színház
2010. 01. 07.
Bestseller regény, unalmas darab
Tamás bátya kunyhója a Kortárs Drámafesztiválon
Színházak, sőt pedagógusok mindennapi gondja, hogy hogyan lehet egy művet közel hozni a mai nézőhöz, olvasóhoz. A kérdés felmerül a Tamás bátya kunyhója kapcsán is. A Kortárs Drámafesztivál alkalmával a Trafó fogadta be az észt társulatot, amelyik a XIX. századi Harriet Beecher-Stowe-regényt színpadra állította, sajnos nem zajos sikerrel.
A megjelenés után szinte bestsellerként elhíresült mű olyan kérdéseket állít középpontjába, amelyek idegennek tűnhetnek egy mai olvasó számára történelmi ismereteitől függetlenül. Mégis olyan problémákat sűrít, amelyek napjainkban is könnyedén fellelhetők, de a Teater NO99 nevű, szinte az egész világot bejáró társulat sajnos nem mutatja meg, mit jelent számára, számunkra ma a regény. Az afroamerikai sztereotípiák, a rabszolgaság kérdése múlt marad, csak felelevenít. Végső soron pedig lássuk be, az emberi jogok kérdése is olyan ütőkártya, amit bármikor elő lehet húzni, de a téma önmagában még nem tesz érdekessé egy teljes előadást.
A színpad zajfogói a földre terített paplanok, a háttérben tükör, amely hol a végtelenként, hol ablakként, hol önmagaként funkcionál, eléggé elhasznált színházi kellék ez. Bőrszíntől függetlenül mindenki maszkot kap, így érzékelhetjük a fehér, az afroamerikai és a mulatt közötti különbségeket. A „fehérek” gyakran disznóorrot viselnek. Miss Ophelia szinte angyali teremtésként jelenik meg, ruháján is ezt a tulajdonságát hordozza, a rózsaszín virágminták meghatározók, Topsy pedig kezdetben leginkább egy kisördöghöz hasonlítható.
Többször fel is merül, hogy az előadás szövege nem egységes, sőt, hogy a darab szövege nem érthető. Így rendkívül fontossá válik a nonverbalitás; s mindezeket együttvéve nemcsak a színpad szélére kiültetett narrátor erősíti a darab meseszerűségét, hanem az előadásmód is. Elsősorban a gyerekszereplőknél érzékelhető ez, különös tekintettel Miss Opheliára. Furcsa színházi nyelv, nem feltétlenül a szó pozitív értelmében; debilizálja a szereplőket, olyan érzésünk lehet, hogy egy elmeosztály zárt falai között vagyunk. Ettől még nehezebben értelmezhető az előadás, így szinte végig a tűrőképességünkkel játszanak. És ehhez jön még a produkció utolsó harmadának túláradó brutalitása. Így ahogyan az erőszakos, kegyetlen „gazda” átváltozik üzletemberré, aki a közönséggel mint társaival közli az okát a nők megerőszakolásának, árnyalt és szenvtelenségében pontos játék. Időben közelebb hozza hozzánk, bár számomra erőltetettnek hat, hogy jelmeze, s olykor náci köszöntésre utaló kézfeltartása SS-tisztre emlékeztet.
Az előadás végén kivetítik Louis Armstrong képét, és a What a Wonderful World című klasszikusát hallhatjuk. Ez meghatározhatatlan: ha irónia, akkor szörnyen erőltetett, ha nem, akkor még annál is rosszabb. Kétségkívül az összességében sem túlzottan jól sikerült este leggyengébb pontja. Az egész társadalmi problémát olyan cukormázas köntösbe bújtatja, hogy elsősorban erősen groteszk kép alakul ki, amelyben azonban sem a komikus, sem a tragikus elemek nem válnak kellőképpen hangsúlyossá.
Harriet Beecher-Stowe, Tiit Ojasoo, Ene-Liis Semper:
Tamás bátya kunyhója
Andres Mähar
Rasmus Kaljujärv
Eva Klemets
Sergo Vares
Inga Salurand
Marika Vaarik
Mirtel Pohla
Risto Kübar
Rendező: Tiit Ojasoo, Ene-Liis Semper
2009. november 28.
A képek forrása: www.trafo.hu
A színpad zajfogói a földre terített paplanok, a háttérben tükör, amely hol a végtelenként, hol ablakként, hol önmagaként funkcionál, eléggé elhasznált színházi kellék ez. Bőrszíntől függetlenül mindenki maszkot kap, így érzékelhetjük a fehér, az afroamerikai és a mulatt közötti különbségeket. A „fehérek” gyakran disznóorrot viselnek. Miss Ophelia szinte angyali teremtésként jelenik meg, ruháján is ezt a tulajdonságát hordozza, a rózsaszín virágminták meghatározók, Topsy pedig kezdetben leginkább egy kisördöghöz hasonlítható.
Többször fel is merül, hogy az előadás szövege nem egységes, sőt, hogy a darab szövege nem érthető. Így rendkívül fontossá válik a nonverbalitás; s mindezeket együttvéve nemcsak a színpad szélére kiültetett narrátor erősíti a darab meseszerűségét, hanem az előadásmód is. Elsősorban a gyerekszereplőknél érzékelhető ez, különös tekintettel Miss Opheliára. Furcsa színházi nyelv, nem feltétlenül a szó pozitív értelmében; debilizálja a szereplőket, olyan érzésünk lehet, hogy egy elmeosztály zárt falai között vagyunk. Ettől még nehezebben értelmezhető az előadás, így szinte végig a tűrőképességünkkel játszanak. És ehhez jön még a produkció utolsó harmadának túláradó brutalitása. Így ahogyan az erőszakos, kegyetlen „gazda” átváltozik üzletemberré, aki a közönséggel mint társaival közli az okát a nők megerőszakolásának, árnyalt és szenvtelenségében pontos játék. Időben közelebb hozza hozzánk, bár számomra erőltetettnek hat, hogy jelmeze, s olykor náci köszöntésre utaló kézfeltartása SS-tisztre emlékeztet.
Az előadás végén kivetítik Louis Armstrong képét, és a What a Wonderful World című klasszikusát hallhatjuk. Ez meghatározhatatlan: ha irónia, akkor szörnyen erőltetett, ha nem, akkor még annál is rosszabb. Kétségkívül az összességében sem túlzottan jól sikerült este leggyengébb pontja. Az egész társadalmi problémát olyan cukormázas köntösbe bújtatja, hogy elsősorban erősen groteszk kép alakul ki, amelyben azonban sem a komikus, sem a tragikus elemek nem válnak kellőképpen hangsúlyossá.
Harriet Beecher-Stowe, Tiit Ojasoo, Ene-Liis Semper:
Tamás bátya kunyhója
Andres Mähar
Rasmus Kaljujärv
Eva Klemets
Sergo Vares
Inga Salurand
Marika Vaarik
Mirtel Pohla
Risto Kübar
Rendező: Tiit Ojasoo, Ene-Liis Semper
2009. november 28.
A képek forrása: www.trafo.hu
Szerzők
-- Antal Nikolett --
További írások a rovatból
színház
A Corvina Kiadó Plautus: Hét komédia című kötetéről
színház
Rítus és mesterséges intelligencia, avagy Choy Ka Fai (SG/GR) Yishun lángokban című előadása a Trafóban
Más művészeti ágakról
irodalom
Závada Péter: A muréna mozgása, Jelenkor, Budapest, 2023.
