Az Artus Stúdió 1997 óta több tucat kortárs művésznek ad otthont, nagyjából 2000 m2-es gyárépületében – majdhogynem az összes művészeti szakág képviseli magát. Ezzel együtt, nagy örömünkre már másodjára adott helyett a Relatív (Át)Hallások Nemzetközi Független Kortárs Zenei Találkozónak. A fesztivál célja, hogy megreformálja a kortárs experimentális zene hazai fogadtatását, bemutassa sajátos esztétikai valóságát, többek közt olyan reprezentatív zeneművészeken keresztül, mint amilyen a fesztivál fő vendége, Ben Patterson, a Fluxus mozgalom tudója, jelentős alkotója. A kétnapos fesztivál különlegessége, hogy Patterson 75. születésnapját ünnepelhettük itt.

A fesztivál köszöntőjeként Sőrés Zsolt egy idézettel vezette be mindezt: Hakim Bey The utopian blues című írásának központi gondolata, hogy a zene infinitív, spirituális élmény. Nos, ha a Relatív (Át)Hallások nem is volt transzcendens magasságokba emelő, azt biztosan kijelenthetem: az egyik legprofibb, legtöbbet adó zajzenei fesztivál volt, amit eddig láttam.

Mindjárt a bevezető után egy rövidfilmhez lehetett szerencsénk: a Berberian Sound Studio archív felvételeiből egy roppant humoros, egészen pontosan 59 másodperces összeállítást láttunk a neves Bohman testvérek közreműködésével, akik a 60-70’-es években számos fantasztikus és horrorfilmhez készítettek hangeffektet. A kisfilm azt mutatta be, hogy bizonyos hanghatásokat milyen eszközökkel készítenek – a legmókásabb talán az a jelenet volt, amiben a testvérek egy zombitámadás effektjeinek titkát fedték fel: a cuppogó-szörcsögő hangokat kelkáposztával és késsel állították elő. A humor forrása itt voltaképpen egy paradox jelenség: az, hogy a horror nézői ritkán gondolnak bele, a véresen komoly, dermesztő jelenetek mögött valójában kelkáposzták és kések, néhány mikrofon, no meg az azokat kezelő bohócfivérek hangkísérletei állnak.
 

Az első zenei produkciót (pontosabban kísérletet) a szlovák experimentális zene nagyapja, Milan Adamčiak és Juhász R. József mutatta be: az előadás különlegességei között mindjárt az elsők közt szerepeltek Juhász „hangszerinstallációi”. A két analóg szerkezet alapjai régi Singer varrógépek, illetve különféle áttétek révén gramofonok voltak: lábpedállal lehetett állítani a bakelit játszási sebességét, a felső kerékkel pedig valószínűleg a lejátszás hangmagasságát (?). Emellett a lemezeket, illetve a tűt lehetett mozgatni a kívánt hanghatás elérésének reményében. Nem tudom, hogy a játék mennyire volt lejárva (valószínűleg semennyire), ám miután a szerkezet a koncert vége felé kezdett szétesni, az előadás rendkívül intuitívnak hatott. Az experimentális jelleg persze nem csak a hangszerek egyediségében tükröződött: a zenének – konvencionális értelemben legalábbis – nem volt ritmustartása, inkább amolyan varrógépkattogásból és régi jazzes dalkölteményekből álló hangkáosz volt.

Az én meglátásom szerint sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből. Odáig teljesen élvezhető volt, hogy a művészek kiválasztottak néhány régi, az 50’-es éveket megidéző lemezt, majd azt analóg kezdték lejátszani. Hiányzott viszont a bakelit, a tű és a varrógép különféle zajainak konstruktív felhasználása. A varrógép pattogása akár lehetett volna valamilyen alternatív ritmusalapja is a játéknak, illetve egy sokkal kaotikusabb zajkontraszt. Így azonban csak szimplán „zakatolt”, mint valami rossz lokomotív, amiről az ember nem tudja eldönteni, hogy akkor most megy vagy éppen megáll… a bevezetőben vázolt új esztétikai minőség előcsalása meghiúsult, Adamčiak és Juhász végül csak varrógépzajt és pineup-hangulatú dalfoszlányokat játszott.

Egészen más világ volt azonban a lengyel Process – Laboratory of Intuition: a zene kísérleti jellege itt visszább húzódott, a digitális, elektronikus jellemzők egy fokkal előrébb. A négyes játékának kulcsfontosságú adaléka a digitális visszacsatolás: a klasszikus hangszerekkel képzett hangok különféle torzítások után (leginkább visszhang) visszatértek, illetve a zenészek több, nem szokványos megszólaltatási technikát alkalmaztak – például a zene alkotójává vált az, amikor a szaxofonon levegőt áramoltattak keresztül, vagy amikor a gitártestet ütötték. A lengyel trió (Michał Dymny – gitár; Rafał Drewnian – laptop/elektronika; Rafał Mazur – akusztikus basszusgitár) játékát Dóra Attila szaxofonjátéka egészítette ki.

A koncert erőssége abban rejlett, hogy rendkívül ügyesen elegyítették az intuitívnak ható improvizációt a nyilvánvalóan előre elkészített játékmenettel. Az együttes célja pont ez, azaz az intuíció hatalmának törvényerejűvé emelése, illetve a szabad improvizáció esztétikai lehetőségeinek minél végletesebb kihasználása. Itt – Adamčiakékkal ellentétben – már valóban beszélhetünk egyfajta egyedi experimentális esztétikáról: eleinte a zajzenei máz mögött érezhető volt a blues érintése, de végül az előadás ritmusszabályokat, reguláris hangképzést felrúgó és dallamokat tagadó kavalkádja egésszé ért. Minden lejátszott zörej vagy fájdalmasan kipréselt hangszerzaj a helyén volt. Elképesztő hangulatot árasztott. A zene határai valóban eltűntek, még a legkonzervatívabb néző is attól félt, hogy óvatlan lélegzetvétele vagy a padló nyikorgása hozzátesz valami rendkívül veszélyeset, tönkretéve az egész előadást – elég egy járulékos hang, és a zenei konvenciómentességet óhatatlanul a színtiszta nihilizmusba vetjük. Csodálatomra, ez nem történt meg.
 

A Michael Fischer – Ken Okami páros produkciója kiváló lehetőség arra, hogy a kortárs kísérleti zenék másik, fontos aspektusát is elővegyem: nagyon sokszor a performansz és a zenei előadás egy és ugyanaz. Itt ez azt jelentette, hogy az összetett digitális visszacsatolásokból és digitális játékból álló produkció hangszerei fénycsövek voltak (bár a neves hegedűs-szaxofonos Fischer itt-ott szaxofonon is besegített). A koncert vaksötétben kezdődött, és egészen a végéig kizárólag a fénynyalábok világítottak, azok is csak akkor, amikor Okami hangokat, azaz zajt csiholt belőlük. Rendkívül látványos, sőt mindjárt teátrális volt a kezdés – engem arra emlékeztetett, amikor a lézerszínházban felhangzik a Carmina Burana O Fortunájának első néhány taktusa, csak itt fülsiketítő zajárról és vakító fénysugarak villogásáról beszélhetünk.

 
Azon túl, hogy a performanszjelleg miatt valóban nagyon érdekes volt, egyetlen további véleményt hallottam a közönségtől: „zajos volt”. Őszintén szólva én sem tudok egyebet mondani róla: a lényeg pont az volt, hogy a fénycsövek akkor szólaljanak meg, amikor bizonyos szinten túli elektromossággal terhelik őket, ráadásul akkor is csak egyféle, fülsiketítő sercegést adtak ki, illetve valamilyen furcsa, földöntúli vibrálást hallottunk. Okami azzal próbálta érdekesebbé tenni az előadást, hogy egy-egy kábelvéget néha a szájába vett, illetve rázta a csöveket, hogy azok más hangokat adjanak ki – néha ugyan fellélegezhettünk Fischer hasonlóan fülsiketítő szaxofon-recsegtetésétől, ám ez vajmi kevés vigasz volt az egész produkcióra nézve. Egyszer jó volt, mivel ilyet még nem láttam, de még egyszer nem érdekelne.
 

A nap záróeseménye, egyben csúcspontja a japán Uramichi (Masuda "Despera" Keisuke – gitár, vokál; Yoshida "Sugo" Takayoshi – gitár; Ebina "Joko" Hajime - dobok) koncertje, illetve Ishii Junya performansza volt. Az együttes fő zenei csapása a Velvet Undergrund által fémjelzett pszichedelikus rockféleség, akiktől egyébként a banda zenei inspirációja mellett a nevét is köszönheti (az Uramichi a Velvet Underground Sister Ray című száma, japánul). Érezhető volt még egy nagy csomó crust a punk felől, illetve rengeteg „chill-out ambient” a pszichedélia világából, így kellően színes volt a játékstílus, mindenki talált benne valami megkapót. A koncert erejét mégse a keleties gitárhúr-rebegtetés vagy az áriázós visszacsatolás adta, hanem a performansz.
 

Korábban már több Havizajjal kapcsolatban megjegyeztem, hogy bizonyos performanszok mennyire félre tudnak siklani improvizációs aláfestő-játékukkal – ha a művész jelentést akar belevinni, akkor óhatatlanul túl elvonttá, érthetetlenné, emiatt banálissá válik az előadás, ha pedig szimplán csak a zene világában mozog, unalmas. Nos, Ishii Junyanak sikerült megtalálnia az egyensúlyt. Valahogy sikerült úgy játszania, hogy a zene legerősebb élét domborítsa ki (lassú részeknél andalítóan, pattogósnál táncosan, zajosabbaknál kaotikusan, etc.), ráadásul azon túl lépve a humor és karikatúra színeit is megidézte. Egyszeri produkció lévén sajnos nem ajánlhatom pontosan ugyanezt, ám ha a jövőben Ishii Junya neve feltűnik valahol, okvetlenül meg kell néznie mindenkinek! Beszéljenek helyettem Lányi Dániel fotói: