bezár
 

irodalom

2010. 02. 28.
Az otthontalanság otthona
Szálinger Balázs: M1/M7, Magvető, 2009
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az otthontalanság otthona Az M1/M7 kapcsán nehéz eldönteni, hogy egy elszigetelt, nosztalgikus próbálkozás, vagy épp egy olyan elmúlt költői nyelvnek és szerepnek ágyaz meg újra, ami megváltoztathatja az új évtized költészetét is. Hiszen a divatot általában azok formálják át, akik - látszólag legalábbis - fittyet hánynak rá.
Az M1/M7 címre hallgató, legutóbbi Szálinger-kötet olvasását érdemes a védőborító eltávolításával kezdeni. Az amúgy kézreálló, kompakt kis köet csomagolása ugyanis legjobb indulattal szólva is útszéli borítófotóval és tipogárfiával bír. Ez hangulatában  átad ugyan valamit az (ország)útonlevés hangulatából és életérzéséből, de a korai nyolcvanas évek végét/kilencvenes évek elejét idéző borítófotó és tipográfia mégis a lehető legtávolabb áll a versek világától, és koherensebb élményt kapunk a könyvet lecsupasztíva, a klasszikus-minimalista-magvetős keményfedelet szorongatva. A kötet ugyanis mintha erősen igényt tartana arra, hogy “klasszikusként” olvassák, legalábbis ezt engedi sejtetni a régi és új verseket vegyesen tartalmazó, karcsúsága ellenére is széles költői spektrumot befogó, hangjában, modorában mégis egységes koncepció. Szálinger a mai domináns lírai paradigmától és saját korábbi gunyoros, szatirikus hangjától egyaránt eltávolodott, és egy olyan archaizáló, hol markánsan alanyi, máskor vállalatan közéleti lírát alkotott meg, amilyet a kortársai között aligha találunk. Ennek több pozitív következménye van: egyrészt sikerül vele felkelteni a kortárs költészetet olvasó, jórészt szakmai közönség figyelmét, másfelől azt a mai szerzőket alig, vagy egyáltalán nem olvasó közönséget is eléri vele, akinek vers az, ami rímel, és a költészet, mint olyan véget ér a Nyugat második nemzedékénél.
 
Szálinger Balázs eddig is fittyet hányt divatra, korszellemre, paradigmára és írt már eposzt  és elbeszélő költeményt , (Zalai passió, A százegyedik év), tizenhetedik-tizenkilencedik századi és nyugatos hagyományhoz kapcsolódó nyelvet és formakincset használ, szereplírát és alanyi lírát művel. Egyik interjúnyilatkozata szerint: “Amikor az ember kezdő, minden ösztönös. Huszonegy éves voltam, három éve még gimnazista, és annyira frissek voltak az olvasmányélményeim. Talán pont azért, mert nem volt nagyon kortárs irodalmi élményem. Nekem még Petőfi volt, Vörösmarty, akkor miért ne írjak ilyet? Hogy ez nem volt a 20. században vagy csak alig, egy-egy csúcsműben, arról nekem nem kellett tudnom. Úgyhogy ösztönös volt, nem is tudtam, hogy van-e ilyen, csak amikor megjelent, rácsodálkoztam a reakciókra.” (Megkérdeztük Szálinger Balázst)
Hogy Szálinger ennyire a természet vadvirága lenne, vagy az interjú a lírai munkásság része, “image making” (Lásd még: “Csak ráragad az emberre, hogy ez egy ilyen formás gyerek. Hát nem. Csak költő, és kész.”),  az most mindegy is, a lényeg, hogy valóban hiba lenne csak a kötött formákhoz való ragaszkodás nyomán elindulni. Éppúgy, mint azt figyelmen kívül hagyni.


Az M1/M7 kapcsán nehéz eldönteni, hogy egy elszigetelt, nosztalgikus próbálkozás, vagy épp egy olyan elmúlt költői nyelvnek és szerepnek ágyaz meg újra, ami megváltoztathatja az új évtized költészetét is. Hiszen a divatot általában azok formálják át, akik - látszólag legalábbis - fittyet hánynak rá.
 
Ez az öt kilométer /A hazám” - írja Szálinger, s ez egyszerre telik meg az otthontalanság és az útonlevés romantikus elvágyódásával, de az utak találkozása metafizikus olvasatokat is megnyit. “Legkisebb és legnagyobb számozású / Autópályák közös folyásán talál magára / A középszerűség, s béklyói nélkül lép a gázra / Bennem az isten és a féreg.” Az út tehát nem csak "A-t B-vel" összekötő egyenes, hanem köztes zóna is, határterület, ahol minden összeér: ha úgy tetszik, a karnevál helye, ahol találkozik múlt és jelen, város és vidék, személyes történet és történelem.

Ugyanígy fér meg a kötetben a közéleti és nagyvárosi-kávéházi toposzokkal dolgozó Sport-ciklus, a vidéki-családi-nőverseket, illetve próteuszi-allegorikus lírát magába foglaló Szőlőszínház, valamint a Nemo plus iuris is, amely latin jogi fogalmakat hoz játékba, és a fiatalon elhunyt századfordulós költő, Téglás Gábor verseit “írja meg”.
 
A cím nélküli bevezető vers a kötet egyik legerősebb szövege. Számtalan asszociációt hoz működésbe, amelyekre a kötet későbbi pontjain további hangok felelnek majd, a “bécsi büszkeség” először a Himnusz komolyságát idézi, de a “száguldás / Korszerű palotásom” szakasza arra is hivatott figyelmeztetni: a komoly, veretes sorok mögött megbújik az egy lépés távolságot mindig betartó, olykor csak a szem sarkában megbúvó irónia. Az “Akit kellett, azt mind eltapostam”-motívum is vissza-visszatérő lesz a könyvben, rögtön a következő versben, a használati utasítások retorikájában íródott A Helyi ménes című versben.

Az ezt követő Megnőnek a fiúk aztán megint egy másik domináns szólamot, az elveszett, vagy talán sosem volt aranykor utáni visszavágyódást, a jelen zavaros, tartás nélküli, hitvány voltát ecsetelő versekhez tartozik. “Új testüket már nincs irány, mi tartsa... nincsen szükség újabb férfiakra.” Értéktelített múlt, értékvesztett jelen oppozíciója, visszahangoznak gimnáziumi tanárnőnk diktátumai, talán Berzsenyi kapcsán, de középiskolai tananyagot mozgat meg bennünk a Költő & hadvezér is. A háború elmúltával a magával mit kezdeni nem tudó Zrínyi, vagy talán csak a sztereotip, magával békeidőben mit kezdeni nem tudó veterán képét rajzolja meg: “Benned az ország vére megalvadt: / Úgy lesz úgyis, ahogy nem akartad.” Talán az általános, sokat használt romantikus toposzok hozzák elő belőlünk a tankönyvek emlékeit, pedig ezek a már-már archetipikus képek ennél sokkal tágabb asszociációs bázissal bírnak. Egy politikusabb orgánum elemzése egészen aktuálpolitikai üzenetet olvasott bele a versbe, ami akkor sem lesz kevésbé érdekes, ha a vers a költő szerint három évvel 2006 előtt született . Mint ahogy feltehetően a Sport című, Széchenyit, Petőfit, Deákot focicsapatként megéneklő opuszban emlegetett “Országgyűlési ifjak" is legalább annyira jelölhetnek márciusi, mint áprilisi, alcsúti ifjakat, érdekes fejleménynek találjuk, hogy kortárs költészetről ilyennyire aktualizáló, napi politikára vetíthető olvasat meg tudott születni, amely további, itt a maga teljességében ki nem fejtett tanulságokkal szolgálhat. Az irodalomról, a médiáról és a politikáról is.  Az értelmezési határok tágítása azonban minden esetben örvendetes dolog, az olvasatok száma pedig végtelen. Ez a vers annyira messzire megy, hogy már nem is a régvolt dicsőséget, hanem a régvolt vereségeket sírja vissza, mondván: mára “meccseink is elmaradtak”.
 
Elegáns szerkesztői megoldás, hogy a Janus Pannoniusszal feleselő Ez itt pannón szonett után (“Nem is történelem, egyéni dráma / Csap át mind gyakrabban komédiába...”) szakad egy időre vége a közéleti verseknek, és jönnek a privát elszámolások: a Testvérem, szemed úgyse tud hazudni, Férfibúcsú, illetve a kávéházi költő szerepét leporoló Centrál. Pesti locusok peregnek tovább a Fogadjisten, Mária utca és a Pest című versekben, a Turizmus pedig magyarugarozik, “Ha elhagynám ezt a medencét, / Aminek alján meggyűlt a szemét... Könnyen lehet, hogy vissza se néznék." Ezután a Keszthelyről írott Város a mólótájon kifejezetten szeduktív hatású, szerelmi vallomás a szűkebb pátriához, “Bárhova vitt az utunk, otthoniak maradtunk.” Itt fogott el először az az érzés, hogy Szálinger Balázst olvasni kicsit olyan, mint Killerst hallgatni: teljesen jó, de minden egyes hangját hallottuk már valahol, ha nagyon akarnánk, giccsesnek is mondhatnánk, de ha tesszük is, csak nevetve, mert valamitől mégis működik. Ilyen a cikluszáró A vándorlegény és a vadkan című, ecloga jellegű, párbeszédes költemény is, amely felező nyolcasokban meséli el, mint szeretné a vándorlegény versben elmesélni útját a vadkannak, de az folyton arra figyelmezteti: az idegenben megtanult dalt nem értik a hazai fülek. A vers tulajdonképpen a próféta és saját haza problematikáját bontja ki tizenháromszor nyolc sorban.
 
A második - Szőlőszínház címet viselő ciklus címadó verse a kötet (nem egyik, hanem a) legerősebb verse, a városba került parasztságról mesél, aki “Holdak helyett négyzetméterbe fektet... Aztán lehull a függöny ott, vidéken.” Ez az a fajta líra, ami nagyon megy Szálingernek, két, retorikailag remekül felépített versszak, kis minidramaturgiával, keresztrímeléssel.

Nőstény piéta még mindeképp említést érdemel ebből a ciklusból, ezen a versen érződik talán leginkább az Előretolt helyőrséges múlt, szatirikusan íródik egymásra egy hús-vér kórházi szülés, valamint a fiát sirató szűz és a tizenkét tanítvány képe: remekmű. A ciklus többi darabja annyira vegyes, hogy szinte lehetetlen ciklusként értékelni őket. Kiemelkedik a Közétek dobva búcsúzom öregedős-spleenes elégiája és a Hogy nem látlak természetes fényben szerelmes-spleenes megszokás-elégiája. A többi sem gyenge, de nagyon heterogén, nagyon hangulati és nagyon alanyi költészet. Persze ebből egy sem szitokszó, Szálinger sosem akart homogén, személytelen és tárgyias lenni, tudtommal.
 
A harmadik ciklus, a Nemo plus iuris című viszont koncepcionális szempontból hoz eredeti megoldásokat. Az első vers (Téglás Gábor 1878-1906) a “Korán lehullott jurátus-poéta” szobra előtt tiszteleg, s ez - ismerve Szálinger megkezdett jogi tanulmányait, máris lehetővé teszi az önéletrajzi olvasatot. Ugyanakkor (ahogyan arra Hász-Fehér Katalin rendkívül leleményesen, és az eddigi kritikai recepcióban egyedüliként hívja fel a figyelmet), a ciklus elején álló vers, és az abban foglalt finom kis fikcionálás ("Téglás Gábor a valóságban 1900-ban hunyt el, 22 évesen, s nem 1906-ban, 28 évesen. Az utóbbi életkor Szálinger Balázsé volt a vers írása idején, 2006-ban, hiszen mindketten 78-ban születtek, pontosan száz évnyi eltéréssel.") potenciálisan átformálja a további versek értelmezését is. A versek akár a "tovább éltetett" Téglás Gábor verseiként is olvashatók, azaz Szálinger ebben a lírai fiktív térben megteszi azt, amit tulajdonképpen eddig is művelt: századfordulós költővé változik. S hogy ennek mi az üzenetértéke, az a kötet utolsó versére végképp egyértelművé lesz. Ehhez még át kell verekednünk magunkat az Album tizenkét, római jogi fogalmakkal játszó, könnyen felejthető darabjain, amelyeknek inkább a megírása jelenthetett élvezetes kihívást, olvasásuk azonban sokkal kevésbé szórakoztató kalandot jelent. Az utolsó két vers, a Régvolt királyok, illetve az kötetet záró Intró című darabok húzzák meg az utolsó, markáns vonalakat Szálinger önercképéhez. Ugyanis mindkét vers erősen pamflet-jellegű, azaz értékválasztó: előbbi az öregek tartásást, méltóságát dicséri, az utolsó vers pedig az "újépítésű ember", az "új ipar gyümölcse"keserű hódolatát zengi. A pénzközpontú, klasszikus műveltséget lebecsülő kornak szóló ironikus intró azt is jelzi: az új időszakba való bevezetés egyszersmind Szálinger világából való kivezetés is. 

S ez egyszerre folytatja, de új dimenziókba is lépteti azt a fajta imázsépítést, amelyet az Első Pesti Vérkabaré kapcsán Németh Zoltán így analizált:  “Az önlegitimációt és a költői arc felépítését egy jól meghatározható korszak nyelvi regisztereihez kívánja kötni, az I. világháború utáni irodalom alkotóit, szövegeit, füstös kávéházi hangulatát, az éppen véget ért háború élményvilágát, a kabarék kelléktárát használja fel. Szálinger szövegeinek lehetséges világát, mögöttes irodalmi kontextusát, a jelentések elhelyezhetőségének terét és idejét tehát az 1910-es évek végére, az 1920-as évekre tehetjük.” (Németh Zoltán: A vadkapitalizmus poétikus logikája - Szálinger Balázs: Első Pesti Vérkabaré, Új forrás, 2004/1) Hiszen az M1/M7 már nemcsak a szöveges kontextusban határozza meg magát, hanem a történelmi-közéleti-politikai referenciákkal is dolgozik,vagy pedig leggyakrabban olyan értelmezési tartománnyal bíró szövegeket hoz létre, amelyek a fenti területek mindegyikén érvényes olvasattal bírnak. Példának felhozhatjuk a Költő & hadvezér, a Turizmus vagy a Centrál című verseket, amelyek egyszerre olvashatóak a kulturális kódokra történő gesztusszerű utalásokként ('katonaköltő', 'magyarugar', 'kávéházi költő') ugyanakkor a kritikai szövegek hatványozottan aktualizált hétköznapi érvényű jelentést is beleolvastak. S a keletkezéstörténeti háttérinformációktól függetlenül tény a tény, hogy megfogalmazódott ezekről a versekről egy fent hivatkozott, napi politikai olvasat is. És megfogalmazódhat még több hasonló is, hiszen a hírek világa szegényes fantáziával bír, és évszázadok óta csak a klasszikus mitológiai toposzokat írja újra, hullámzó minőségben, mindig lesz tehát bukott hős, áruló, csalás és ármány, dac és gyász, és mindig lesz mi után nosztalgiázni.

Amit kétségek nélkül megállapíthatunk a kötettel kapcsolatban, hogy egy olyan, alapvetően konzervatív szemléletű költészetet alkot meg, amely túllép a múltbeli paradigmák továbbírásán, és egy olyan, múltbeli kötődéssel és kortárs referenciával egyaránt rendelkező lírát hoz létre, amely paradigmát valószínűleg nem teremt, de jó eséllyel - épp az aktuális diskurzusba való be nem illeszkedés miatt - gazdagíthatja, plurálisabbá teheti az irodalmat, vagy létrehozhat egy alternatív diskurzust, amelyben Szálingeren kívül természetesen ott vannak a kortársak (a gyakran elődnek kikiáltott Térey, az ellenpéldaként emlegetett Varró Dániel, és a több szempontból hasonlónak érzett Lanczkor Gábor) is.
 
A recepció ugyanakkor az esetek többségében vagy kimerül a formanyelv csiszoltságának megállapításában, vagy a “a kortárs líra posztmodern divatjától kissé eltérő, mellébeszélésre csöppet sem hajló” kötetként ünnepli az M1/M7-et, holott a posztmodernitást ma már egyre kevésbé használják kormegjelölésként, ezért az attól való elkülönböződést éltetni talán kissé korszerűtlen eljárás, másfelől Szálingert az Előretolt Helyőrség tagjaként egyértelműen a posztmodern költők közé sorolták a pályája elején. Tény ugyanakkor, hogy ha a fő posztmodern problémának az egyéniség integritásának megkérdőjelezését, a közösségek integritásának megbomlását tekintjük, akkor az alanyi lírában lubickoló, a képviseleti lírába is belekóstoló kötet ennek épp ellentéte, hiszen az M1/M7 versbeszélője nemhogy integráns, de olykor kimondottan rátarti egyéniség.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Molnár Illés --


További írások a rovatból

Piros Vera Eltévesztettem drágám című könyvének bemutatója
irodalom

Úton lenni boldogság, frontra menni halál Úton lenni boldogság, frontra menni halál
Interjú Fehér Renátóval, a ŠVEJK 100 antológia szerkesztőjével
irodalom

A titok szaga A titok szaga
Mondatok a csodálkozásról – A) kritika
irodalom

Hazugság és valóság, valóság és művészet, művészet és élet Hazugság és valóság, valóság és művészet, művészet és élet
Kritikaírással foglalkoztak az ELTE Press Műhely sorozat második rendezvényén

Más művészeti ágakról

gyerek

Kormos külső, tiszta szív Kormos külső, tiszta szív
Marék Veronika: Kéményseprő Kelemen, Pagony, 2021
Edgar Wright: Utolsó éjszaka a Sohóban
Tiszeker Dániel: Nagykarácsony
Beszámoló a 11. Frankofón Filmnapok programjáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés