Az erdő műfaját tekintve komédia szerelmi bonyodalmakkal, félreértésekkel, középpontjában a tizenkilencedik századi orosz társadalmi viszonyok bemutatásával. Előrevetíti Csehov világát, hisz a konfliktusok nem robbannak tragikus módon, hanem elsimulnak. A történet egy vidéki birtokon játszódik, ahol a gazdag földbirtokosnő, Rajisza Pavlovna Gurmizsszkaja szerelmi és pénzügyi intrikák közepette manipulálja a környezetét. Eközben betoppan két vándorszínész – az egyikük ráadásul potenciális örökös, így rokon –, akik ironikus ellenpontot képeznek a birtok és annak szomszédsága haszonleső és képmutató lakóival szemben. A fő írói gondolat talán az, hogy az egész társadalom egyfajta színház, mind szerepet játszunk a pénz, a rang, de még a szerelem is puszta szerepjáték. 

Zsigó Anna dramaturgiai munkája révén a szöveg kifinomult, ritmusa, ezért a komikum–dráma egyensúlya végig fenntartja a figyelmet. Az előadás tempója is gyors, a színpadon állók gondolatai előbb járnak, mint a nézőké, a taps után támad bennük az az érzés, hogy Osztrovszkij valójában nem is vígjátékot írt, hanem társadalmi jelenetet. A díszlet és jelmez (Vereckei Rita munkái) pontosan érzékelteti a XIX. századi orosz vidéki élet hierarchiáját: illúziókeltő, de mégis szellős, kevés díszlettárggyal dolgozik.

Fekete Gizi Rajisza Pavlovnája egyszerre tekintélyt parancsoló és mulatságos. A színésznő érti és éli a szerep minden rezdülését, ahogy egy pillanatra elveszíti uralmát a kialakult helyzet fölött, vagy épp mohón gyakorolni próbálja hatalmát. Végig dinamikus a játéka, kis iróniát csempészve a karakterébe, érzékeltetve ezzel, hogy a földbirtokosnő alakja egy korosztály tükre. Szegény rokona, Akszjusa szerepében Juniki Noémi hol enervált, hol szinte tombol, remek kontrasztja Fekete Gizi Gurmizsszkaja figurájának, általa egy másik korosztályt felmutatva. Apró gesztusaival, hirtelen felvillanó indulatos pillanataival alakítása a szegény, megtűrt családtagok állandó feszültségét, bizonytalanságát hozza színpadra, és szinte Csehov Nyina Zarecsnaja figurájának sorstársát formázza meg szerepében.

Turi Péter Bulanovként komikus, szerethető, apró túlzásokkal építi fel a szerepét. Ugyanúgy eltartott, ahogy Akszjusa, de vele tervei vannak Gurmizsszkajának: előbb Akszjusával házasítaná, majd kineveli belőle a saját eltartott selyemfiúját. Turi képes hitelesen játszani, hogy a rövidnadrágos, mamlasz fiúcskából a hirtelen jött lehetőség meglovaglásával a birtok korlátolt gazdácskájává válik, a birtokosnő szoknyája mögül. Jakab Tamás által alakított inas, Karp csendes humorforrásként működik az előadásban: jelenléte visszafogott, mégis minden szarkasztikus gesztusa árulkodik a szolga-főnök viszony bonyolultságáról. Borsos Beáta a kulcsárnő, Ulita szerepében pontosan érzi, mikor kell a komikumot és mikor a földhözragadt realitást megjelenítenie. Egészen meghökkentő jelmezeket adott nekik Vereckei Rita, Karp mintha a Twin Peaks sorozatból, Ulita pedig egy Velasquez festményről lépett volna az előadásba. 

A gazdag szomszédok, Bodajev (Andrejcsik István) és Milonov (Kosztolányi József) jól felépített karakterek, a komikus magabiztosság és az apró, de árulkodó sunyiság gesztusaival tökéletesen mintázzák a kor orosz földbirtokos osztályának mereven korlátolt tagjait. Kárász Zénó Ivan Petrov Voszmibratovként tökéletesen egyensúlyoz a tanulatlan, de megbízható kereskedő póz és a kapzsi ravaszság között. A karakterben rejlő pénzéhes, hazug alakot pontos gesztusokkal és széles mozdulatokkal érzékelteti. 
 
Fia, Pjotr szerepében Poroszlay Kristóf már a kereskedők fiatal generációját testesíti meg: lendületes, de kissé idealista, alakítása humorforrást jelent az apjával való feszült viszony folyamatos kijátszásával.

Az erdőben különös hangsúly van a két vándorszínész, Szomorov és Vigov alakján. Első pillantásra komikus mellékszereplőknek tűnnek, valójában a darab jelentéshordozói, ők hozzák a tragikomikumot.

Szomorov (Borovics Tamás) az idealista művész, neve is utal melankolikus természetére: komoly, pátoszra hajló figura, aki hisz a színház erkölcsi és nevelő küldetésében. Számára a művészet nem megélhetés, hanem hivatás, értéke van akkor is, ha azt a világ nem ismeri el. Vele szemeben Vigov (Vicei Zsolt) gyakorlatiasabb és alkalmazkodóbb karakter, nem táplál illúziókat a művészet nagyságáról: számára a színészet eszköz a túlélésre. Furcsa kettősük mutatja a művészlét teljességét. E két peremre szorult, lenézett figura képviseli az őszinteséget és erkölcsi tisztaságot a gazdag és képmutató szereplőkkel szemben. Ők mondják ki a legfontosabb írói üzenetet: a társadalmi rang nem azonos az erkölcsi értékkel. Az előadás alapoz is erre, hisz Borovics Tamás és Vicei Zsolt színes, mozgalmas betétein nyugszik, akik paradox mód „bohócokként” viszik előre a történetet. A két színész fizikai jegyeinek különbözősége, eltérő szerepformálásuk kiváló dinamikát ad a produkciónak, képesek átélt játékukkal egy-egy csöndes jelenet erejéig tragikus színezetet adni az előadásnak.
 
Az Osztrovszkij-klasszikust frissen és szórakoztató módon tárja a társulat a közönség elé, egyrészt társadalmi diagnózis, másrészt erősen groteszk színházi önreflexió. A színészek úgy járkálnak a színpadon, mint egy bevilágított társadalmi akváriumban. Koltai M. Gábor rendezése a játékot szerves egésszé kovácsolja, az előadásban minden apró gesztus, tekintet és hanghordozás számít. A rendezés nagy érdeme, hogy nem is próbálja szerethetővé tenni a figurákat. Gurmizsszkaja nem bájos zsarnok, hanem az a fajta özvegy, aki a pénzt ugyanúgy használja, mint a legyezőt: leginkább arra, hogy az emberek arcába csapjon vele. A két vándorszínész – a boldog és a boldogtalan – a produkció tengelyét jelentik, akár két megfáradt színházi angyal tévelyegnek a komédiában. Koltai rendezésében mindenki játszik, a szerelmesek a romantikát, a földbirtokosnő a nagylelkűséget, a kereskedő az üzleti tisztességet – és a színészek? Ők játsszák az egyetlen igaz szerepet: az igazmondóét. 

Fotók: Tari Róbert