Január 1. délelőtt. Ez az év is jól kezdődik! Szokásos bécsi koncert a tévében – Haydn Búcsúszimfóniájával. Búcsúval kezdünk? A zenekar tagjai szépen, egyesével kivonulnak az utolsó tételre: ahogy elképzeljük, hogy az annak idején Eszterházán történhetett. Együttes és karmester, Daniel Barenboim kellő humorral tarkították az előadást. Rendben, talán ez a búcsú is csak egy vidám nyitány az új évhez, a Haydn Évhez.

Január 1. este. Nekünk és a szerencsés 1500 főnek csodás folytatás adódott: a magyar közönség a Művészetek Palotájában élvezhette – az évnyitóként immár hagyománnyá vált – Haydn A teremtés című oratóriumát.

Mondanám, hogy Fischer Ádám remekül játszatta, ahogy Haydn muzsikába foglalta a világ teremtését – azonban ez kevés a Bartók Hangversenyteremben történtek kifejezésére. Nem illusztráció, nem interpretáció történt, hanem maga a világ teremtődött meg. A Londoni Filharmonikusok előadásában oly mérhetetlen érzékenységgel haladtunk végig a „hat napon” – sötétséggel, világossággal, tengerrel és állatokkal –, hogy tényleg valami új született meg nekünk.

És a „hat napon” át – amíg el nem készült a világ, nem volt megállás. Persze tudjuk, jön mindjárt a mű elején a nagy C-dúr pillanat, a megvilágosodás, Und es war Licht (És lőn világosság). Tudja ezt mindenki, még aki nem ismeri a darabot, az is hallott róla, meg természetesen érezhető, úgy lett megírva. De nem itt: még nincs vége a munkafolyamatnak; örülünk a fénynek, ám egyelőre csak visszafogottan.

Nagyon szubtilis volt az előadás, inkább a hangerőt fogták vissza, illetve a karakterekkel játszottak, élvezte is a maestro nagyon – és így voltunk ezzel mi is. Csak épp mozdulni nem mertünk egészen a „negyedik nap” környékéig – addig dermedten figyeltünk, nehogy megzavarjuk a kreációt.

Kis csalódást okozott azonban az énekkar, ami bár érzékenységben nem maradt el a zenekartól, sőt látványban is hozzáadott a produkcióhoz (hiszen szokatlan módon, ülve énekelték el az első kórustételt, és csak később, a hangosabb résznél álltak fel), nem igazán tudta a zenekar színvonalát megközelíteni. Az a profizmus és összjáték nem ment a kórusnak, amivel a Londoni Filharmonikus Zenekar – méltósággal és nagyvonalúan – tudta Fischer tempóit és elképzeléseit visszaadni, ahogy az a partitúra nélkül vezénylő karmester elégedettséget tükröző gesztusain is látszott. Olykor szinte kínosan nehézkes volt az énekkar belépése, és különösen a fúgatételeknél előforduló szétesés volt amatőrgyanús. Persze mindez talán a hangversenyterem nem tökéletes akusztikájának is betudható: a magas hangok egyáltalán nem hallatszottak, tompa volt a hangzás.

A szoprán szólistának (Simona Šaturová) viszont sikerült a teremtési folyamatban maximálisan részt vennie, a zenekarral együtt. Voltak olyan pillanatok, amikor hangját csak annyi különböztette meg a fuvoláétól – ami szintén különleges éteriséggel szólt –, hogy szövege volt. A változó színvonalú tenorista (Bernard Richter) mellett a basszus (Nathan Berg) hihetetlen, bársonyos mélységeivel magasodott ki.

Ha ilyen lesz az új év, ennyi összetartással, mégis sokszínűséggel – rengeteg karakterrel és melegséggel, tánccal és komolysággal – akkor valóban jó időszaknak nézünk elébe.