Vannak versek, amelyek régebbi kötetekből, vannak, amelyek a prózából köszönnek vissza. Jó, hogy visszaköszönnek. Még így sem lesz "gyűjteményes kötet-hangulatunk", a szövegeknek íve, kovalens kötése van. De legalábbis csomóra vannak kötve, nem masnira. Szőnyegmintává állnak össze a rövidebb sorokból álló újabb, és a zömökebb szerkezetű régi versek, ahogy egymást váltogatják.

Az Időfutár egy izgalmas, lendületes és ötletes rádiósorozat, aminek napról napra várjuk a folytatását, pedig eddig, néhány hét alatt annyi történt, hogy egy frissen Pestre költözött iskolás lány arról skype-ol szegedi barátnőjével, hogy lomtalanításkor talált egy körzőt.

Németh Ákos Deviancia című darabját a temesvári Állami Magyar Színház vendégjátékaként mutatta be a Szkéné, a szerző saját rendezésében. Az előadás egyszerre törekedett stilizáltságra és realizmusra, amitől bár olykor kicsit felületes és közhelyes volt, a főszereplő így is elégnek bizonyult egy hatásos előadáshoz.

A fiatal költő második kötete fraktálszerűen szerveződő, tudatos, koncentrikus kötetkompozícióba rendeződik, szövegei a posztapokaliptikus csendet bőbeszédűen írják körül. Lázár Bence András könyve nemcsak felkavarja az állóvizet, de szabályosra szerkesztett örvényt gerjeszt.

Drótkötélpályán közlekedő bányászok, manikűrözött hullák, szürreális ócskavastelepek: Grúzia, ahogy még sohasem láttuk, online nézhető kisfilmeken.

Varga Mátyás költői alaphangjához, szemléletéhez hozzátartozik a pengeéles, aprólékos figyelem. Előző kötete, a hallásgyakorlatok éppen ebből építkezett: ellesett, utcán elkapott félmondatokból szerkesztett verset. Új kötete, a parsifal, parsifal ennek ellenkezőjét teszi: egy “nagy elbeszélés”, jelesül a Grál-mondakör felől indulva jut el az apró részletekig.

A gyönyörű kiállítású kötet rövid, meditatív szövegek gyűjteménye, amely a "semmi" egzisztencialista fogalmát járja körbe. E körbejárásban mégsem a beszélő, hanem az út, a (beszéd medre) kopik. Így jutunk egyre mélyebbre, így lesz az egymásra rótt körökből spirál.

Az M1/M7 kapcsán nehéz eldönteni, hogy egy elszigetelt, nosztalgikus próbálkozás, vagy épp egy olyan elmúlt költői nyelvnek és szerepnek ágyaz meg újra, ami megváltoztathatja az új évtized költészetét is. Hiszen a divatot általában azok formálják át, akik - látszólag legalábbis - fittyet hánynak rá.

Szijj Ferenc intellektuálisan egyszerre letisztult és túlterhelt lírája valójában ugyanolyan könnyen vált ki elismerő biccentést az olvasó részéről, mint amilyen nehezen szerethetőnek tűnik valaki más számára. A Kenyércédulák időtálló kötet, jó eséllyel még érettségi tétel is lesz belőle, mégis: bizonyos hangoltság, kesztyűs kéz és pihent agy szükségeltetik az olvasásához.

A Semmi művészet az Esterházy-életmű leghangsúlyosabb darabjainak zavarbejtő át-, szét-, illetve újraírt verziója. A kritikus olykor nem talál szavakat, s inkább közhelyeket olvas a szerző fejére. Közhely? „Közhely, de a közhelyek igazak (ez is közhely; ez is; és így tovább…)”

Akit sem a cím (Álomvonat) ijesztő popkulturális áthallásai, sem az épp szünetelő tömegközlekedés nem térített el április 7-én az Írók boltjából, az - a BKV-val ellentétben - mindenképpen jól járt.

Az elmúlt években annyit hallottunk az internet, különösen a web 2.0-alkalmazások irodalmi nyilvánosságra tett hatásáról, a kánon felnyitásáról, és/vagy újrarendezéséről, hogy nagyot nézünk, mikor ezt valaki élőben, szemtől szemben, az együttlét kézenfekvő eszközével valósítja meg: azaz nyitott felolvasóestet szervez.

Két olyan kötet hever előttem, amely, noha egészen eltérő attitűddel és gondolati háttérrel, de hangsúlyosan természeti képek köré szerveződik. Győrffy Ákos és Mohai V. Lajos kötetei más-más viszonyulással ugyan, de a természet esztétikájából indulnak ki, és ha más-más utakon is, de (majdnem) ugyanoda érkeznek. A „természeti líra” kifejezést szándékoltan kerülöm. Ha olyan szerzőkről ír az ember, akik egy ilyen aláaknázott, ingoványos terepen is képesek voltak szembehelyezkedni a műfaj kliséivel és kikerülni a giccs és a kocsmafilozófia lesben álló csapdáit, a recenzensnek is illő erre törekednie.

„Sok-sok latolgatás után arra az elhatározásra jutottak, hogy tartózkodási helyül nem valamely nagyobb itáliai várost vagy általuk is jól ismert országot választanak, hanem valamely határvidéket, amely még sincs Itáliától túlontúl messze. Legyen hát a Határvidék, legyen a Duna melléke, tanácsolta Pamfilo. Az a föld olyan veszedelmes, hogy határairól még a kósza hírek is visszafordulnak.”