bezár
 

irodalom

2007. 01. 13.
Szellemi kavics – a kavics szelleme
Nyitott Műhely, november 9. 19 óra
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Szellemi kavics – a kavics szelleme Hogy kerül a magyar irodalmi díjak közé egy nizzai? Miért kapnak plakett, emlékérem, lánc, váza helyett kavicsot a díjazottak? Az idén negyedik alkalommal adta át Lackfi János a Nizzai kavics-díjat, ezúttal G. István Lászlónak.
„Hogy MI is ez a díj? 2001 novemberében jártam Nizzában, s egy marék gyönyörű kaviccsal tértem haza onnan: márványdarabot, üvegszilánkot, terrakottát, porcelánt, műkövet, pöttyös, foltos, kék, szürke, lila, vörös szikladarabokat csiszolt ilyenné a tenger. Egy-egy olyan barátomnak adtam aztán belőle, akinek a verseit szeretem, és a mai húszas-harmincas nemzedékbe tartozik. Később rájöttem, hogy egyfajta díj ez már voltaképpen, itt az ideje megalapítani. A kőhöz tehát díszdoboz is jár, s méltó az ilyesmit a legfőbb indoklással: magukkal a versekkel köríteni. Kavicsot hoztam tíz évre eleget, s hátha az évek során a kövekből felépül egy szubjektív és szolid, de lakható kis irodalmi épület.” (Lackfi János, költő, műfordító, a díj alapítója)

Az est bevezetőjében Lackfi János először e (már nevében is) költői elismerésről mesél, némiképp kibővítve a fent idézett mondatokat. Majd rátér az idei – az eddigi gyakorlattól eltérően, és a kinyilatkoztatott szándék szerint hagyományteremtő módon egyedüli – díjazottra, akit egyszerűen mint G. István Lászlót mutat be. Így találjuk a nevét legújabb, ötödik kötetének borítóján, amely Amíg alszom, vigyázz magadra címmel jelent meg idén a Palatinus Kiadónál, és diszkrét figyelemfelkeltő hatást gyakorol a periférián, a piros szőnyeggel letakart asztalkán. E szerény, „titkolózó” név mögött Géher István László költő, író, műfordító és tanár bújik meg.

A díjazott, G. István LászlóLátszik, Lackfi János jól ismeri G. István Lászlót, mint embert és mint művészt egyaránt. A méltató bemutatás alaphangjait egy kedves anekdota elmesélésével adja meg, mellyel feloldja a hasonló események kezdetén oly gyakori feszélyezettséget. A költő verseiről szólva hangsúlyozza azok sokszólamúságát, állandó jambikus „ős-sámán nyelvét”, zeneiségét, amely, értelmezése szerint, nem céltalan, értelemrontó „csingilingi”, hanem egyfajta életlüktetés. A Pásztor című költeményen keresztül az alkotó finomságát és szemérmességét, a sorok mögé rejtett tiszteletét említi. A költői képekről is összetett véleményt kapunk, néhány választott darab hangulatvilágításában. Az „Élet-szeletek” montázsa (Burger King) talán a „legprózaibban zenei – legzeneibben prózai” költemény is egyszerre (Mária). A „dezodor-hangszín” szókapcsolat (Főpincér) pedig ékes példája a számos helyen megvillanó, fogalmi analizálhatatlanságából fakadó megjelenítő erőnek. G. István László költészete egyfajta „meditatívan bensőséges kapcsolatban” áll a világgal, és sosem hivalkodik ezzel a viszonnyal – zárja bevezetőjét Lackfi János, mielőtt átnyújtja a díjat a szerzőnek.

Azután kezdődhet a második tétel, a beszélgetés. Két különböző karakterű, ám mégis hasonló alapfrekvencián rezgő egyéniség egymásra hangolt párbeszéde. A friss kötetből szemezgetett „istenes versektől” indulunk. Hangulatébresztőnek G. István felolvas ezek közül néhányat (Getsemáné; Algák és angyalok; Zsoltárhangra). Kellemes hangszín, elhelyezkedünk benne. Majd hallgatjuk a jól felépített dialógust, amely versről versre derűsen bontja ki a (két) költő-személyiséget. Számba veszi, milyen hatások befolyásolhatták G. István költészetét, szakmai és magánéleti szempontból. Pilinszky János egyszólamúsága és Weöres Sándor sokszólamúsága kerül így szóba, mint együttes formáló erő, és – már a műfordítás kapcsán –, Yeats és Dickinson lírai beszédmódja. Shakespeare esetleges irányadó szerepe szintén felmerül a G. István verseiben jellemző jambikus forma alkalmazása, illetve korábbi szonett-kötete (Merülő szonettek, Belvárosi Könyvkiadó, 1998), valamint angol szakos „múltja” miatt. A szerző szerint azonban a shakespeare-i szonett nem igazán az ő világa, inkább „meghagyja másnak a családban”. (Utalás Géher Istvánra, a szerző édesapjára, akinek Shakespeare-kurzusain szívta magába a szent tudást az elmúlt évtizedek minden magára valamit is adó bölcsészhallgatója. A szerk. Is.) Bár teljesen elkülönül költészetének világától, életét, mindennapjait meghatározza a tanítás, mely számára nem „gályázás”, hanem hivatás, nagy gonddal és odaadással csiszolt feladat.

FelolvasásA műhelymunka tárgykörében olyan témák vetődnek fel, mint a verscsíra mibenléte, a vallásos elemek használata, hit, üzenet, költői modellek. A vallásos elemek használata számára nem cél, csak eszköz, hitet nem szándékozik építeni, „eretnek imáknak” értékeli a tárgyhoz tartozó verseit. Műveinek esetleges modelljeit (Főpincér), vagy megszólítottjait nem ismeri el valóságosnak (a kérdező többszöri cseles próbálkozására sem), alakjait különféle benyomásokból gyúrja össze.

A szakmai beszélgetést újabb felolvasás követi, ezúttal a Kereszthuzat (Liget Kiadó, 1996) című, korábbi kötetből. A szövegek megvitatása során felmerül, hogy e költemények különös, az olvasó előtt ismeretlen térben mozognak; olyan a nézőpontjuk, mintha például gyerekszemmel figyelt világot rejtene. G. István László elárulja, hogy a könyv voltaképp egy álomsorozat leírása. Olyan álmoké, amelyekben ő egy „összefüggő, de tőle idegen” emlékfolyam részese lett. Végezetül a távlati tervekről is szó esik, egy újabb kötetről, melyben majd az „istenes verseken” túl az „érett férfihang” szólal meg.

Az érdeklődő-közönségAz est legvégén elhangzó egyetlen kérdés a leendő, új ciklusra vonatkozik. Nem meglepő ez egy olyan irodalmi beszélgetés esetén, ahol a jól felvetett kérdésekre kimerítő válaszok érkeznek, és a dialógusból nemcsak a szerző pályaképe, költői világa, hanem az egyénisége is kirajzolódik. Lackfi János nem tette próbára a közönség türelmét, és bár mindenre hagyott időt, biztos kézzel és felkészültséggel tartotta mederben a beszélgetést. Nem maradhat el az elismerés, az est jó hangulatú és inspiráló volt; hazafelé a jelenlévők a zsebükben érezhettek egy-egy szellemi-nizzai kavicsot.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Budavári Csilla --


További írások a rovatból

Margó fesztivál, 2019 – Ők is boldogan éltek? A férfiváltozat
irodalom

Az izoláció tematikája az izlandi irodalomban Az izoláció tematikája az izlandi irodalomban
Margó 2019 - Jón Kalman Stefánsson és Sigríður Hagalín Björnsdóttir
irodalom

Záróakkord Záróakkord
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 7. nap
irodalom

Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk
Interjú Ladik Katalinnal irodalomról, színházról, női jelenlétről, földrajzi és történelmi helyzetekről

Más művészeti ágakról

Interjú Baráth Emőke énekművésszel a hazai és a külföldi éneklés hatásmechanizmusáról, koncerttermekről és operaszínpadokról, valamint marketinglehetőségekről
Christof Kurzmann és Mats Gustaffson duója az Újbudán
Majoros Nóra válaszai a prae.hu körkérdésére
art&design

Arcátlan Arcátlan
Klímariadó! - 19. ARC Közérzeti Kiállítás


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés