A Nem érhet minket meglepetés mégsem diakrón társadalmi szatíra, ne adj isten jugó nosztalgia. A  szemlélet mögött nem a konkrétumot (az extrém sportokra emlékeztető feladatokat), hanem az elgondolható összes borzalomtól való beteges rettegést mint viselkedésmodellt áttételesen mutatja be az Amszterdamban élő horvát koreográfusnő, Andrea Božić munkája. 

Božić a szlovén Slavoj Žižek gondolatából indul ki, aki szerint a valóságot és a fikciót nem lehet elkülöníteni. Valóban: ha az irracionalitás uralja a gondolatainkat, a félelem megmagyarázhatatlan és feltartóztathatatlan, és egy beszűkült tudatállapotot eredményez.

A félelem illusztrálására kultikus filmekhez nyúl az alkotó: a Blade Runner -- Szárnyas fejvadász, Solaris, Madarak, Das Boot  – A tengeralattjáró: megannyi ma már klasszikus feldolgozás ugyanarra az egzisztenciális szorongásra és halálfélelemre. Nem véletlen talán, hogy számomra a Bootból vett jelenetek a legmaradandóbbak: a tengeralattjárót jelző szűk téglafolyosó (pince?, bunker?) jelképe lesz annak az érzelmi állapotnak, amelynek ábrázolására az egész film, és a produkció maga is törekszik.

Božić a Bootból csakúgy, mint a többi kultuszfilmből, emblematikus jeleneteket ragad ki, hogy karikírozza őket: soknyelvű csapata felerősített idegen akcentussal idézi az eredeti film dialógusát, olyannyira, hogy a mellettem ülő két német anyanyelvű ugyanúgy alig érti, mint a másik oldalon ülő horvát. Azonban nem a karikatúra a cél, hanem az intertextualitás vagy intermedialitás, tehát a nem szó szerinti idézés színházi-filmnyelvi kombinációja révén hiteles formát találni a tartalmi mondanivaló ábrázolására: ha megszűnik a határ valóság és fikció között, az szorongást vált ki a koordinátáit vesztett emberben; ez az érzés aztán generalizálódik, mindenre kiterjed, ami pedig egy beszűkült tudatállapotot eredményez.

Ennek ábrázolására a koreográfia a médiaművészetet hívja segítségül. A produkcióban résztvevő Julia Wimms videoinstallációja maga is a valóság és fikció összemosását jeleníti meg a médiaművészet eszközeivel: két vetítővászon látható, az egyiken az intertextként használt képi utalások. Nem a filmekből vett részleteket vetítik ki, hanem a Božić által megrendezett újrajátszásokat. Ennek a felvételnek az előterében Božić és csapata az üres színpadon ugyanazt játssza, ami mögöttük kivetítve fut (nem kis mozgásművészeti teljesítmény egy, a hátuk mögött futó, tehát nem látott képsorral szinkronban lenni). Ezt veszi élőben elölről egy kamera, és az egymásra vetülő, egymást kiegészítő képek montázsát vetíti a másik vászonra. Így három majdnem azonos képet látunk, majdnem azonos szemszögből – azonban épp a különbség az, ami számít, hiszen ez bizonytalanít el: melyik narratívát is kövessük, melyik nézőponttal is azonosuljunk? Mindegyik igaz lehet, és mindegyik egymásra épül. Melyik az igazi? Nem is tudom…

Nem érhet meglepetés

2009. július 26.
Bécs, Museumsquartier, G csarnok

ImPulsTanz Fesztivál