A fiatalság eufóriájába addikció keveredik, mely idővel elnyom bármilyen szabadságot. Az öregkor kiüresedésébe mondvacsinált célok bukkannak fel, elkezdődik az önsorsrontás. Az édesanya médiafogyasztása elsőre nem tűnik súlyosnak, ahogy a három fiatal szereplő szerhasználata sem. Ugyanakkor a rutin mindig önmagát erősíti, a film egyharmada után olyan szintre érünk, amelyen a vágy tárgya a mindennapok szükséges összetevője kell, hogy legyen; nem képzelhető el nélküle egy ideális nap.

Harry és Tyrone piti dílerként igyekeznek fenntartani magukat, szeretnének elfoglaltságukból meggazdagodni. Harry nemcsak saját előrejutását, hanem barátnője álmait is be kívánja teljesíteni, aki divattervezőnek készül. Édesanyja elmagányosodott, fia ritkán látogatja, fő szórakozása egy vetélkedőshow, és arról álmodozik, hogy egyszer őt is meghívják az adásba; de ezt ki kell érdemelnie, meg kell változnia hozzá. Fogyókúrás tablettákat kezd szedni, amelyeket egy orvos ír fel. A színes, kedves kis tabletták izgalmas kontrasztban állnak a heroin önpusztító toposzával.

Testüket, szabadságukat, végtagjaikat; az életüket adják a függőségükért. És ha belép a mindennapokba egy ilyen erős függés, a meglévő, meg nem oldott problémák is csak a háttérbe szorulva lehetnek jelen egy alávetettségre redukálódó életben.

A szer – lehet szó a kábeltévék agyzsibbasztó adásairól is – előtérbe tolul. Nem hagy élni. Megszűnnek a külső narratívák, Aronofsky karaktereinek tudata beszűkül, nem létezhet más a vágy tárgyán kívül. A film felétől a szereplők már ösztönszerűen viselkednek, idővel levetkőzik a racionalitás béklyóját, és csak a vágyott cél felé emelik tekintetük.

A Rekviem egy álomért ma is működik, hisz a karaktereket megformáló színészek lényükkel hitelesen képviselték a szabadságeszmét. Jared Leto Harry-je könnyen azonosulható a szerelemben megnyugvó, mély kapcsolódásra vágyó fiatalban, míg Jennifer Connelly Marion-ja kitűnően képviseli korszakának független nőideálját, akit szintén megront a függés. Csodálatos fényfolt ez Marlon Wayans karrierjében is, akinek karaktere végül a rendszerszintű rasszizmussal szembesül. Ellen Burstyn Sarája tipikus nagymama (unokák nélkül), aki hiába egyszerűsített, mégis könnyen azonosulható; a rendező olyan képet teremt, mely mindannyiunknak ismerős. 

Hiába az amerikanizált nézőpont, a Rekviem egy álomért világába helyenként beleférnek az egyszerűsítő stilizációk. Nem hajlandó átfogó spektrumot bemutatni az addikció témakörében, de a megválasztott nézőpont a mai napig működőképes és erős.

A kisember, az egyszerű szerhasználó felől közelít, aki fölé már egy kialakult rendszer és a függésre való testi hajlam tornyosul.

A film narratíváját célba juttató eszköz a montázs. Találkozhatunk párhuzamos, ritmikus, érzelmi és asszociatív montázstípusokkal; az egész filmet meghatározza a zene és a vágás által diktált tempó, ütem, egymásutániság. A kép válaszol a zenére, a zene előrelendíti a narratívát; gazdag, egymást termékenyítő dialógusokból formálódik a struktúra. 

Egy-két rosszul öregedő praktikus trükköt leszámítva a Rekviem egy álomért vizuális megoldásai a mai napig kifejezőek – a timelapse-ek, sokszorosítások, szubjektív kamerák, szuperközelik – mind erősítik a világ lírai absztrahálását. A ritmikus montázsok és a történet pokoljárása semmit sem öregedett. A film az asszociációt mint aktív nézői stratégiát alkalmazza. Telít a látvánnyal, de ugyanakkor számít arra, hogy észrevesszük a kapcsolatokat a különböző síkok között. A szerhasználat szuperközeli felvételei egyértelműen stúdióban lettek rögzítve, de ez az eltávolítás mintha csak közelebb hozná a nézőt – mivel képzelt, szubjektív térről van itt szó, egy személyes érzetről, amely a távolságot érzékelteti; amennyire messze érzik magukat mindentől a használat pillanatában. Dramaturgiájában a Fekete hattyút idézi, világábrázolásában a Mulholland Drive és David Lynch groteszk világát hívja elő, képi kollázsainak gazdagságában a szovjet montázsiskola hagyományait eleveníti fel.

A Rekviem egy álomért korszakának egyik legtipizáltabb filmje. Magába foglalja a 2000-es évek erős vizualitását, fogyasztási kultúráját, reklám-esztétikáját, a mindennel kapcsolatban álló függést, egy felerősödő heroinhullámot.

Mindenből a leget kapjuk. A leghomályosabbat, a legtöbb szenvedést, a legszínesebbet, a legérdekesebb beállításokkal gazdagított filmet. Ez a túlfűtöttség időnként már a giccs határain táncol.

A Rekviem egy álomért Jean-Michel Basquiat, James Dean, Kurt Cobain, Heath Ledger, Marilyn Monroe, Jimi Hendrix, Baudelaire, Egon Schiele és Picasso fiatalságkultuszával is leszámol. Mert csodálatos dolog ugyan a katarzis, de nem elvárható egy olyan külső tényezőtől, melynek hatása használatról használatra egyre gyengül, legyen szó bármilyen függőségről. A felhasználó válik a sóvárgás eszközévé.

Elmenni a falig, majd kiütni azt, át a bejárati ajtón, ki a friss levegőre. Csak már a levegő sem esik úgy. Az ég is kopottabb. A film azért tud mégis önazonos maradni, mert az addikció mellett nem fél bemutatni a kezdeti szakasz lebegését, a használatot motiváló szabadságeszmét.

Jared Leto, Jennifer Connelly és Marlon Wayans játéka által elhisszük, hogy nem létezik csodálatosabb dolog a fiatalságnál, még akkor is, ha a film legelső jelenete a legrosszabbat vetíti elő, az édesanyja tévéjét elrabló Harry-vel. Velük vagyunk a katartikus pillanatokban, örülni tudunk, hogy Sara Goldfarb étvágya csillapodni kezd. Látjuk az önazonos karakterek fejlődését, haladunk velük egyre mélyebben a cselekvésbe. Majd felüti a fejét a baj. Az elején sokkal inkább a néző húzná be a féket, a szereplők nézőpontjából elképzelhetetlennek tűnik az az állítás, hogy a haladás pusztuláshoz vezet. Klasszikus történeteket vonultat fel Aronofsky, megfűszerezve gazdag filmnyelvvel, montázsokkal és testjelenetekkel.

A mamánál és a fiataloknál is a mindennapok ürességének absztrahált bemutatását kapjuk; más, de mégis hasonló megoldásaik vannak azok kitöltésére. Érezni a karakterek kárhozását. Azzal, hogy megismerjük egyszerű céljaikat az első részben, a később bekövetkező pokoljárás is valósnak érződik.

Aronofsky állítása, hogy a célorientált ember előtt az amerikai álom sajátos víziója lebeg, aki így könnyen válhat függővé, hiszen a rendszer, amiben mozgunk, a céljaink hajhászásának, az előbbre jutásnak lett kiépítve, legyen szó pénzről, drogokról vagy hatalomról.

Aki áll, az lemarad. Zsigeri élmény végignézni a leépülést, hogy izgalmas, ígéretes karakterekből ösztönlények, majd később élőhalottak válnak. Nem élnek igazán, mivel már rég nem a saját életüket élik. A film szerkesztésével is jelzi: mint börtönrácsok, nehéz súlyok nyomnak össze, nehezednek ránk az évszakok. Színes-szagos tanmese ez, mely a bőrünk alá kúszik.

Képek: Allstar/Artisan Entertainment/Sportsphoto Ltd/Allstar

A prae.hu filmrovat és a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat összefogott, és elhatároztuk, hogy nagyjából havi rendszerességgel fogunk közös anyagokkal jelentkezni. A terv egyszerű: a filmrovat szerzői írnak egy általuk szabadon kiválasztott olyan filmről, amelyben fontos szerepet játszik a függőség, a filmes fókuszú cikkhez pedig mi, a Rév segítői hozzáfűzünk – a filmes szöveghez kapcsolódva, ugyanakkor kifejezetten az addiktológiai kérdésfelvetésekre reagálva – néhány gondolatot. A cél a közös gondolkodás lehetőségének megteremtése. Második alkalommal ismét egy Aronofsky-film került fókuszba, Szélyes-Pál Dániel írásához Forgács Nóra Kinga addiktológiai konzultáns, a Rév terápiás munkatársa, egyúttal filmelmélet és filmtörténet szakos bölcsész kapcsolódik.

Érzékiség és erőszakosság

Darren Aronofsky (az 1998-as Pi után két évvel bemutatott) második egész estés mozija, a Requiem egy álomért Hubert Selby Jr. amerikai beatszerző azonos című regénye alapján készült, az eleve megosztónak és felzaklatónak számító alapanyag pedig igazán ideális kiindulópontja lehetett a témáját érzékileg szívesen kizsákmányoló rendező újabb látomásának. A sorozatunk előző cikkében terítékre kerülő, időrendben viszont a Requiem…-nél jóval későbbi Aronofsky-film, A bálna (2022) evészavaros hőséről gondolkodva így fogalmaztunk: „Ami láthatóvá tehető a felvételeken, azok az első látásra hedonista, hosszabb időn keresztül szemlélve önveszélyeztető, önsértő és destruktív viselkedés, ez esetben a féktelen evés ismétlődő körei, illetve ennek a romboló viselkedésnek a testre gyakorolt hatásai. Az előbbi (ismétlődés) azonban az elmesélhető történet kibontakozásának a lehetőségét veszélyezteti, megnehezítve ezzel a szenvedés forrásvidékének és fennmaradása okainak megismerését, az utóbbi pedig borzalmassá torzíthatja a testet. Borzalmassá, de nem a szubjektív ítélet, hanem a filmes hatáskiváltási szándék értelmében. Az ábrázolás tehát kizsákmányolhatja, exploitálhatja tárgyát. A hatalmas zsírtömeg, amelyet Charlie a trauma (családja elhagyása, majd szerelme elvesztése) súlyaként visel a testén, a nézői befogadásban monstrumként kelhet életre a vásznon, ami a betegség miatti stigmatizációt erősítheti.” A 2022-es megközelítéssel kapcsolatos aggályok szinte egy az egyben érvényesíthetők a 22 évvel korábbi esetre is, néhány fontos különbségtétellel. Egyfelől,

a Requiem… világában nem egyetlen, hanem négy főhős van, akik eleinte konform alakokként (lásd: az anya tankönyvi posztmenopauzális női teste, illetve a fiatal főhősök fiatalságábrázolásban sztereotipikus, üdeségében vágykeltő testei) bolyonganak, ezek amortizálódnak az illegális vagy receptre kapható szerekre való rászokás és a kényszeres használattal járó öndestrukció ismétlődő köreiben félelmetessé, csonkává, elhagyottá.

Másfelől, A bálna alapvetően statikus színpadiassága helyett érvényesülő filmszerű, dinamikus kalandnarratíva a Requiem…-ben egy lélegzetvétellel több teret enged a külső, fizikai világban lejátszódó történet organikus kibontakozásának, aminek viszont a belső, érzelmi világ árnyalása, kontúrozása látja kárát.

Az Aronofsky által használt filmnyelv (a dinamikus keretezés, a hatékonyan és attraktívan működő montázstechnika, az ikonikus szekvenciák ismétlődése, a tolakodó-fenyegető szuperközelik és drámai-kontrasztos színek, Aronofsky állandó zeneszerzőjének, Clint Mansellnek a velőtrázó, megindító, a ritmust kíméletlenül diktáló filmzenéje…) letaglózó, ugyanakkor hatásvadász is. Exploitálja, ezáltal kiüresíti, végső soron önmaga céljává, öncélúvá teszi a függőség ábrázolását. Amennyire újszerűnek hatott ez a saját korában – érzéki síkon, konkrétan a nézői érzékszerveket célozva bemutatni a függőség függőre könyörtelenül ható, kötelező erejét –, legalább annyira kontraproduktív is: a szenzualitás agresszióba hajlik, azonosulás helyett zavarodottságot, ámulatot, iszonyatot kiváltva.

Nem biztos, hogy segíti a közös megértést, ha együttérzésre alkalmas és méltó teljesen hétköznapi emberek helyett egzotikus vadállatokként (lásd a 2022-es esetben már konkrétan a címbeli bálnát) jelennek meg a szerhasználati vagy más zavarral küzdők a vásznon.

Sérülékeny (kor)csoportok

A Requiem egy álomért, ha szemléletformálásra nem is, de ismeretterjesztésre mégiscsak alkalmas lehet. Az egyik izgalmas témája, hogy ki válik veszélyeztetetté arra, hogy szerhasználattal színesítse hétköznapjait, kezelje problémait, enyhítse lelki szenvedését – és ki esékeny az iránt, hogy a használat súlyos zavarrá, betegséggé, függőséggé váljon. Aronofsky filmjének központi karakterei éppen annyira elrajzolt figurák, hogy egyénítés helyett inkább típusokat tudjanak megjeleníteni – az özvegyét, akinek a felnőtt gyereke is kiröppent (bár esetünkben inkább kizuhant) a fészekből; a hősszerelmes, idealista fiúét; a mama óvó karjai közül a rendszerszintű rasszizmus markába kerülő barátjáét; és a jómódban, de érzelmi elhanyagolásban, szeretetlenségben felnövő, hiába szép lányét. Egyúttal éppen annyira csak nagy vonalakkal felskiccelt alakok, akik lehetnének a világ bármelyik elidegenítő nagyvárosában bárkik. Bár felmerülhet a nézőben a gyanú, hogy nem a város terei ennyire idegenek és üresek, nem annak emberről való gondoskodásra hivatott ellátó- és intézményrendszere ennyire bénult, nem a helyi közösségeknek kell olyan kietlen körülmények között tengődniük, mint a szél csiszolta hegygerinceken vagy sziklahasadékokban meghúzódó magashegyi növényeknek, hanem

a Requiem… hőseiből fogyott ki a benzin, apadt el a lendület, motiváció, az öröm megélésére való természetes képesség, tehát elve van pszichológiai hajlamuk a hangulati zavarokra.

Legyen akár így, akár úgy, az összességében nagyon is valószerű, hogy éppen ezek a típusok gabalyodnak egészségtelen viszonyba a szerekkel. Valóban veszélyeztetett csoportnak számítanak a menopauza után, statisztikák alapján nagyobb valószínűséggel megözvegyülten maradt, a felnőtt gyerekek elköltözése által kiváltott üres fészek szindrómával is kényszerűen társ nélkül szembe néző, veszteségélménnyel és gyásszal, magánnyal és motiválatlansággal küzdő, testük fizikai változását érzelmileg és egészségileg is megszenvedő nők. Az üres fészek szindróma egy a koncepciót vizsgáló metaanalízis szerint az utolsó gyermek elköltözésétől nagyjából két éven keresztül tart, és ideális esetben a krízisen keresztül az új értelmes célok megtalálásáig és önmagunk eredményes újraalkotásáig vezet az út. Az időszakra elve jellemző a nagyobb impulzivitás és a nehezített alkalmazkodás, a nők ráadásul eleve hajlamosabbak depresszió és/vagy evészavarok kialakulására – az pedig könnyen belátható, hogy a menopauza által jelzett drasztikus hormonális változások, a gyerekek elköltözéséhez adódó egyéb veszteségek (munkahely elvesztése, házastárs vagy partner elvesztése, megtartó közösségek szétesése) tovább nehezítik az életben természetszerűleg megjelenő úgy nevezett normatív krízissel való sikeres megküzdést.

Az időskori női szerhasználat »láthatatlan járvány«, amelynek elemzése nagyrészt hiányzik a szakirodalomból is (Katz, 2002). Az idős nők körében az alkoholizmus és a gyógyszerfüggőség (főként benzodiazepin) a két leggyakoribb függőségi probléma.

Az alkoholprobléma megjelenésének aránya a nyugati társadalmakban 3-25%, de attól is függ, hogy kit nevezünk idősnek, milyen populációt vizsgálunk, mi az alkoholizmus kritériuma (Katz, 2002). A kvalitatív vizsgálatokból kiderült, hogy az idős nők a kérdőívekben gyakran letagadják az alkoholhasználatot (CASA, 1999; Gurnack, 1997). A vényköteles gyógyszerek hatása gyakran veszélyesebb idősebb nőknél, amelynek oka a megváltozott anyagcsere, valamint az, hogy más gyógyszereket is szednek (Finlayson, 1997; Gomberg, 1992). Az idős szerhasználó nőknél gyakrabban jelentkezik demencia, kognitív visszaesés, nagyobb a kórházba kerülés veszélye (Roy-Griffin, 1990)” – írja Bevezetés a szerhasználó nők világába című könyvében a téma hazai kutatója, Dr. Kaló Zsuzsa.

A hétköznapi tapasztalaton túl sok kutatás támasztja alá, hogy az életkori, valamint fizikai és pszichoszexuális érési folyamattal járó pszichológiai-élettani sajátosságok miatt szintén valóban esékenyebbek a kamaszok és fiatal felnőttek is a lelki nehézségekkel szemben, készebbek a határsértésekre és a kockázatkereső magatartásra, illetve fogékonyabbak az illegális szerek kipróbálására és érzékenyebbek a pszichoaktív, azaz tudatmódosító szerek hatására, egyúttal hajlamosabbak az addikiciók kialakulására. (Lásd: itt, itt, itt és itt) Különösen, ha hiányoznak azok a védőfaktorok, amelyek a rugalmas és nehézségekkel jól megküzdő, reziliens működést támogatnák (pl. könnyű temperamentum; a személyre jellemző védő személyiségvonások mint magas önbecsülés és énhatékonyság-érzés vagy belsőkontrollosság; jó szociális, kognitív és más készségek; pozitív szerepmodellek; gondoskodó, erős kapcsolat családtaggal vagy más kompetens felnőttel; mentálisan egészséges szülők jelenléte; meleg, strukturált és pozitív fegyelmezési eljárásokkal operáló nevelési stílus; a tágabb család támogató jelenléte, nem zsúfolt és biztonságos lakókörnyezet és jó szomszédság, támogató közösségek, a rendelkezésre álló közösségi erőforrások megszervezettsége és elérhetősége, lehetőségek pihenésre és kikapcsolódásra és így tovább, részletesen lásd: itt).

Kovács Eszter A tradicionális szociokulturális védőfaktorok szerepe a fiatalkori problémaviselkedésben című doktori disszertációja bevezetésében is ezt hangsúlyozza: „A fiatalkori problémaviselkedés szindrómája régóta jelen van a szakirodalomban. A problémaviselkedés magában foglalja a serdülők egészségkockázati magatartását és a pszichés jóllétének elemeit. Az egészségkockázati magatartásformák gyakori megjelenése serdülőkorban a fiatalkori problémaviselkedés tünetegyütteséhez vezethet. A fiatalkori problémaviselkedés (problem behavior) magában foglalja a szerfogyasztást, és emellett több magatartási elemet is tartalmaz, mint például: korai és kockázatos szexuális aktivitást, agresszív, antiszociális viselkedést, adaptációs nehézségeket, iskolai beilleszkedési és tanulási nehézségeket és pszichés zavarokat, úgy mint szorongás, depressziós tünetek megjelenése, elégedetlenség, reménytelenség és pesszimizmus. A serdülőket érő rizikófaktorok hangsúlyozása helyett a védőfaktorok szerepét kell előtérbe helyezni a hosszútávú egészségfejlesztés és egészségi-állapot javítása érdekében. A pszichoszociális rizikófaktorok között tartjuk számon a következőket: az agresszív viselkedés, a társadalmi egyenlőtlenségek, a munkahelyi vagy a házastársi stressz. Mindezek mellett igen erős tradicionális szociokulturális védőfaktorok is hatnak, ezek között ki kell emelni például a családi kohéziót, a társas támogatást vagy a vallásosságot.”

Tolerancia és pszichózis

A Requiem egy álomért képsorai hatásosan ábrázolják a kényszeres szerhasználattal párhuzamosan kialakuló toleranciát, és a sokak számára talán egyáltalán nem is ismert jelenség, a szerhasználat által kiváltott pszichózis egy felkavaró esetét is.

A fizikai függőség kialakulásának egyik meghatározó ismérve és a szerhasználati zavar egyik diagnóziskritériuma a tolerancia kialakulása, és erről a folyamatról kifejezetten érzékletes képet nyújt Aronofsky filmje.

A tolerancia azt jelenti, hogy a rendszeresen használt szerhez a szervezet hozzászokik, ezért egyre nagyobb mennyiségre van szüksége a használónak ugyanazon hatás eléréséhez, majd már nem is a pozitív hatás kiváltása érdekében használja a szert, hanem azért, hogy enyhítse a szer nélkül megélt szenvedést, illetve, hogy az elvonási tüneteket elkerülje.

Ez játszódik le akkor is, amikor a nagyivó ismerős a sokszorosa mennyiséget tudja elfogyasztani anélkül, hogy meglátszana rajta az alkohol hatása, vagy kidőlne. Ez azonban nem jelenti, hogy az elfogyasztott alkohol vagy egyéb szer kevésbé ártana neki, sőt.

Kevésbé köztudott, hogy létezik szer által kiváltott pszichózis, és nem csak az olyan hallucinogének, mint például az LSD vagy a Psilocybin használata esetében. Erre példa a Requiem…-ben az idősödő női főhős esete, aki – hogy visszanyerje egykori alakját – receptre felírt serkentő hatású fogyasztószereket és az esti elalváshoz szükséges nyugtató-altató hatású szereket szed, majd ezekre kezd rászokni. Pszichózis kialakulásakor az érintett személy valósággal való kapcsolata sérül, súlyos esetben akár teljesen el is szakadhat a realitástól. A pszichotikus állapotban lévő embernek érzékcsalódásai lehetnek, azaz nem valóságos dolgokat láthat, tapinthat, hallhat, ízlelhet vagy szagolhat. Beállhat zavart vagy téveszmés gondolkodás is, ez bizalmatlansághoz, irracionális gyanakváshoz, paranoiához vezethet. A pszichózis minden esetben kórházi, orvosi ellátást követel. A szerhasználat indukálta pszichózis olyan másodlagos pszichotikus zavar, amely egy vagy több pszichotikus epizódból áll, megfelelő kezelés és absztinencia mellett pedig rendszerint 30 napon belül rendeződik. Fontos, hogy a marihuánahasználat is kiválthat pszichózist, és ez nem is ritka jelenség.

A Requiem…-ben látott, stimulánsok által kiváltott akut pszichózis rendszerint az intoxikációt követő 4-5 napon belül jelentkezik, a tünetek pedig jellemzően absztinenciával megszűnnek. Japán kutatások szerint azonban, ahol a metamfetaminok okozta pszichózisok járványszerű terjedését tapasztalták, az állapotból nem minden esetben teljes a felépülés, a betegek a prognózis alapján három fő csoportba sorolhatók. Az első csoportba tartoznak azok, akik stimulánshasználat után átmeneti pszichózist tapasztalnak, amely az intoxikációt követő 4-5 napig tart. A második csoportba azok kerülnek, akik akár több mint egy hónapig is szenvedhetnek a pszichotikus tünetektől (az ő arányukat a különböző kutatások 18, illetve 31,6 százalékra teszik). A harmadik csoportba sorolódnak azok, akik sosem gyógyulnak fel teljesen. A teljesen felépülők aránya a tünetelők körében a film bemutatása évében publikált, 2000-es japán adatok szerint mindössze 64 százalék. A legfrissebb kutatási eredmények pedig a nagy pszichiátriai kórképek, például skizofrénia vagy bipoláris zavar és a szerhasználat által kiváltott pszichózis összefüggéseire figyelmeztetnek, az utóbbi növeli az előbbiek megjelenésének esélyét, különösen fiatal korban. (Lásd: itt, illetve itt: Managing drug-induced psychosis - PubMed) Természetesen nem mindenki kerül pszichotikus állapotba szerhasználat miatt, ugyanakkor fontos ismerni ennek a kockázatát, valamint saját személyes kockázati tényezőinket is. Különösen veszélyeztetettek ugyanis azok, akik eleve hajlamosak valami miatt (családi halmozódás, genetikai háttér, személyiségvonások, szociokulturális körülmények és így tovább) bizonyos pszichiátriai zavarokra. A pszichózis következményei pedig akár visszafordíthatatlanok is lehetnek.

Ha kérdésed van a függőségekkel kapcsolatban, ha nehézséged van valamelyik szerrel vagy számodra káros viselkedéssel, vagy aggódsz egy barátodért, rokonodért, a partneredért, és szeretnél biztonságos közegben megértő, elfogadó segítőkkel beszélgetni erről, keress bennünket bizalommal, segítünk elindulni a felépülés útján:

Katolikus Karitász Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat
Címünk: 1115 Budapest, Bartók Béla út 104.
Telefonszámunk: 06-1-466-44-55