Elég csak a közelmúlt humanista-vegetáriánus vérszívóit szubkulturális ikonná emelő Alkonyatig visszatekinteni, hogy láthassuk, ahogy a vámpír-ember párkapcsolat a saját frusztrációikkal körülhatárolt fiatalok kapcsolatteremtési kísérleteinek hadterületévé válik. Az Engedj be! az amerikai popkultúrába való integrációt és a morális dilemmák alól felszabadított vámpírok szolid heroizálását elvégző Alkonyat művészfilmes párja, amely egyszerre tesz eleget a szociológiai tanulmány, a midcult filmkészítés és az „univerzális” szerelmesfilm követelményeinek. Az alaphelyzet Todd Solondz Isten hozott a babaházban című mozgóképét idézi, amely az iskolában perifériára szorult kölykök érzéseit, hangulatait, vágyait és legfőképp agresszióját vizsgálja.

A 12 éves Oskar (Kare Hedebrant) osztályának bokszzsákja, a kinézetével az androgün aszexualitás archetípusát megtestesítő engedelmes áldozat, aki egyébiránt a gyilkosság megszállottja: elvált anyja kis lakásában tengetve életét gondosan ápolgatja különböző bűntényeket tartalmazó cikk-gyűjteményét. Nem csoda, hogy hamar összebarátkozik az éjszakai, kihalt játszótéren a szomszédba költöző (vámpír)lánnyal, Elivel (Lina Leandersson). Mindketten egy közös vágyat táplálnak: egyedül akarnak lenni – így a magány utáni törekvés parancsszava esetlen közeledési kísérleteken keresztül intim barátsággá, majd szerelemmé alakul. Kapcsolatuk akkor lép egy új szintre, amikor Eli apja (?) – aki amolyan kiöregedett Martinként (George Romero ’77-es modernista remekműve) némi altatógáz és szike segítségével gyűjti be esténként a vacsorát a lánynak - egyik félresikerült vérvétele után öngyilkosságot követ el.

Az Engedj be! nem a vámpírmitológiát a CGI játszóterévé alakító mai filmek mintáját, hanem a fragmentált, csendes képekbe rendezett, megtört életeket bemutató svéd filmek hagyományát követi. Az örök télbe fagyott kisvárosi valóság, a „megállt az idő” depresszív érzésvilága adja meg az alaphangot a drámai eseménysorozatnak, ahol még a kilátástalanságot az alkohol egysíkúsító áldásában feloldó életek megszűnése is tragikus lehet, annak köszönhetően, hogy a melankólia finom-porhanyós lenyomata minden pillanatban bűvkörébe vonja a képeket. Talán ennek köszönhető, hogy a kiégett, inkompatibilis szülő – iránta a film nem támaszt szimpátiát –, aki rossz csapos lévén nem tud megélhetést biztosítani lányának, öngyilkossága révén olyan (zombi-)mártírrá válhat, akinek nyitott gégéjét elhagyó halálhörgései szíven ütik a nézőt. A németek A hullámja és a franciák Az osztálya mellett pedig a svédek 2008-as gyerekfilmje a fiatalság ártatlan kegyetlenségét is kétoldalúan ábrázolja: a láncreakcióként terjedő erőszak hatása alól a főszereplő sem kivétel, aki az elnyomottak kétségbeeséséből táplálkozva szinte személyes megdicsőülést él át sokszoros megaláztatása utáni bosszújakor. A morális feloldozás a rideg Európában elmarad...

A film alapvetően a két marginális helyzetű gyerek kapcsolatára fókuszál, amely során fokozatosan, komótosan nyeri el létjogosultságát a vámpírszimbolika használata (a film második felében megnő szerencsére a vizuális horror-effektek száma is). A vámpírlét nem a felfokozott szexualitás vagy a beteljesülhetetlen szerelem, hanem a kitaszítottság, a kívülállóság metaforája lesz. Hangulatában a giccs álcája alatt a szerelem hazugságait és mulandóságát elsirató Az éhséget, tematikájában pedig Sartre kedvencét, az Interjú a vámpírral Louisját, az egzisztencialista földi poklot az örökkévalóságig járó vérszívót idézi. Nála az újjászületés utáni öröklét (ismerős, ugye?) a mennyország infernójává változik, amely „akárhova mész, ott van”: ebben a világban a léte értelmét kereső, önmarcangoló filozófus-vámpír csak egy paradoxon megtestesítője lehet. „Halhatatlan, akiben halandó szenvedély ég, vámpír, akiben emberi lélek lakik”, aki ontológiailag idegenedik el a világtól, (ember)társaitól és végül önmagától – így válik a vámpír az egzisztencialista életérzésben elmerülő ember metaforájává.

Az Interjú a vámpírral által felvázolt metafizikai otthontalanság a svéd filmek abszurd érzésvilágából táplálkozó Engedj be! esetében a társkeresés hullámvasútjára felszálló gyerekek tapogatózó kapcsolata által oldódik fel. „Kérlek, képzeld magad a helyembe!” – hangzik a vámpírlány segélykiáltása, és az örök kívülálló Oskar az egyetlen, aki képest ezt meghallani, hiszen „olyan, mint ő”. A film fókuszpontjává a – vámpírlét felfokozott – szenvedése válik, a kielégíthetetlen vágy és az a priori különbségeket lebírni akaró kapcsolat fájdalmai, amely során Eli vércseppeket sír Oskarnak, hogy elfogadtassa magát olyannak, amilyen. A gyerekszínészek pedig egyszerűen fenomenálisak szégyellős esetlenségükben, angyali naivságukban és ördögi kegyetlenségükben. A prepubertáskorú gyermekek választása tükrözi az univerzalitás szándékát is: a világ még nem bombázza őket különböző sztereotípiákkal, amik típusokká formálná kiforratlan jellemüket. Az érzelmek még a gyökerüknél ragadhatók meg, tiszta-absztrakt formájukban, mielőtt akár a tudás átka megfertőzné őket (elég csak feleleveníti, hogy kezdenek el „járni” a kölykök).

Ennek megjelenítése talán elképzelhetetlen lenne a svéd film hagyományain kívül, amely azt vallja, hogy az emberi lét érzelmi oldalának bemutatása csupán visszafogott minimalizmussal lehetséges. Az amerikai filmek totalizáló perspektívája helyett (bár már készül a remake…) a szolid, részletekre koncentráló, kitartott festői képek tudják csak kommunikálni a némán is fülrepesztő, érzelmek generálta feszültséget. Hiszen az elfojtott emóciók csupán a csend pátoszában szólalnak meg – így válhat a „nagyon kedvellek” a legszebb szerelmi vallomássá, és a búcsúzáskori vérespuszi az emlékezetes első csókká. És ha még hozzávesszük Eli elbizonytalanított nemi identitása általi emberi-nemtelen, ill. az öröklét-elmúlás párhuzamait, amely újabb kérdéseket rajzol az elidegenedettség univerzumában a reménytelenség felé vonatozó pár jövőjének horizontjára, akkor meghallhatjuk, ahogy a morzejelek kopogása és szitáló hópelyhek mögött – sír a csend…

Engedj be (Lat den rätte komma in/Let The Right One In)

Színes feliratos svéd dráma-horrorfilm, 115 perc, 2008.

Rendező: Tomas Alfredson

Forgatókönyvíró: John Ajvide Lindqvist

Főszereplők: Kare Hedebrant, Lina Leandersson, Per Ragnar, Henrik Dahl, Peter Carlberg
Bemutató: 2009. július 2.
Forgalmazó: Comer Film