Ha a sors úgy hozza, hogy az ember pár hónappal egy komoly kapcsolat lezárulása után egyedül kénytelen végignézni egy Leonard Cohen koncertet, heves érzelmi hullámok felbukkanásával érdemes számolnia. Így azzal is  tisztában vagyok, hogy jelenlegi kedélyállapotomon nem igazán fog segíteni ez a koncert, mivel azonban Leonard Cohen-nek – több mint 40 éves pályafutása során – ez az első magyarországi fellépése és jó eséllyel az utolsó is, bűn lenne kihagyni.



Másfél órával a meghirdetett fél nyolcas kezdés előtt, az Aréna bejáratánál ücsörögve, rossz érzés kezd hatalmába keríteni. Az utolsó verőfényes augusztusi délutánon, elnézve az alig szállingózó emberek felé arra gondolok, hogy a telt házak előtt futó turné során Budapest lesz a kakukktojás, ahol csupán foghíjas félház fogadja majd a mestert. A nyugtalanító érzés akkor is megmarad, amikor fél nyolckor a színpad bal oldalához közeli lelátóról az üres széksorokat pásztázom. Állóhelyek nincsenek, a küzdőtéren is székek sorakoznak. Mikor háromnegyedkor elkezdődik a varázslat, még mindig sokan keresik a helyüket, és az első két-három szám alatt ez így is marad. Hiába, magyar ember nincs hozzászokva a pontos koncertkezdéshez.

A színpadra lépő Cohen a neki szóló óriási ovációt egy szerény Thank You My Friends-el köszöni meg, és kilenc tagú kísérőzenekarával különösebb teketóriázás nélkül belekezd a Dance Me To The End Of Love-ba. A középtempós szerelmes ballada Cohen mély, dörmögő, érzelmekkel teli hangján előadva olyan elementáris erővel vág fejbe, amin magam is megdöbbenek. Mint egy háborgó folyó közepén kialakult örvény, úgy szippant magába a dal, és a koncert kezdetét követő második percben azon kapom magam, hogy Machine Head, Nine Inch Nails és Faith No More rajongó, fesztiválra járó ember létemre elhomályosul a tekintetem, és a könnyeim visszatartásáért küzdök.

A megrázó kezdés után megkegyelmeznek, és egy kis fellélegzés következik. A gyorsabb tempójú, annak idején a Született Gyilkosok című filmben is felbukkanó Future-t Cohen a ’92-es Los Angelesi faji zavargások hatására írta, és a jövőről alkotott sötét vízióját ismerhetjük meg belőle. A kis társadalomkritikai kitérő után azonban nincs kegyelem, ismét egy súlyos szerelmes dal következik. Az Ain’t No Cure For Love kezdő sorai alatt immár másodszor – de nem utoljára – volt kedvesem arca jelenik meg előttem, és egyre inkább meg kell barátkoznom azzal a gondolattal, hogy ez bizony egy hosszú este lesz számomra.

Miután megtudjuk, hogy a szerelemre nincs orvosság, a pont idén negyvenéves Bird On The Wire elmeséli nekünk, hogy egy villanypóznán ücsörgő madárhoz hasonlóan hogyan is akar szabaddá válni a költő.
Dalszövegek
Cohen-t három háttérénekesnő kíséri. A két Webb-nővér a koncert során azonban nemcsak vokálozik, hanem hol játszi könnyedséggel vetnek cigánykereket két refrén között, hol pedig gitáron és hárfán kísérik az öreget. Sharon Robinson pedig, aki már ’79-ben is együtt turnézott Cohennel, a háttéréneklés mellett több dalnak is, mint pl. az Everybody Knows-nak, vagy az In My Secret Life-nak, társszerzője is egyben.

A zenészek mögött tíz-tizenöt méter magasból lelógó függönyök – az épp aktuális szám hangulatának megfelelően – hol rideg kékben, hol tüzes pirosban virítanak. A színpad két oldalán elhelyezett kivetítőkön látható, csukott szemmel, átszellemülten éneklő Cohen teljesen leköti az ember figyelmét. A koncert nagyobbik felében, amikor nincs se gitár a nyakában, sem zongora előtte, éneklés közben – a mikrofonját két kezében tartva – újra és újra letérdel. A kamera ilyenkor gyakran felülről mutatja, úgy hogy az egész színpadot befedő perzsaszőnyegek tengerében csak ő látható, akár egy kis bárka a végtelen tengeren.

Bár az este egyértelműen a 75 éves, költőnek induló, ám – saját bevallása szerint  többek közt megélhetését biztosítandó – zenélésre váltó Cohenről szól, a reflektorfényt mégsem sajátítja ki magának. Így láthatunk a több hangszeren felváltva játszó Dino Soldótól látványos grimaszolással kisért szaxofonszólót, vagy épp a barcelonai Javier Mastól egy 12 húros hangszerén előadott gitárszólót.

Mindössze bő egy óra zenélés után hirtelen a zenekar bemutatásánál tartunk, és azon kapom magam, hogy Cohen már búcsúzkodik is. Hiába – mondom magamban – 70 fölött ez is szép teljesítmény, és különben is örüljünk annak, hogy ennyit láthattunk tőle.

A Thank You my Friends, we will be back… kezdetű mondat azonban nem úgy fejeződik be, ahogy arra normál esetben számítana az ember, és a soon helyett az …in a few minutes hangzik el. No még ilyet! Szünet. Az öreg tud ám meglepetéseket okozni. Mintha csak színházban lennénk.

A többség persze gyorsan kisiet ügyes-bajos dolgait intézni, vagy perecért sorba állni a büfében. Én egy ideig a helyemen maradok, emésztem a hallottakat. Miután magamhoz térek, járok egyet. Összefutok egy kollégával, aki szintén teljesen elvarázsolva ecseteli élményeit. Újabb bizonyíték számomra, hogy ezeknek a daloknak ember és ember közti összekötő erejük van.

Szűk negyed óra elteltével ismét elsötétül az aréna, amely immár gyakorlatilag teljesen megtelt, elvétve látni csupán egy-egy üres széket. Aggodalmam alaptalannak bizonyult, a budapesti közönséget nem csak Madonna érdekli. Annak is örülök, hogy tavaly kénytelen volt lemondani a Sziget Világzenei Nagyszínpadára tervezett koncertjét, és helyette itt és most, a dalokhoz szerintem sokkal méltóbb körülmények között élvezhetjük az előadást.

A búgó hang ismét rákezd, hogy tudassa velünk a tényt, hogy bár barátai már eltávoztak és már ő is őszül, azért még mindig fizeti rendesen a bérleti díjat a dalok tornyában (Tower Of Song). A zenészek még nincsenek a színpadon, a hölgyek vokáloznak csupán, amíg Cohen énekel és zongorázik.

A zongorajátékot a kellő pillanatban heves ováció üdvözli, amit egy nagyon kedves Önöktől mondattal nyugtáz, mindezt olyan hangnemben, amelyre a közönség nevetéssel reagál. Most már fokozatosan szivárognak vissza a zenekartagok, a következő szám, a – Cohen első, 1967-es albumáról elhangzó – Sisters of Mercy alatt a zenei rendezőséget is ellátó basszusgitáros, Roscoe Beck például még csupán nagybőgőzik, és csak ezt követően vált vissza alaphangszerére.

A koncert 90%-ban megegyezik az egy évvel korábbi londoni előadással, amelynek koncertfelvétele idén tavasszal látott napvilágot. Két olyan dal van, ill. egy vers, ami a londoni felvételen szerepel, itt viszont nem, cserébe azonban kapunk négy olyan dalt, amely a felvételen nem hallható.

Szinpatikus az, ahogy Cohen a jól begyakorolt műsoron csipetnyit ugyan, de változtat, és lehet hogy csak belemagyarázás, de úgy érzem, hogy próbálta kicsit testre szabni a produkciót. Míg Angliában az angolszászokat jobban érintő, amerikai demokráciáról szóló Democracyt adta elő, nálunk e helyett a második világháború alatt játszódó, angolul és franciául előadott The Partisant. A háború viszontagságait ecsetelő dalt – történelmi múltja miatt – a kelet-európai lélek talán jobban át tudja érezni, mint a londoni.

A Boogie Streets-et teljes egészében Sharon énekli, amit Cohen kalapját levéve, szinte mozdulatlanul hallgat végig, ezzel fejezve ki szerzőtársa iránt érzett tiszteletét. Következik Cohen legismertebb, és kicsit már agyon is játszott dala, a Hallelujah, amit saját bevallása szerint már ő is un egy kicsit. Az utolsó akkordok elhangzása után felgyulladnak a lámpák, a közönség felállva tapsol, többen kurjongatnak, a 75 éves költő pedig korát meghazudtolva szökdel le a színpadról.

De ezzel még nincs vége, hiszen összesen még háromszor jönnek vissza, olyan érzést keltve, mintha egyszerűen nem tudnák abbahagyni. Elhisszük nekik, hogy tényleg azért jönnek vissza, mert olyan nagyszerű közönség vagyunk, azért, mert egyszerűen nem engedjük el őket. Ezen az érzésen pedig mit sem ront a tény, hogy minden egyes koncerten ezt a koreográfiát követik, hiszen olyan őszinte szeretetet és életigenlés áramlik a színpadról, amelyet nem lehet megjátszani, és amit viszonozni kell.



Két ember jut újra és újra az eszembe a koncert során. Ha az öreget nézem, nagyapám jelenik meg előttem, akinek vonásait vélem felfedezni a kalap alatti ráncokban, ha pedig az olyan érzelmes dalok szövegére figyelek, mint az I’m Your Man, volt kedvesem mosolya rémlik fel előttem. Sajnos, így-vagy úgy, de ma már mindketten csupán múltam részei.
 

If you want a father for your child
Or only want to walk with me a while
Across the sand
I'm your man
 

Viszont azért fantasztikus az előadás, mert habár felszínre hozza az emberben a veszteségei miatt érzett fájdalmait, ugyanakkor mindezt humorral, mosollyal, olyan pozitív energiává tudja átfordítani, amely egyértelműen az élet szeretetét sugározza. Ahogy ránézek erre a ráncos, öreg arcra amely őszintén, tiszta szívből mosolyog a világra, elhiszem, hogy habár az életnek vannak hullámvölgyei, amennyiben nem adja fel az ember, el lehet érni a belső békét, el lehet érni a boldogságot.

A küzdőtéren az emberek időközben felállnak székeikről, és a 30 ezer forintos jegyekkel rendelkezők előremennek a színpadhoz, beállva az 50 ezer forintos jegyek tulajdonosai elé. Azonban mondanom sem kell, hogy ebből semmi probléma nem adódik.

Van itt még, a Zorán által is feldolgozott Take This Waltz, (amelyben a Hungarian lanterns kifejezésnél kitörő üdvrivalgásra huncut mosoly fut végig Cohen arcán. Nem csoda, hiszen ennél a résznél valószínű, hogy a turné összes állomása közül csak itt örül ennyire hangosan a közönség,) illetve újabb társadalomkritikaként a First We Take Manhattan.

Az utolsó számokat az egész Aréna – köztük én is – állva, tapsolva hallgatja végig. Lent egyre többen nyomulnak kamerákkal, fényképezőgépekkel a színpadhoz. Körbenézek, és több ezer mosolygó arcot látok.

A számok sorrendjének összeállítása is nevetésre sarkallja a jelenlévőket, hiszen a Closing Time után, ahelyett hogy valóban vége lenne, még jön az I Tried To Leave You. A több mint háromórás koncertet végül is egy, a technikusokkal közösen, összeölelkezve előadott gospel zárja. A háttérben pedig, a függönyt elhúzva megjelenik a turné logója, két egymásba gabalyodott szív.

Miután a másik szektorban helyet foglaló szüleimmel találkozom a kijáratnál, és elkísérem őket az utolsó buszig, hazatekerek. Pont éjfélre érek haza, és – még mindig a koncert hatása alatt – bekapcsolom a rádiót, ahol a Kelj Fel Jancsi ismétlésében Nick Cave énekli az I’m Your Mant. Ezzel lesz kerek a mai este, mint ahogy jó esetben az egész élet.

Thank You so much, Leonard Cohen!

Setlist:

01. Dance Me to the End of Love
02. The Future
03. Ain’t No Cure for Love
04. Bird on the Wire
05. Everybody Knows
06. In My Secret Life
07. Who by Fire
08. Lover Lover Lover
09. Waiting for the Miracle
10. Anthem

11. Tower of Song
12. Suzanne
13. Sisters of Mercy
14. The Gypsy’s Wife
15. The Partisan
16. Boogie Street
17. Hallelujah

18. I’m your Man
19. Take This Waltz
20. So Long, Marianne
21. First We Take Manhattan
22. Famous Blue Raincoat

23. If It Be Your Will
24. Closing Time
25. I Tried to Leave You

26. Whither Thou Goest 
 

A videók a londoni koncerten készültek (szerk.)