A Memento Mori egyesületnek hála a sötétzenei underground szférákba is sikeresen begyűrűzte magát a képzőművészet – a kollektívától tehetséges, ámde megjelenési lehetőségekkel nem kényeztetett művészek kaptak helyet darkos remekeik kiállítására. A vÁLSÁG kistermében ennek megfelelően Huczek Zoltán festményeit, Gátas József fotóit, Kiss-Csitári Péter installációit, Pető Zoltán és Verdes Csaba írását és versét, Vajna Nikolett grafikáit, illetve a nagyteremben Kovács Roland animációit (amit Trapa Natans nevű experimentális zenei projektjével prezentált) tekinthette meg a nagyérdemű.

A vÁLSÁG KT-ját, vagy ha jobban tetszik, filozófiáját rögtön a kiállítóterem (vagy inkább kiállítólyuk?) bejáratánál megtaláltuk: Lányi Dani fotós barátommal majdhogynem fél óráig ízlelgettük a három oldalas eszmefuttatást, azonban még komolyabb filozófiatörténeti háttértudással sem sikerült felfedeznünk (csúsztatásoktól mentes) kapcsolatot Hamvas Béla, az idealista filozófiák és az ógörög allegóriák között – illetve bevallom derekasan, pont ezért nem is igazán sikerült többet levennem belőle, mint egy filozófiai „kinek a hosszabb”-at. A leírás kezdődött a válság individuális megélésével, hogy pontosan miért/hogy vannak ezzel az emberek, és Heideggerrel végződött, megannyi érdekes filozófiai áttétellel, ami után már azt se nagyon lehetett tudni, miről szól a szöveg. A végső üzenet az lehetett, hogy a válság az emberekben van, ám a fentiek után már abban sem vagyok biztos, hogy fiú vagyok-e avagy lány…

A fotók, festmények, grafikák ezzel szemben megfelelően szájbarágósak voltak – miközben a néző a kiállított tárgyak között tallózott, egyszer csak úgy érezte, túl sok gótikus életérzést kapott balról, aztán meg túl sok elemi sötétségimpressziót jobbról. Mire sikerült tisztán felocsúdnia, az ember szomorúan konstatálta, hogy a kiállított fotók is csak sablonos, random temetőfotók, photoshop-kápolnák és szénfekete angyalszobrok, a festmények pedig rémisztően ugyanilyenek, noha (jó)néhány fokkal érdekesebb, absztrakt kivitelben. Az alapprobléma kissé már unalmas, elvégre Warhol óta (mondjuk, például) mindenki tudja, hogy az egyén milyen elveszett a gonosz tömeg individuumpusztító világában, vagy hogy a csúf kapitalisták és hitvesük, a pénz milyen csúful elbarmolták ezt a felettébb tiszta, érdekektől mentes, (ha már filozófia, akkor Kant, íme:) önmagának való művészeti szférát. Pont ezért, már egyenesen nevetséges volt az a kiállított koporsó, amibe „Art I$ Dead” felirattal feltehetően a művészetet temették.
 

Ezzel szemben a Living Totem egyszemélyes zenei produkciója üdítően remek volt: DJ Kraak fiatal tribal/electro projektjéről van szó, aki a szcénában köztudottan ügyes DJ – pont ezért már a rendezvényre érve figyelmeztettek, hogy várhatóan az est fénypontja lesz. Nos, ha költői túlzásoktól mentes véleményre kíváncsi az ember, akkor más tribal előadókkal kellene összehasonlítani és nem neofolkékkal; mivel a többi előadó erősen martial/neofolk zenei irányultsággal büszkélkedhet, lehetetlen megmondani, hogy a Living Totem azokhoz képest milyen volt. Ellenben az elmondható, hogy rituális zenének rendkívül élvezetes volt, sőt, az én indusztriális ízlésemhez is egészen illő, csak valahogy üresnek hatott. Bár minden olyan jelzőt el lehet róla mondani, ami egy jó ritmikus noise-előadóról elmondható (kellően energikus, progresszív, elemi érzéseket képes előhozni etc.), nem volt elég vaskos vagy súlyos. Talán ha telítettebb lenne az összhatás (még néhány ritmussáv?), ez sem volna hiányossága…

A Nichtstuerről csak annyit tudok elmondani, hogy még sokat kell fejlődnie – a kétszemélyes projekt az est egyik főfellépője, a Durch Heer und Kraft tagjaiból szerveződött, amolyan akusztikus folk együttesként. Aki szereti a Johnny Cash & tábortűz kombót (vigyázat, csúsztatok!), illetve a Death In June-t, az örülhetett, mert valami nagyon hasonlót hallhattunk – már azt leszámítva, hogy a gitár megszólaltatásában rendkívül profi Blaskovits Ferenc énekhangja csöppet sem volt ehhez mérhető. Ezt részben sikerült kárpótolni azzal, hogy több számban szintetizátorkíséret volt hallható, illetve nagy örömömre harsona (Bérces Ádám), később pedig elektromos gitár is csatlakozott hozzá (amit egyébként egy szám erejéig vonóval próbáltak megszólaltatni). Az összhatás kellőképpen kaotikus volt ahhoz, hogy az ember elfeledje a hangszerkezelés/hangok amatőrségét – azt azonban nem, hogy hiába próbált kellően hömpölygő, vontatott, esetleg masszás lenni (ugyanis a műfajnak valahol ez a lényege), a hamis hangok és a rossz lefogások nagyon kihallhatóan megtörték a produkció folytonosságát. A Mandragóra című, szinte már majdnem noise próbálkozástól eltekintve nekem nagyon fellépésképtelennek tűnt az előadás (érdekes – vagy lehet, inkább azt kellene mondjam: nem meglepő – módon az első sor sikongató lányalakulata kevésbé volt kritikus).

A Durch Heer und Kraft (noha az előzőnél sokkal jobb volt) esetében is kísértetiesen hasonló problémák érződtek. Rögtön hidegzuhanyként ott a hamisság, a hangok rossz lefogása és a törtség, ugyanúgy. Látszik, hogy pályafutása előtt álló (hiszen ez első fellépése), amatőr formációról van szó, de: hogy meleget is osszak, meg kell említenem több fontos dolgot, ami a rutintól függetlenül is a DHK erénye. Ilyen például az, hogy martial/neofolk együttesként a furulya, illetve helyenként harsona hozzáadásával meglehetősen egyedi hangzást tudhat a magáénak. Igaz, kiforratlan, ám sok más együttessel ellentétben a DHK legalább elmondhatja magáról, hogy van merre tartania. Önmagában már az is ígéretes, hogy sok érdekes hangszerkombinációt, illetve alapot használ, ráadásképp van ötlete arra, hogy ezeket milyen formában építse bele az egészbe. Azt gondolom, már mondanom sem kell (hiszen neofolk esetében alapvető), hogy a zene célja valamilyen tradicionalista állásfoglalás, értékvédelem, amit hangulatilag abszolút sikerült hozniuk (átszellemültség, neofolk-imaiság, ezt kiegészítve pedig csak úgy dübörgött a véres történelem, és a többi; a zenének ezen része rendkívül tapintatosan, finoman ott volt végig a koncerten).

 

Ha már hangulatról van szó: meglepő volt konstatálni, hogy a vÁLSÁG közönségében volt egy kisebb keménymag, akik láthatóan elhatározták, hogy ők márpedig táncolni fognak, bármilyen zene is megy éppen. Nos, ez furcsamód sikerült is, bár nem tudom, hogy az akusztikus folk, illetve a martial neofolk mennyire alkalmas arra, hogy valaki – már elnézést, de – konkrétan segget rázzon a színpad előtt. Gyanítom, semennyire.
 

Az est utolsó produkciójához már csak fél fülem volt, ugyanis sokkal értékelhetőbbnek találtam a háttérvetítést. Kovács Roland képeit már láthattuk Memento Mori-rendezvényen, most a zenéje épült – legalábbis részben – az animációkra. Ez adta az előadás fő erejét, ismétlődő képeivel, fel-felbukkanó motívumaival; a sarokban pedig valószínűleg véletlenül bent hagyott számlálóval néha úgy tűnt, mintha a CNN News, vagy teszem azt az M1 Híradó lett volna, azt az érzést erősítve, hogy a zene voltaképp „rohanó, válságban levő világunk” vizuális montázsa. Az aláfestő hangulatelektronika inkább amolyan experimentális idm volt, ám a vetítés és a zene közötti szoros kohézió miatt erről kevésbé érdekes a beszámolót hallgatni, beszéljenek helyettem Lányi Dániel fotói!