bezár
 

színház

2009. 07. 31.
Fokozhatatlan, vakító fehér borzalom
Vége A Rózsák háborújának: III. Richárd a Burgtheaterben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fokozhatatlan, vakító fehér borzalom Csak aki A Rózsák háborúja rendezői változatára váltott jegyet, az láthatta a koncepció szerint szorosan ide tartozó, ezért a trilógiával együtt is játszott III. Richárdot. A hosszú verzió fizikai „színház": testileg-lelkileg is beletöri a nézőt a borzalmak mégoly stilizált ábrázolásába is. A Richárd maga pedig egy kimerevített pillanat, a fokozhatatlan borzalom, mint afféle új millenniumi kínzóeszköz, pupillatágítóan az arcunkba ég.

Vakító fehér fényárban úszik a fehér műanyag háttérfüggönnyel határolt színpad, amelyet erdőként borít be több száz másfél literes, üres ásványvizes palack. Hogy itt mégiscsak két műről van szó, mutatja a díszletváltás, de a színpadkép utalás lehet Pina Bausch legendás Szegfűk című koreográfiájára is, ahol a színpadot szegfűmező borította, ebben ugrándoztak a táncosok, mint afféle elíziumi mezőn. Hasonló színházi párhuzam lehet a 2006-os berlini színházi találkozón látott Platonov. Karin Henkel rendezésében az egyben játszott első három felvonás alatt gyorsított filmként pergett az idő, és ért egymásba egyetlen délután tavasz-nyár-ősz, hogy a második részben aztán kimerevített pillanatként, örök jelenként ábrázolja a végkifejletet: a neonfénnyel bevakuzott fehér színpadon körbe-körbeforgó, lebetonozott lábú Platonov a mindörökké tartó tehetetlenség jelképe lett.

Ez a sűrített pillanat a Richárd esetében is ott van, és a rendezés a konkrét események differenciált megjelenítése helyett épp ezek behelyettesíthetőségére, homogenitására koncentrál – lényegesen megnehezítve az előadás leírására tett jelen kísérletet. Ahogy a Rózsák háborúja esetében a követhetőség volt a szövegkönyv szerkesztésénél is az első számú kritérium, addig a Richárdnál a mű kanonikus voltára is épít a rendezés, amikor az első öt óra egyértelmű szimbólumaival (gomblyukakba tűzött rózsák, gyermeteg király, birkózók stb.) szakít, és a tragédiát kvázi epilógusként kezelve nem kibontja, hanem csak sűrítve bemutatja. A mellékszereplők sokkal elrajzoltabbak, mint a Henrik-drámában láthattuk, így a cselekmény is nehezebben követhető – nem úgy Richárd széles skálájú bohóckodása. A közjátékok gyakran érdekesebbek, mint maga a darab.

Az előadás képisége rendkívül erős: a rendezés a vérözönt stilizálja, és egyáltalán: kerül minden színpadi realizmust, mind a fény, a tér, mind a szereplők mozgatása szempontjából. A víz a vér, a tengernyi palack a hullatenger. Ebben gázolnak, dagonyáznak az ezúttal harsány színekbe öltöztetett szereplők. Túlzásból pedig nincsen hiány: Ofczarek Richárdja idétlenül vigyorog, dobálja magát, de korántsem egy idióta: inkább egy rossz ripacs; Clarence pink öltönyben szökdécsel, Lady Grey hatalmas, fehér krinolinban feszít, Margit leopárdmintás köpenyben és mexikói óriáskalapban szórja átkait. A Krónikás is fehérben, akár egy kiöregedett Elvis-imitátor, fehér szintetizátoron játszik – leginkább egy lakodalmi haknistára emlékeztet.

Groteszk, sietős a III. Richárd kulcsjelenete is, Lady Anna megkérése. Nálunk a Nemzeti Színház Valló-rendezésében hosszadalmas, unalmas, és pszichológiailag elfogadhatatlan volt a sánta Richárd és Anna üvegkoporsóba zárt kettőse. Kimmig annak veszi a jelenetet, ami: irracionális, lélektanilag megokolhatatlan bohóctréfának. Röhögést vált ki, ahogy hősünk mint Ripacs Richárd a szőke, haute-couture-be öltöztetett Lady Anna elé veti magát, és mellkasát feltépve egy vadászkést nyújt át neki, mire Anna vadul megcsókolja a térdeplő bohócot, majd a palackerdőn átgázolva kiviharzik. Ez a jelenet a Henrik-dráma nélkül egy színpadi geg maradna, Lady Grey megkérésének slapstickszerű ábrázolása azonban nemcsak párhuzamba állítható a Lady Anna-jelenettel, de annak stiláris előkészítése is egyúttal. Így a Kimmig által teremtett keretek között ez a jelenet igenis működik, ebben a nem-pszichológiai ábrázolásban állja meg a helyét.

A slapstick comedy-jelleget erősíti, ahogy Margit megjelenik és a mesélő mikrofonjába szórja az átkait: mintha egy félresikerült esküvői murin valaki részegen obégatna a megkaparintott mikrofonba. Clarence meggyilkolása is nagyfokú stilizálást mutat: a börtönt csak egy szürke pokróc jelzi, a letarolt vizespalackok mutatják a pusztítást, és Clarence (Tilo Werner) minden szót külön ejt: Was ist meine Schuld? Mi a bűnöm? Ahogy kipörgetik, fojtogatják: elrajzolt imprók egy brutális gyilkosságra. Stilizált a vihar is: a Krónikás zörgeti a háttérfüggönyt.

Az átdíszletezés helyetti takarítás Kimmignél szimbólummá nő: ahogy a műszak hólapáttal letolja a palackokat, Richárd maga is beáll, és fehér öltönyben, de neonnarancs utcaseprő-sapkában takarít el az útjából mindent, ahogy a darab szerint mindenkit, majd felsúrolja a Krónikás előtt a padlót. A „műszak”, a három polgár, közben a feje tetejére állt világról értekezik, hiszen már a jó Edwárd király is halott. Nem meglepő, egy jelenettel korábban láttuk már a testi hanyatlását: selyemköntösben, óriás papírkoronában, tolószékben önmaga árnyéka, ha nem paródiája volt. Richárd elől szó szerint és átvitten is elhárult minden akadály.

Ebbe az üres térbe lép be hatalmas, fekete krinolinban Erzsébet (Lady Grey) és York Hercegnő, Richárd anyja: a pliszírozott szoknya pörög, akár két fekete varjú a hómezőn. Nemcsak a krinolin lehetetlenül nagy, hanem a cipő talpa is: irreálissá, mangafiguraszerűvé nagyítja alakjukat. Kinek a fájdalma nagyobb, vetélkednek, te férjet veszítettél, de én két gyermeket… Erzsébet hiába menekül, gyermekei a Towerbe záratnak: plüssmacik, lufik bélelik ki a börtöncella-magányt – mintha gyermekonkológián lennénk. A pirosorr-doktorok helyett két színes bohóc cigánykerekezik be – látszatidill, különösen az egyik Herceg megjegyzésének tükrében – jó lett volna, ha több nagybácsi is eljön. De meghaltak. A kis York Herceget Tilo Werner, aki Clarence nagybácsit, míg a kis Walesi Herceget az a Dietmar König, aki az előbb még Edwárd királyt alakítja: a kettőzés itt is ügyes rendezői eszköz a behelyettesíthetőség, kontinuitás kifejezésére.

A jelenetben egyébként szépen komponált képekből nincsen hiány. Az idősebbik Herceg azt játssza, hogy elviszi a lufi – metafora az elszálló életére. Ezzel a költőiséggel kontrasztban áll a következő jelenet, benne Rivers és Grey brutális legyilkolása. A földön csúsznak, gumibottal összeverve, miközben a hivatalnokként viselkedő Hastings és Catesby szenvtelenül figyelik, hogy a nyitóképben még a király oldalán álló slepp hogyan tűnik el.


A Krónikásnak a varietéfüggöny előtt előadott, hosszú, költői vendégszövege akár a verkli, mennél hosszabb, annál teátrálisabb – egy légyről. A zümmögését el is játssza, és ízekre szedheti – ha már ízeltlábú. Ahogy Richárd is széttépethet bárkit, a krónikákban feljegyződik úgyis. A vérem a tinta, veszem ki a szavait. Magánbeszéde a nagyon látványos színpadi képektől a Sprechtheater felé viszi az előadást, Lord Hastings elintézése és Edwárd fiainak fattyúsítása statikus eszmecserévé válik.

Miközben azon gondolkodom, stilárisan milyen egységbe rendeződik mindez, a rendezés ismét bohóctréfaszerű fordulatot vesz. Richárd nemcsak a színházi közönséget, de a Buckinghamből és Catesby-ből álló közönségét is megtréfálja: mégis elfogadja a királyválasztás eredményét, de olyan sokáig vár a pozitív válasszal, hogy a hallgatósága fele el is megy. Gyertek csak vissza! – szól utánuk. Ebben a gegben a manipuláció és a kiszámíthatatlanság éppúgy benne van, mint a következő közjátékban, ahol Richárd a saját fejére teszi a koronát, és a „koronázást” vízipisztolyos mészárlás követi.


Hogy a koronázást mennyire nem szabad komolyan venni, a következő jelenet is mutatja: Erzsébet azt sem tudja, ki a király. Ekkor megtudja, hogy Richárd, úgy fuldoklik, mintha megmérgezték volna. York hercegnő pedig megragadja egyik unokája arcát, és belekárogja, hogy már elég borzalmat látott, eleget élt. Ezek a varjú-asszonyok a fekete krinolinjukban erősebb képei a pusztulásnak, mint az erősen stilizált gyilkosságok és a gyakorlatilag kihagyott harctéri jelenetek.

Később Erzsébethez és York hercegnőhöz csatlakozik a nagy túlélő, Margit is – akinek fekete krinolinja alatt harctéri bőrnadrág (már ha van ilyen) feszül – éles ellentétben a két másik nővel, akiknek harminccentis talpú cipője csak elrajzolt mozgásokra ad lehetőséget. E cipőbéklyóba kötött, menekülni, hiszen menni sem igen képes Erzsébettől kéri meg Richárd a meg nem ölt lánya kezét, miközben a helyzet rájátszik az anya-lánya féltékenységre is.

Gyakorlatilag az egész ötödik felvonás ugyanebbe a jelenetbe sűrítve szerepel: a lánykérésre közvetlenül következik Richmond előretörésének a híre (amelyre Richárd elájul), Richárd látomása és az utolsó csata – önmagával (Shakespeare-nél mindez több jelenten át zajlik!). És ez nem is meglepetés, hiszen a Krónikás előre összefoglalja a történéseket, mégis az ilyen mértékű rövidítő húzás csak erős stilizációval fér meg együtt. A csatát nem jeleníti meg a rendezés, csak utal rá: Richárd koronát, fehér öltönye felett viselt katonai lódent, páncélt, csizmát – és a gomblyukába tűzve obligát fehér rózsát visel. A rózsa vizuális utalás az első részre, és előkészíti a lezárást.

Az üres színpadon
jelennek meg a legyilkoltak szellemei (minden vakítóan hófehér, a palackok a zenekari árokba tolva a színpad előtt hevernek felhalmozva, kvázi hullahalomként a takarítás óta): Henrik, Clarence, Lady Anna, Buckingham, és levizelik Richárdot. A vizelet sárrá változik, ennek a közepén fekszik Richárd, és egy önmaga alá piszkító lecsúszott figuraként delirál. Hallucinál, vinnyog, makog, egy pallossal hadonászik. Gyönyörű kép, a korona és a mellpáncél a földön, Richárd a pallosba kapaszkodva még feltérdel: „Lovat, lovat, országomat egy lóért.” Ez az utolsó szava. Az előadás, amely a gyilkosságokat és a vérengzéseket hol stilizálva, hol brutálisan megjelenítette, épp a legfőbb gonosz meggyilkolását nem jeleníti meg. Mindegy ugyanis, hogyan szabadulunk meg Richárdtól, ki vagy mi pusztítja el konkrétan. Egyszerűen vége van.

Ahogy a nézőt fizikailag mindenképp elkínzó előadásnak is. A hétórás rendezői verziónak épp ez a lényege, hogy fizikailag, és ezáltal szellemileg is átélhetővé tegye a tetralógia világát, amely a korlátok közé zártságot, a tehetetlenséget és a fizikai gyötrelmet is tematizálja. Kimmig a politikai kurzusváltást – ilyen előzmények ismeretében nem meglepő – mindenképp távolságtartással kezeli, és nem foglalkozik azzal, mit hoz az új rezsim. A shakespeare-i feloldás szerint Richmond megöli Richárdot, és zárszavában békét ígér a vörös és fehér rózsák harcától elgyötört Angliának.

Ehelyett Kimmig egy meglepő, látványos, a német kultúrkörhöz illeszkedő, valóban katartikus feloldást talál: a hetedik óra után felnyíló nézőtéri ajtókon beözönlő kórus rázendít az
Örömódára. Schiller verse és Beethoven zenéje bezengi a teret, és a közönség előbb csak együtt dúdol, majd énekel a kórussal és a színészekkel:

Szkéné színház

Lángolj fel a lelkünkben, szép égi szikra, szent öröm!
Térj be hozzánk, drága vendég, tündökölj ránk, fényözön!

Egyesítsed szellemeddel, mit zord erkölcs szétszakít!

Testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid.
(Jankovich Ferenc fordítása)


William Shakespeare: A Rózsák háborúja

Bemutató: 2008. május 29.
Utolsó előadás: 2009. június 11.

Bécs, Burgtheater


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Cseicsner Otília --

Anglista-műfordító-szerkesztő-dramaturg


További írások a rovatból

színház

Drágám, megjöttek a perverzek! Drágám, megjöttek a perverzek!
Többszörös orgazmus a Budapesti Anarchista Színház előadásában
A Švejk a Vidéki Színházak Fesztiválján
színház

Nyomokban Sexpírt is tartalmaz Nyomokban Sexpírt is tartalmaz
A Kertész utcai Shaxpeare-mosó az Örkény Színház előadásában
Vénusz nercben a Vidéki Színházak Fesztiválján

Más művészeti ágakról

Bodzsár Márk: Drakulics elvtárs
irodalom

Éljen a kés? Éljen a kés?
Könyvbemutató 2019. október 31-én
Edin Karamazov lantestje a Zeneakadémián


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés