Már a koncert előtt érezhető volt, hogy sokan nem Jon Lordra, a klasszikus szerzőre, hanem inkább Jon Lordra, a Deep Purple egykori tagjára kiváncsiak. Az ősrajongók a koncert nagy részét a két Deep Purple szám (a Pictures of home és a Child in time nagyzenekari kiegészítéssel) körítésének érezték, jobb esetben azonban ők is ugyanolyan zenei extázisban ülték végig az egész koncertet, mint a többiek. Ugyanis aki a Deep Purple-ért rajongott a rocktörténelem hőskorában, valamilyen szinten élveznie kell a jól megkomponált, megfelelő zeneiséggel bíró műveket. Jon Lord új távlatokat nyitott meg a rockzenében. Baj is lett volna, ha az este egyfajta Deep Purple rocknosztalgiába megy át, hiszen Lord jóval több és sokszínűbb ennél.


A számok/tételek megfelelően változatosak és zeneileg tartalmasak voltak. A Sarabande elképesztő, a Child in time pedig szavakal nehezen leírható. Már a változatosság és a hangzás is magával ragadó, pláne ilyen színvonalú előadásban.

Az Óbudai Danubia Szimfonikus Zenekar és a Cry Free hibátlanul és élvezhetően játszott, csak dicséret illetheti őket. Az előadásból szerencsére kihagyták a Ritchie Blackmore-féle öncélú, technikai villongásba hajló gitárszólókat. És a félreértés elkerülése végett, Ritchie Blackmore-t mint gitárost elismerem és tisztelem, s most tényleg csak az öncélú szólókra gondoltam (szerintem tudjuk jól, miről van szó), amiből a '69-es Concerto for Group and Orchestrába is jutott egy kevés.

Jon Lord személyisége magával ragadó, rendkívüli felüdülés a mai sztárjelöltek majomkodása után. Abszolút természetesen és pozitívan viselkedett: méltóságteljesen, ám kicsit sem gőgösen. Öröm látni, hogy egy ilyen ember mögött állnak a hatalmas művek, hogy a zenei magassághoz bölcsesség is társult. Ennek az embernek még a gesztusaiból és a magatartásából is a zene szeretete sugárzik: elég csak egy pillantást vetni átszellemült arcára, amikor az elektromos orgonán játszik.

A Cry Free-vel is teljes volt az összhang. A több mint egy évtizede tevékenykedő cover band számára nyilván a csúcsok csúcsa, hogy Jon Lorddal együtt játszhatnak, és nem is maradtak szégyenben. Sajnos azonban nem túl sokszor jutott szóhoz az együttes énekese, Scholtz Attila, ugyanis a számok nagy részét Kasia Laska és/vagy Steve Balsamo énekelte. Attila csak a Pictures of home-ban énekelhetett Steve Balsamoval közösen. Már elsőre furcsa volt a két vendégénekes hangja egy ilyen környezetben: a rendkívül lágy dallamvezetésből és puha hangból rögtön lehetett érezni egy kis musical-es hatást. (Ami nem is csoda, hiszen Kasia Laska és Steve Balsamo karrierje főként efféle tapasztalatokból építkezik.) Az, hogy ide ez illeszkedett vagy sem, abszolút mentalitás és zenei hozzállás kérdése: nekem belefért. Kicsit szokatlan volt néha, de egyáltalán nem kellemetlen.

A szervezés kifogástalan, a helyszín pedig jó választás volt. Mindenkinek, aki ezt az estét átélte, valószínűleg törölhetetlenül beleivódott az emlékezetébe - hosszú-hosszú évtizedekre.


A koncertről képek itt találhatók egy interjúval együtt, de a szervező, a Live Sound honlapján is szép fotógyűjtemény látható.