Mi lehet a titka? Hiszen a téma nem újdonság: egyházi témájú könyvet sokat láttunk már, és Dan Brown berobbanása óta újra nagy divatja van az efféle olvasmányoknak. A borítóról Umberto Eco A rózsa neve című regénye juthat eszünkbe – vagy az abból készült film –, a fülszöveget olvasva pedig Diderot Apácája. Ez utóbbira kísértetiesen hasonlít Cabré könyvének története – a szigorú zárdában egymáshoz túl közel kerülő fiatal apácák szenvedése –, ám az ábrázolásmód, az írói technikák és a perspektíva egészen más művet eredményeznek. A két novícia érzelmei és egymáshoz fűződő kapcsolata teljesen a háttérbe szorul, és csupán a különféle szereplők szemszögéből ábrázolva körvonalazódik. Maguk a történtek csak ugródeszkaként szolgálnak az okok és következmények bemutatásához, illetve az egyházi rend különféle szereplőinek jellemzéséhez. A kolostor oldalán elavultságot, bigottságot és könyörtelenséget találunk, mindez pedig az apátnő személyében testesül meg. Ugyanakkor az egyházi hatalmat a korrupció és a világi érdekek – mint a pénz és a befolyás – hajhászása jellemzi, a püspök alakján keresztül.

Mindeközben végignézzük Junoy barát, a bűnbaknak kikiáltott gyóntatópap meghurcoltatását is, és belülről ábrázolva látjuk az egyszerű pap belső vívódását, vallási kételyeit, erőtlen, bizonytalan lázadását, majd beletörődését, végső megadását. Az ő figurája a kegyelem, emberség és haladás, ugyanakkor a gyengeség és tehetetlenség olvasztótégelye, mely magában foglalja a művészet, a zene iránti olthatatlan szenvedélyt is. Junoy barát érzékenysége, beleérző képessége zeneszeretetében és zenei tehetségében tükröződik. Személyében összeütközésbe kerül két szenvedély: zene és hit, művészet és vallás, és mikor a vallás már nem nyújt számára vigaszt, a zenébe – vagy inkább a zene emlékébe – menekül.



Ám nem annyira valláskritika ez, hanem sokkal inkább a keresztény egyház kritikája. Egyfelől az egyház merevségét, megújulásra képtelenségét és lélektelenségét, másfelől hatalmi harcait kritizálja. A történetben nem kerül pont az i-re, nem derül ki, mi lesz Clara nővér vagy Junoy barát sorsa. Az viszont biztos, hogy a Rápita kolostor lassan elnéptelenedik, kihal, ahogy Margarida nővér hosszú élete is lassan elenyészik - mint Ursuláé a Száz év magányban –, az egyházi gépezet viszont zavartalanul forog tovább: Maurici püspök győzedelmeskedik, a botrány nem hátráltatja előmenetelét, eléri célját, bíboros lesz belőle.

Ezek alapján azt hihetnénk, valamiféle tézisregényről van szó, de a kifinomult írói technika megakadályozza a szöveg sematizálódását. A történet nem kronológiai sorrendben kerül az olvasó elé, hanem az in medias res kezdés után különféle szereplők perspektívájából, különböző időpontokban kerül bemutatásra, és a mozaikdarabok csak lassan alkotnak egységes képet. Három kiemelkedően fontos és gyakori perspektívát találunk: Maurici püspökét, Junoy barátét, és Dorotea apátnőét. Ők hárman háromféle egyházi rangot és magatartást képviselnek. Cabré a latin-amerikai boom kedvelt eszközét, a szabad függő beszédet alkalmazza: a beszélgetésekben átcsúszik az egyik beszélő hangja a másikéba, a kimondott szavak keverednek a néma gondolatokkal. Mindez töredezetté, zavarossá teszi a szöveget, az olvasó kapkodja a fejét, akár a hangzavarban, és az ő szellemi feladata rendet rakni a szétszórt információk között. Ez persze nem újdonság, a boom szerzőinek többsége már nem is él, ugyanakkor kevés mai szerző van, aki sikeresen alkalmazná a nagy elődök technikáit. Másfelől, létezik manapság egy ellentétes tendencia, valamiféle gesztus a könnyebben olvasható irodalom felé, melynek szerzői nem is akarják használni ezeket az eszközöket. Cabré regényében viszont szépen kivitelezett, az egész művön végigvezetett polifóniát találunk, melyben a szubjektív hangok sokasága egyfajta objektivitást eredményez, ami megmenti a művet az egyoldalúságtól. Nem mondom, hogy nem érezni némi elfogultságot Junoy barát álláspontja iránt, vagy együttérzést a két novícia irányában, de a püspök és az apátnő gondolatvilága is belülről van ábrázolva, így az ő indokaik is érthetőek, az ő nézőpontjuk is átélhető.

A könyv töredezettségét Cabré az említett írói technikán kívül azzal is fokozza, hogy erősen tagolja a szöveget, hét nagy részre osztva azt, amiket további alfejezetekre bont. Minden rész elején bibliai idézeteket olvashatunk, majd a kolostor szabályzatából ismerhetünk meg részleteket. Ezek a hozzáadott szövegek kívülről értelmezik újra a szövegtörzset, méghozzá előre befolyásolva a mű befogadását. További addicionális szöveg a regény legelején található bevezető, melyben az új püspök, Maurici utódja mentegetőzik a szöveg igazságtartalmával kapcsolatban. Ez a technika eltávolítja a szöveget az írótól, talált kéziratnak állítva be azt regény helyett – ősrégi módszer ez, amit Cervantes csodálói előszeretettel használnak. Egyúttal ambivalenciát eredményez a szöveg igazságtartalmával kapcsolatban: egy fiktív regénytől nem várunk igazságot, egy kézirattól igen, ugyanakkor pont ezt az igazságtartalmat akarja cáfolni a bevezető. Mindez természetesen ironikus játék az olvasó elvárásaival és korábbi irodalmi ismereteivel.

Összefoglalásként csak annyit: láthattuk, hogy technikás, okos, művelt írásról van szó, csodaszép nyelvezettel, amit élvezet olvasni. Ezért külön dicséret illeti a fordítót, Tomcsányi Zsuzsannát: nemcsak megőrizte a mű egységét a töredezettségben, hanem Jaume Cabré kifinomult irodalmi nyelvét is sikerült magyarra ültetnie. Igazi irodalmi élmény ez, mindenkinek ajánlom.