bezár
 

film

2007. 06. 20.
Les-játék
Jafar Panahi: Pályán kívül
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Les-játék Hasonlóan a hat évvel ezelőtt készült A körhöz, Jafar Panahi legújabb filmjének is az iráni nők merev és értelmetlen szabályokkal körülhatárolt élete áll a középpontjában. Ezúttal nem oly drámaian feldolgozva, hanem sok-sok humoros jelenettel átszőve, ám a helyzet továbbra is tragikus.
Vagy legalábbis tragikomikus. Az iráni nők sorsa ugyanis megalázó és nyugatabbról nézve tarthatatlan, a mozgásterüket korlátozó szabályokon pedig egyaránt lehet bosszankodni, sírni és nevetni. Ott van rögtön a csador, a nemek közötti különbségtételnek, vagy még pontosabban a nők elnyomásának talán legfontosabb szimbóluma. De éppennyire érthetetlen (és értelmetlen) az az előírás, hogy nők csak kísérettel utazhatnak. Vagy hogy nem látogathatják a nyilvános sporteseményeket.

prae.hu

Még akkor sem, ha történetesen hazájuk nemzeti tizenegye a VB-szereplésért küzd. A Pályán kívül az Irán-Barhein futballmérkőzés kilencven perce alatt játszódik - a mérkőzés alatt, amelyen eldőlt, Irán csapata utazhat Németországba, világbajnokságot játszani. Sporttörténeti szempontból a Barhein elleni egy-null klasszikus sikertörténet - akkor is, ha a szakág eseményeit nyomon követők jól tudják, Irán nem szerepelt jól a VB-n, hiszen két vesztett és egy döntetlen mérkőzés után nem jutott tovább csoportjából. Az sem volna mellékes, hogy Mahmúd Ahmedinezsád kormánya nem sokkal az ominózus győzelem után lehetővé tette, hogy elkülönített szektorban ugyan, de nők is látogathassák a focimeccseket. De csak látogathatták, Ali Khamenei ajatollah ugyanis hamar felülvizsgálta a kormány döntését. Az emberi jogok esetében szó sincs tehát sikerről. Panahi tragikomédiájában a tilalomfákkal szegélyezett nősors elleni lázadás kudarcra van ítélve. Foci-terminológiával élve: meg lehet próbálni kapura törni, ám nem születik gól. A szabályokat megkerülni igyekvő iráni nők lesre játszanak, a partjelző pedig kegyetlenül beint.

A film angol címe – Offside, azaz les – is erre a lehetetlen helyzetre utal. A film hat hősnője - férfiruhába öltözött kamaszlányok, akik szeretnének bejutni a stadionba - különböző élelmes trükkel próbálja kijátszani a szabályokat, még azután is, hogy a nézőtéren kívüli, fémkordonnal elkerített területre kerülnek. Kamaszok, tehát lázadnak és lelkesednek. Félúton járnak azon az úton, amelyen A fehér léggömb (1995) és a Tükör (1997) vágyakozó gyereklányai A kör kiábrándult, de az értelmetlen előírásokat továbbra is kikerülni próbáló asszonyaivá érnek. Ugyanakkor éppen a Tükör padon ücsörgő öregasszonyától, vagy A kör számkivetett hősnőitől (na és persze Irán legfőbb vallási vezetőtőjétől) tudjuk, a lázadás és a lelkesedés idővel alábbhagy. Keleten a helyzet változatlan.

Panahi stílusa sem változik. Továbbra is szikár és egyszerű, persze a valós időbe tuszkolt megannyi apró történetmorzsa felbontja időérzetünket (így volt ez már A fehér léggömb és a szintén futballmeccs, az Irán - Dél-Korea mérkőzés játékideje alatt pergő Tükör esetében is). Panahi dokumentarista mondhatnánk, a nyílt tereken bóklászó kamera mintha véletlenül találná meg az aktuális hőst, elvégre bárkiből lehet főszereplő, mindenki cipel magával egy érdekes történetet. Az amatőr szereplőknek köszönhetően tovább erősödik dokumentum és fikció feszültségteremtő keveredése. Panahinál, akárcsak mesterénél Abbas Kiarostaminál neorealista formák találkoznak a nouvelle vague-al. Mindez előbbi esetében azt eredményezi, hogy bár nyilvánvalóan kitalált történetet látunk, úgy érezzük, a valóság lenyomatát kapjuk. Alacsony költségvetésből magas esztétikum és mélységesen mély mondanivaló. Lám, erre a receptre egy egész életművet lehet alapozni, legalábbis az eddigi öt film ezt bizonyítja.

Újdonság, hogy Panahi korábbi filmjeitől eltérően örömöt is kever az ürömbe. Rengeteg a helyzetkomikum, mivel a helyzet – azon túl, hogy elkeserítő – rengeteg komikum forrása is. A humor persze itt abból is fakad, hogy a bájos gyermekek és a kiábrándult asszonyok után most öntudatos fiatalok állnak a középpontban, és Panahi épít a „fiatalság-bolondság" párhuzamra. Nem megkeseredett, pattanásos tinédzsereket kapunk, hanem a tiltásokkal bátran szembemenő, életvidám fiatal nőket.

Legalább olyannyira komikus, mint amennyire tragikus, hogy a Pályán kívülből (akárcsak Panahi ezt megelőző filmjéből, a Vér és aranyból) az is kiderül, a férfiak sem mozognak sokkal tágasabb körön belül, mint a nők. Amikor a Pályán kívül egyik őrizetese pár percre meglóg, megtudjuk, a lányok felügyeletével megbízott katona büntetése akár életfogytig tartó szolgálat is lehet. Mindenkit kötnek a szabályok, a férfiakat legfeljebb kissé lazábban. Fontos, hogy a Pályán kívülben nem (mint ahogy a teljes életműben sem) elnyomó férfiakat látunk (leszámítva egy dühödt apát, aki a hat lány között felismerve szintén lázadó leányának barátnőjét, rögvest kiadós veréssel büntetné az elkóborolt báránykát). A fokozatosan szolidaritást vállaló katonák együtt ünnepelnek a győzelem hírét a rabszállító kocsi rádióján hallgató drukker lányokkal, a meccsre tartó fiatal srácok segíteni próbálják a stadionba bejutni igyekvő szurkolótársakat. Mintha felnőtt volna egy új férfigeneráció, amelynek tagjai szolidárisabbak, megértőbbek, segítőkészek lennének. A fehér léggömbben megismert lufiárus fiú felnőtt hasonmásai ők, akik pontosan értik és érzik, hogy csak annyival van több szabadságuk, hogy ők legalább a pálya széléről nézhetik a játékot.

nyomtat

Szerzők

-- Schreiber András --


További írások a rovatból

Gia Coppola: Az utolsó táncosnő
Beszámoló a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválról
Bong Joon Ho: Mickey 17
A konyha és A brutalista című filmekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés