bezár
 

irodalom

2009. 11. 02.
Atlantisz reloaded – gyorstalpaló
Alexis Bramhook: Harc Atlantiszért. PRAE.HU, Budapest, 2008. 224 oldal, 2490 Ft.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Atlantisz reloaded – gyorstalpaló Nem egészen egy évvel ezelőtt jelent meg az 1989-es születésű Alexis Bramhook első regénye, a Harc Atlantiszért. A kissé riasztó – mert bombasztikusan közhelyes – cím fantasy sztorit takar, enyhén dark beütéssel: a párhuzamos világokon keresztül vágtató cselekmény a mitikus város mentőakcióját rögzíti.
Kezdjük a jó dolgokkal. A szerzői névválasztás akár szerencsésnek is mondható: a kollázsszerű összetétel több írói-, illetve regényvilágot megidézhet, a név hangzása ugyanakkor kellemesen komolytalan, tipikusan a hasonló műfajú könyvek borítójára való. Ehhez képest a regényben szerepeltetett magyar nevű figurák és a hazai földrajzi kontextus akár ki is billentheti a fantáziavilágot: Bozsó István és társainak a részben Komló környékén zajló regionális, majd innen a mesebeli Északi Királyság, Atlantisz, vagy éppen a Fekete város területére áthelyezett küzdelme egyszerre furcsán kisszerű, illetve játékosan vicces. A recenzens ugyan nem teljesen járatos a honi és nemzetközi fantasy undergroundban, de tisztában van a műfaj termelésével, termékenységével és fogyasztásával, így bár nem állíthatja, hogy a helyi környezet egzotikumot kölcsönöz a sztorinak (a recenzens gyerekkori Nemere-olvasmányaira gondol), azt sem mondhatja, a sikondai tavakhoz, a Mánfa környéki erdőkhöz vagy a komlói belvároshoz hasonló helyrajzi csemegék az itthoni fantasy irodalomban szokványosak lennének. Döntse el mindenki maga, mennyire megfelelő húzások ezek: a szerző nem ágyazza angolszász környezetbe a mi világunkban játszódó eseményeket, ugyanakkor a Komlót népszerűsítő kampányon kívül a lokalitásnak (az esetleges véletlenszerűségen kívül) mégsincs szerepe.

frontborító

Az Atlantisz, és a talán minden egyéb világ megmentéséért folytatott küzdelem regénye tisztában van a műfaj konvencióival. Rengeteget utaznak a szereplők, ahogy kell, valamennyi világban: az Északi Királyság területén előre, hátra, jobbra, balra, szárazföldön, dombokon, hegyeken, előttük folyók, alattuk völgyek, az út szélén hatalmas földek terülnek. Megmásszák Atlantisz köreit, tengerre szállnak, távoli szigeteket fedeznek föl, esznek, isznak, buliznak, és eközben persze nemcsak térben, időben is ugrálunk. A párhuzamos világokon keresztüli hajsza a narrációban kissé eltolva képeződik le: az omnipotens elbeszélő ügyel arra, hogy a rendkívül gyakori nézőpontváltást – mely poétikai effekt tipikusan a műfaj, tágabb értelemben pedig az izgalmas lektűrök narratív sajátossága – a cselekményszálak óvatos egymásra csúsztatásával ellensúlyozza, így az olvasónak a folyamatos mészárlás és darálás közt marad energiája ráeszmélni, ki, mikor, hol és mit csinált, illetve milyen történést szenvedett el. A rövid, szinte vázlatszerű fejezetekből fölépülő regény dinamikája el van találva, meglehetősen magas fordulatszámon pörög minden, feszesre van húzva a cselekmény, így a könyv gyakorlatilag együltő helyben végigolvasható. Ugyanakkor ez a sebesség számos hibalehetőséget rejt magában, a szöveg pedig szinte valamennyi gyermekbetegséggel rendelkezik.

A következőkben tehát nem is annyira kritikai perspektívából szemlélném a regényt, hanem javaslatokat tennék, hogy mik azok a dolgok, amelyeken a jövőben esetleg változtatni érdemes, mire kellene talán több figyelmet fordítani, valamint milyen buktatókat tanácsos elkerülni. Hiszen a szerző kimondottan fiatal, és dicséretesnek tartom, hogy tanulmányai mellett megírt egy a szóban forgó műfajt jól ismerő könyvet – a tipikusan kamasz első próbálkozásnál ugyanis lesznek még sokkal jobb, publikálásra már érdemes művei. Tisztában vagyok vele, hogy amikor megszületik egy olyan, a legjobb értelemben vett „szerelemgyerek”, mint a Harc Atlantiszért, a szerző leghőbb vágya, hogy az a közönség elé is kerüljön, azonban a kivárás, a gyakorlás bizonyosan meg fogja hozni a gyümölcsét.

Lássuk tehát a főbb gyermekbetegségeket. A fentebb említett dinamika, sebesség a vizuális utánképzés rovására megy. A cselekmény pergése nincs összhangban a cselekmény szövegszerű, illetőleg „képi” kibontásával – az olvasás nagyon gyakran „lemarad” egy lépéssel a mindentudó narrátor mögött. Ez helyenként nemcsak zavart eredményez az események követhetőségében, dekódolásában, de súlytalanná is teszi a történetet. Ha az elbeszélő felvillantja egy-egy szereplő életének hátterét, szerelmi kapcsolatának múltját, akkor figyelmet fordíthat arra is, hogy ha csak utalásszerűen, de szót ejtsen például arról, a figurák milyen értelemben lépkednek át egyik világból a másikba; miként tesznek szert átjárók készítésére; mi motiválja Spiritet, a pálforduláson „áteső” Északi Királyt az utazásra (a felfedezővágyon túl); miért segít egyik alak a másiknak; vagy miért éppen megint Atlantisz a különleges, a kiválasztott hely (a mitologikus konnotációk feltételezhető ismeretén túl). Az apró, történet-a-történetben típusú megoldások segíthetnek arányossá tenni a konstrukciót, többlettudással látják el az olvasót, valamint formálhatják a szereplők jellemét. Ezek hiányában ugyanis csak karakterek, egydimenziós vázlatok maradnak, hiszen a műfaj, a stílus önmagában nemigen engedi meg az összetettebb jellemrajzot. Egyelőre itt sincs semelyik szereplő igazán egyénítve, mindenki ugyanúgy szólal meg, mindenki sablonszerű. Figyeljünk föl arra, hogy külsőleg például valamennyiük csupán a neme, illetve a haja hosszúsága és színe alapján van jellemezve, vagy még úgy sem, jellemzés céljából pedig kerüljük az efféle betoldásokat: „Csaba beletúrt göndör hajába, melyből korpadarabok potyogtak a földre.” (40.) – hiszen ez a momentum nem egyéníti az aktuális „történést” (legfeljebb arra következtethetünk belőle, hogy a Csaba nevű, egyébként démonvadász hős nem megfelelő sampont használ), és a későbbiekben sem lesz semmilyen jelentősége a történetben. Jó lenne tudni például, miért iszik mindig mindenki forró kávét a sztoriban (amellett, hogy finom és élénkít), miért vált annyiszor ruhát, mi a szerepe a sok fürdőszoba-jelenetnek, hisz éppen ezek lennének elhanyagolhatók a kalandok szempontjából, jelentőséget végül mégsem nyernek (a higiénia iránti, máskülönben el nem ítélhető igényt leszámítva…).

Atlantisz - Dubaiban

A dialógusok szerves részei lehetnének a műnek, ugyanúgy individualizálhatnák a karaktereket. A baj azonban, hogy ezek nem életszerűek, sokszor keresettek, erőltetettek. Érdemes lenne ezeknek az arányát a történet, illetve a cselekmény által megkívántakhoz igazítani és a szereplőkhöz szabni, hogy információértékük legyen, valamint lendítsenek az eseményeken, ne pedig állni hagyják. Hasonló a helyzet egyes cselekménybetétekkel: sok esetben nem tudni például, mi miért esik meg: miért támadja meg farkas az egyik szereplőt az erdőben (azon túl, hogy megtudjuk, az erdőben agresszív farkasok élnek); ugyanezt a szereplőt miért csábítja el egy gonosz nő a barlangban; pontosan miért is szorong az Északi Királyság királya, Spirit a tengerre szállás előtt; miért mennek a fiatalok a komlói diszkóba (a félresikerült démonvadász találkozó végül jelentéktelen indoknak tűnik); és egyáltalán, egészen pontosan miért is kelti életre egy a mágikus aktust követően elhalálozó fiatal a gonosz Spiritet? A rengeteg apró betét nem nyeri el identitását a történetben, ugyanakkor talán fölöslegesen szaporítja a szereplők számát. (Ennek kapcsán érdemes esetleg a nemekhez társítható szereplehetőségekre a jövőben szintén ügyelni, a könyv ugyanis nagyon leegyszerűsítő nemi sémákkal operál: Spiritet leszámítva szinte valamennyi fontosabb női karakter a gonosz, hataloméhes csábító szerepében lép föl, ők az okai a férfiak gonoszságának és pusztításvágyának, a jók pedig elhaláloznak. Fogalmam sincs, vajon ez műfaji klisé-e, mindenesetre árnyalni lehetne a jövőben.)

A szöveg továbbá még alaposabb, figyelmesebb szerkesztést igényelt volna. Gyakori a pontatlan fogalmazás, a képzavar és a stilisztikailag helytelen megoldás. Semmiképp sem szőrszálhasogató fontoskodásként, hanem megfontolásképp idecitálok néhányat, melyeket kerülni kellene: „az asztal barna teteje bámult rá” (rossz antropomorfizmus, 12.); „halk sikoly sodródott a ház felé” (13.); „leláttam egészen a szíve legmélyéig” (15.); „Az elfojtott érzelmek lassan felgyülemlettek benne, és egy nyári reggelen az őrületbe kergették.” (enyhe időzavar, 21.); „orrbavágó illat” (22.); „A feltörekvő kezet egy egész kar követte…” (a földből kikelő hulláról van szó; 23. - többször előfordul hasonló a szövegben, amikor is a helytelen szóhasználat agyonvágja a képet – e helyütt a feltörekvő szónak az alapvetően más jelentésösszefüggése válik zavaróvá); „Hatalmas fényáradat közeledett feléjük…” (25.); „A nap éppen akkor botlott elő a szemben lévő domb mögül…” (27.); „minden érzékszervét nyitva tartotta” (41.); „Szemeket érzett a hátán…” (41.); „A tehetetlenség a legelviselhetetlenebb dolog, amivel valaha szembetalálkozott.” (45.) – stb-stb. Kerüljük továbbá a közhelyes fogalmazást: „odakint már sötétség honolt” (13.), „[haja] tengerként omlott a vállára”; etc., valamint az ilyen típusúakat: „Jeges félelem markolt a gyomrába, hogy onnan fölkússzon a torkába, majd teljesen ellepje a fejét, beleolvadva ezzel a gondolataiba.” (136.) – Persze, ezek alapos szerkesztői munkával mind-mind kiküszöbölhetők.

A szerző érdeklődésével, íráskészségével alapvetően nincs baj, a műfaji kliséket jól ismeri, képes forgatni, használni azokat. Talán nem bántom meg a szerzőt, ha mégis azt mondom, a Harc Atlantiszért egyelőre a Vörös Szonja vagy A vadak ura-típusú kardozós-sárkányos-démonos fantasy-k matiné változata – de lesz ez még sokkal jobb is. Gyakorlat teszi, az alapok pedig megvannak, ahonnan el lehet indulni. Várom a következő lépést.

sárkány

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- L. Varga Péter --


További írások a rovatból

irodalom

Feloldódni a performanszban Feloldódni a performanszban
Terítéken Erdély Miklós
irodalom

Kidobni a metafizikát Kidobni a metafizikát
Kritika Purosz Leonidasz „Egy férfi sosem hagyja félbe” című kötetéről (Magvető, 2019)

Más művészeti ágakról

Simon Longman: Rozsda, avagy minden vérünk benne szárad
színház

Az önfelvállalás és az én-beszéd hatalma Az önfelvállalás és az én-beszéd hatalma
Csórics Balázs Lélektükrök című önismereti irodalmi estjének napok múlva is dolgozó visszhangjai
art&design

Sziszifuszi munka, avagy a vonal a biztos pont Sziszifuszi munka, avagy a vonal a biztos pont
Pólya Zsombor Vonalkázás című munkájáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés