé Billy felhív egy rajongót a színpadra: a kopasz, félmeztelen, kigyúrt srác nem vitás, hogy fanatikus, ezt mutatja a mellére varrt Biohazard logó, illetve az a tény, hogy térdre borulva hajlong a tagok előtt. A nyelvi nehézségeket mutogatással, pacsizással és ölelkezéssel leküzdve megbeszélik a világ nagy dolgait, majd a srác beugrik a tömegbe. Egyébként is van közös nyelv, a hard-core, mint ahogy azt Billy közli is velünk, jobb híján angolul. Ezt amúgy kezdem is elhinni, hiszen a koncert előtt és után beszélgettem itt románokkal, szerbekkel és szlovákokkal is. A fináléban folyamatos a színpadra felmászás illetve onnan a közönség közé ugrálás, egyszerre minimum négyen-öten ugrálnak pluszban a színpadon.

A kötelező ráadás után - annak ellenére, hogy már szerelik szét a dobszerkót - nem nagyon akar oszlani a tömeg. Végül is nekik van igazuk: a magukat rutinosnak gondolóknak, a ruhatári sorba hamar beállóknak pedig már kintről kell végighallgatniuk az utolsó utáni ráadásszámot, az ezúttal Cypress Hill nélkül elnyomott  How it is-t. A kezdeti nehézségek nem rontották le, inkább még intenzívebbé tették a bulit. Hiszen az jött le a színpadról, hogy ezeket a kőkemény csávókat holmi technikai problémák nem akadályozhatják meg abban, hogy lenyomjanak egy fasza kis szülinapi koncertet.