Amikor végre magunkra maradtunk, az első szavam az volt, hogy izgulok. „Én is” - válaszolta nevetve. Kicsit kezdett oldódni bennem a feszültség. „Régóta nagy rajongód vagyok…” - folytattam. „Öt hónapja?” - kérdezte, és ekkorra már kezdtem megérteni azt az Anton-féle humort, amiről a Depeche Mode is többször nyilatkozott. Remélem, ebből a beszélgetésből sok minden kiderül a holland fotósról, aki nélkül talán a Depeche Mode sem lenne az, ami.

PRAE.HU: Üdvözöllek Budapesten! Még jól emlékszem az első e-mail váltásunkra, kb. nyolc évvel ezelőttről, amikor is azt írtad, hogy többször jártál Magyarországon a hetvenes évek végén, és mindannyiszor jól érezted itt magad. Milyen emlékek idéződtek fel benned, amikor meghívtak erre a kiállításra?

Anton Corbijn: Valóban jártam itt a hetvenes, nyolcvanas években. Feleségül vettem egy lányt, aki félig magyar volt, az ő családjával voltam Budapesten és a fővároson kívül is. Akkoriban minden kicsit nyomasztóbb volt, mint most, mivel elég rossz állapotban voltak az épületek, és minden sötét tónusúnak tűnt… És nem voltak reklámok, szerintem elég jó dolog, ha nincsenek reklámok... (nevet)

Akkor még a múlt rendszer velejárói látszottak a városon, az épületeken, a bürokrácián. Érdekes tapasztalat volt, mert nekem korábban éppen az ellenkezőjét mondták a kommunizmusról, itt pedig láttam, hogy mit is jelentett valójában. Ez egy mesés város! Bizonyos értelemben úgy tekintek rá, mint Kelet Párizsára. Emlékszem, hogy a nyolcvanas években jártam a Margitszigeten, a Gellért Hotelben… És sokat sétáltam, hiszen ez egy igazi nagyváros. Aztán a kilencvenes években is visszatértem ide néhányszor. Páratlan lehetőségek vannak itt - az életminőséget, és remélhetőleg a vállalkozásokat illetően is. De nem sokat tudok az itteni kultúráról, a képzőművészetről. Viszont sok nevet láttam itt a falon, olyan művészekét, akiktől a múzeum mostanában vásárolt. Sok köztük a magyar név, és azt hiszem, ez így egészséges.

Corbijn_Kraftwerk. Fotó: Janurik János

Corbijn2. Fotó: Janurik János

Corbijn3. Fotó: Janurik János

PRAE.HU: Kérlek, beszélj az első budapesti kiállításodról, mely a Work címet viseli!

AC:  Igen, „Munka”. Szerintem, ez egy csodálatos szó: „Munka” - el is gondolkoztam rajta, hogy majd felhasználom valamihez. Ez egy retrospektív kiállítás. A hetvenes évektől indul, amikor még Hollandiában éltem, ez a fekete-fehér dokumentarista stílusom, aztán következnek a kilencvenes évek, amikor már portrékat csináltam, az emberek többsége ezeket a képeimet ismeri. Aztán jönnek a késői kilencvenes évek, a kék fotóimmal, majd az önarcképeim a mostani évtized elejéről - ez a négy elem számomra egységet alkot.

Ezen felül van még egy szoba, ahol a klipjeim láthatók, valamint egy rövidfilm Captain Beefheartról, és még egy szoba, amit teljes mértékben a Depeche Mode-nak szenteltünk. Ennek oka az, hogy meg akartam mutatni, miként épült fel köztünk az évek során egy olyan virágzó kapcsolat, amely igen ritka a zene világában, és amely mindkét fél számára egyaránt nagyon termékeny. Láthatod, hogyan változik a személyiségük, hogyan viselkednek - ahogy egyre idősebbek lesznek - a kamerám előtt a zenekar tagjai, máshogy, mint a közös munkánk kezdetén. Ez a munkám kevésbé extrém, mint ami a U2-hoz köt - ők sokkal szégyenlősebbek voltak fiatalon, mára már biztosabban viselkednek a kamerám előtt. A Depeche Mode nem változott ilyen mértékben, ők mindig is biztosnak mutatkoztak a képeimen, és manapság is igazán laza fickók. Jó fotóim vannak róluk. Igen jelentős kép az, ahol Dave egy ablak előtt, vagy mögött áll - még a Songs Of Faith And Devotion felvételi periódusában, ami egy elég sötét korszakuk volt -, a kép tetején látható egy helikopter-szerű ventilátor, és ezáltal úgy tűnik, mintha ez a fickó (Dave) az űrben lenne lebegne. És látható még a képen Daniel Miller is, a Depeche Mode régi producere (és a Mute kiadó vezetője), ahogy épp imádkozik. Visszatekintve, ez egy sokatmondó kép. Aztán  itt, mögöttem látható ez a kép, Dave-vel és egy lánnyal - ez is megváltoztatta a róluk kialakult képet. Annak érdekében, hogy másként nézzenek rájuk és a zenéjükre, megcsináltuk ’89-ben ezt a fotósorozatot Milánóban, a Personal Jesushez. Soha nem nagyítottam ki ezt a képet ekkorára, mint ahogy itt a kiállításon látható.

Aztán, vannak itt képek a Strangers című könyvből. Ez is újszerű dolog volt, hogy egy könyv számára készítsünk képeket. Úgy emlékszem, több írott anyagot akartam közölni benne, és másképp összeállítani. Fotóztunk nyugaton, a kaliforniai sivatagban, és keleten, azaz Prágában, ahova turistaként érkeztünk, titokban. Szerintem igazán jó képek lettek. Van még itt kép, amin Dave Fletch és Martin között áll, akik menyasszony-vőlegénynek vannak öltözve, Dave pedig a tékozló fiú, a kilencvenes évekből ismert állapotában… hogy a banda ezt hagyta így megjeleníteni, tipikusan angol dolog, az a hozzáállás, hogy „ez az ő saját problémája”… Ezeken felül láthatóak itt azok a róluk készült képeim, amelyeket ki szoktam állítani. Látható a a zenekarról csinált legelső képem ’81-ből, valamint a lemezborítóik. A korábbi időkben a fotóim képezték a lemezborítók alapját, a legutóbbi kettőnél már inkább csak a designért voltam felelős.

PRAE.HU: Számos hírességről készítettél fotót. Van, akit mindenképpen le akarnál még fotózni?

AC: Mindig hangsúlyozni szoktam, hogy nem hírességeket fotózok, hanem néhányan azok közül, akiket fotózok, hírességgé válnak. Engem nem a híresség-mivoltuk érdekel, amivé az emberek tették őket. A legjobb példa erre talán Bono, aki ’82-ben még csak egy  nem különösebben sikeres együttes énekese volt - időközben nagyon híres ember lett belőle, de én ezt találom a legkevésbé érdekes vonásának. Engem azoknak a művészete érdekel, akiket fotózok. Van köztük híresség, van, aki nem az - engem mindig is tisztán az érdekelt bennük, amik, nem amiért az újságokban szerepelnek. De közben átugrottuk a kérdésedet.

PRAE.HU: Van olyasvalaki, akit mindenképpen le akarnál még fotózni?

AC: Vannak köztük olyanok, akikkel már találkoztam korábban, mint például Bob Dylan. Róla tudnék jobb képeket is készíteni, azt hiszem. Vannak filmrendezők, festők, akikkel szeretnék találkozni, mint például Gerhard Richter. Szeretem Sophia Lorent, Jack Nicholsont, Jim Jarmusch-t. Tehát, van még jópár ilyen ember. Tényleg csodálatosnak mondható az életem, hiszen rengeteg fantasztikus emberrel találkoztam, nincs okom panaszra. Azt hiszem, megtisztelő a társaságukban eltölteni tíz percet vagy fél órát, és közösen létrehozni valamit. Amikor ezt a kiállítást berendeztem, belegondoltam, mennyit is dolgoztam eddigi életem során, mennyit utaztam - minden képem egy utazás, ami valahová elvisz. Ez egy nagy dolog az életemben.

PRAE.HU: 2007-ben bemutatták az első egész estés filmedet, a Controlt, amely a Joy Division fiatalon elhunyt énekesének, Ian Curtis életét dolgozza fel. A film Cannes-ban elnyerte a Regards Jeunes-díjat. Szólnál pár szót a következő mozidról?

AC: Nem azért, hogy magamat fényezzem, de a filmem 23 díjat nyert, hatalmas mennyiségű díjat söpört be. Egy saját finanszírozású film számára ez nagyszerű dolog. Öt díjat nyert Angliában a Brit Független Filmek Díjkiosztóján (BIFA), ahol más film még nem nyert ennyi díjat, úgy gondolom, ez elég figyelemre méltó. A következő filmem valami egészen más lesz, mivel meg kell ismernem, mit is tudok kezdeni ezzel a médiummal. Ez egy thriller lesz - egy jelenkori, kitalált történet, színesben. Egészen más, mint a Control. Az egyetlen kapcsolat közöttük talán az, hogy ennek is magányos a hőse.


A beszélgetés rövidesen megjelenő második részében Corbijnt a Depeche Mode-hoz fűződő viszonyáról kérdeztük.