Az Akvárium azzal kezdődik, hogy Mia (Katie Jarvis) „elveszti” egyetlen barátját. Egyedül kóborol tovább egy külvárosi lakótelepen, valahol Angliában, többtízemeletes panelek, roncstelepek és kihalt puszták közt. Nem mintha nem lenne kommunikatív, sőt, egyenesen nagyszájú, már-már hiperagresszív, azokkal a srácokkal is összebarátkozik később, akik majdnem megverték. Csupán adaptálódik a hétköznapi közösségi élet farkastörvényeihez. Itt már nem az a központi figura, aki a legerősebb, hanem aki a legerősebbnek látszik, vagy éppen a legszebb.

Mia apa- és anyamodell híján fiús lány, miközben 15 évesen épp nőiségét és annak kifejezési módjait keresi, a külváros penészfalai között, és az oda beszivárgó popzene más világában. Miközben a fiatalok a köztéren álmodják be magukat az MTV videoklipjeinek giccsvilágába, breakelve és táncolva, addig Mia egy elhagyott lakásban gyakorolja kitartóan, kissé esetlen tánclépéseit.

A renitens sem kivétel, a divat korlátlan úr – lesz ez még így se, és ez nem is olyan ordítóan tragikus, mint a Tizenhárom kislányainak önszépítése és –pusztítása. Így van ez mindenhol, nálunk is a Papírrepülőkben, múlatni kell az időt, főként nézéssel, hiszen tenni már nincs mit, csak nézni, a lookot, a stílust, belelátni az árny-sztárokat a másikba, magunkba. Csak nézni lehet ezeknek a tiniknek, mert be vannak zárva, Miával egyetemben, serdülő testükbe, klausztrofób panellakásokba, foghíjás családokba. A szülői vagy a testvéri kapcsolat azonban alanyi jogon már csak sértegetésre, lelki szadizmusra jogosít fel. Mia is gyűlöli anyját (Kierston Wareing), aki nem Anya, hanem pusztán Nő, éppen pótolva a korai gyerekvállalás okozta rabság elmulasztotta szórakozását. Ő is a klipekre táncol: ez a családi rituálé. Azonban Mia élete felborul, amikor anyja beköltözteti új fiúját, Connort (Michael Fassbinder) a lakásba. Egyre intimebb viszonyuk alakul ki közöttük, amolyan pótapaként, pótbarátként jelenti kvázi az egyetlen izgalmat a lány életében – szeretlek-gyűlöllek viszony, gyengébb kiadásban.

Az Akvárium nemcsak a Tizenháromhoz, hanem Arnold előző filmjéhez, a Red Roadhoz is sok szállal kapcsolódik. Előző filmje a Terepszemle elnevezésű, Lars von Trier ihletésű project első filmje, amely során három különböző elsőfilmes rendező, ugyanazokkal a karakterekkel készít filmet. Arnoldnál, hasonlóan a Dogma-sokparancsolathoz, a visszafogottság az úr, mindenféle artisztikus eszköz mellőzése, sőt, még az események finomszálú kibomlása sem igényli a sulykolt magyarázat mankóját. A módszer maradt, csak a téma más: az intimszférába hatoló kézikamera, a lassan hömpölygő, hipnotikus tempó, a szikár külső felvételek mind közvetlenné, szívfájdítóvá varázsolják az Akváriumot. Arnoldtól távol áll az olyan harsány szenvedés, mint a Tizenhárom elkerülhetetlennek tűnő tragédiaspirálja volt: az ő filmjei főként a csend és a ritmus képeire épülnek.

Egyedül kószáló nőkre, akik apró-cseprő dolgaik között valahol önmagukat keresgélik, a lazán szőtt cselekmény során. Egy csepp romantika is megbújik az alkotói szándékban, amely még mindig – bevallottan – az „igazságot” akarja feltárni, az idealista realizmusok nosztalgikus nyomában haladva. És tényleg megtalálhatók azok a köznapi, mégis szuggesztív érzelmekkel átszínezett impressziók, amik a zseniális De Sicát jellemezték: az esetlegesség naiv bája és gyermeki szabadsága. Lehet utálni a Dogma-filmeket, de az tagadhatatlan, hogy felszabadították a filmkészítést, és újfent lehet egy szem kamerával, amatőr szereplőkkel filmezni – Jarvist például a filmben is látható vasútállomáson győzték meg, hogy szerepeljen az Akváriumban. Nincs is más dolguk, mint önmagukat adni, akcentusukkal, megviseltségükkel egyetemben. Arnold már elvégzi a többit, összetett, mégis leheletfinoman megrajzolt karaktereivel, akiknek nincsen semmi másuk, csupán végtelenül esetlen emberi motivációik. Lamentációk, egy kis emberségért. Nincsenek jók vagy rosszak, csak ideiglenes boldogságért küzdő emberek, ami azonban úgyis elmúlik – de legalább valaki feloldozta magányukat, ideig-óráig.

Hogy mindez működik, az az autentikus színészi teljesítmények mellett főként a rendezőnő érdeme. Apró, finom kameramozgásaival gátlástalanul manipulálja a nézőt. Szubjektivizál, hogy átérezzük Mia és társai minden apró rezzenését; egy kitartott pillantás, egy rövid közeli máris felfedi a vágyakat, figyelmet kap egy futó érintés, és mi görcsösen izgulunk egy csókért, egy lopásért vagy csupán a túlélésért. Arnold úgy tudja megkerülni a kötelező plánozási és vágási konvenciókat, hogy közben nem tolakodik előtérbe semmiféle formabontás.

Nem feltétlen a banalitást, hanem egy átlagember személyre szabott vágyait színezi ki az izgalom, apróságok nőnek az érzelmek szintjére. Lényegében ez a mozi, nemde?

Akvárium (Fish Tank)