Parti Nagy nem újrafordította, hanem újraírta Moliére darabját. A cím éppen ezért Moliére: Tartuffe, írta Parti Nagy Lajos. A legradikálisabb formai változtatás: a szerző elhagyta a darab ötödik felvonását – a dramaturgia, a jelenetek egymásutánja változatlan maradt. A dráma barokk nyelvét átszűrte saját írói énjén, s a rostán fennmaradt szófordulatokat tovább facsarta és csavarta, kifordította, és új kontextusba helyezte – ebből (és saját nyelvéből) született az új Tartuffe mai és ódon, nyers és „cafrangos”, pofátlan és udvariaskodó szövege.


A hiányzó ötödik felvonás

Az ötödik felvonás deus ex machinája éppen abszurditásával jelezte azt, hogy a kegyelem lehetetlen, a valóságban nem létezhet ilyenfajta feloldás. Árnyék vetült ugyan a színre, mégis mosolyogtunk a blődlin, mely felülírta a végtelenül tragikus és torokszorító majdnem befejezést. Parti Nagynál ül mosoly az arcunkra – a szálat kíméletlenül elvágják. Úgy maradunk ott – fájdalmas kétségek között –, mint Orgon és családja. Vajon miért nem lehet a történet vége Parti Nagy átdolgozásában keserű, mégis szirupos (mintha a kettő nem is lenne összeegyeztethetetlen: keserű szirupos) happy end? A történet rólunk szól, és amit mi elcseszünk, nem hozza helyre sem a Király, sem a Jóisten. Moliére-nél sem, csupán arról van szó, hogy ez olvasható a dráma szövegében, ezt adják elő a színpadon. De nem ez bújik meg a sorok között, a látszólagos történések mögött. Mindenki tudja, hogy nem igaz. Miért tartotta Parti Nagy mégis fontosnak, hogy elhagyja az ötödik felvonást? Abszurd drámát (legalábbis befejezést) alkothatott volna. Még egy pofont a nézőnek. De egy expresszívebb, hatásosabb, tisztább és pofátlanabb befejezés mellett döntött – s ez jellemző magára a textusra is. A viszonyokra. A ma családregényére.


Valér és Cléante, az elhanyagolt családtagok

Az ötödik felvonás elhagyásával Valér nem kap esélyt arra, hogy (Moliére-nél is halványan megrajzolt) karaktere kiteljesedjék. Nem ajánlhatja fel önzetlen segítségét az őt eláruló Orgonnak.

Cléante Parti Nagynál színtelenné válik, megkockáztatom: feleslegessé. Moliére-nél valódi jellemmel rendelkezett, magatartásával, beszédmodorával egyúttal jellemezte a kort és a családot is, a felszínes és üres okoskodás, a „szabadgondolkodás”, ahogy Moliére írja, komikussá tette Cléante figuráját. Polonius-fiókává emelte. Parti Nagy megfosztotta mindentől, érthetetlen, miért, hiszen mai megfelelőjét könnyen megtalálhatjuk, s további nyelvi leleménnyel, szellemességgel az író jellegzetes és érdektelenségében is érdekes karaktert rajzolhatott volna. Ráadásul – a többiekhez hasonlóan – a nagybácsi tökéletesen modern jellem az eredeti drámában is. De nem élt ezzel a lehetőséggel – elsikkasztotta, elsüllyesztette Cléante-ot. Felidéznék egy jelenetet Zsámbéki Gábor Tartuffe rendezéséből: Cléante semmitmondó tanácsokkal látja el Orgont, s a Moliére-i szövegről alig észrevehetően áttér egy a drámaszövegtől teljesen független mai eszmefuttatásra, aminek sem logikája, sem értelme nem volt (ha jól emlékszem, a repülőgép felszálló-pályájáról is beszélt), de a szóáradatból kitűnt: Cléante teljesen felesleges a család életében. Felesleges a világban. Mégis jelen van. Parti Nagy akár kihagyhatta volna a drámából – ahelyett, hogy jelentéktelenné tette.

A szerelmi szál (Marianne és Valér) bagatellizálása, súlytalanná tétele és a kazetta-ügy elsikkasztása (a magánügybe nem szövődik államügy, a család sorsát maga Orgon pecsételi meg) kevésbé fájdalmas művelet, hiszen mindezzel Parti Nagy hangsúlyossá teszi a dráma fő csapásvonalát (Moliére-nél is ez a fontos): Orgon egyéni sorsát, illetve Tartuffe-hoz való kapcsolatának miértjét.


Az író legnagyobb leleménye: az új Tartuffe nyelve

Az eredeti Tartuffe problematikája (rendezett családi idill, míg a felszín alatt minden rohad) Parti Nagynál a nyelv szintjén is megjelenik. Több olyan – sokszor a valóságban nem is létező – kifejezést ad az író a szereplők szájába (szipirtyőz, pardonjál, cafrankodik, mosdatlan praliné, pöttyözendi, buzgonár, cicózand, továbbá szándékosan elrontott, félresiklott közmondások), melyek a felszínes álműveltségre, a számtalan feleslegesen lefutott körre, a család sznobizmusára utalnak – főként Pernelle asszony és Cléante beszélnek így. Sőt: Orgon és Tartuffe is. Cléante ezzel mégiscsak visszanyer valamit a Moliére által rátestált látszatbölcsességből.

Néha „felböffen” egy-egy velejéig mai kifejezés: tököm kivan, nyaljon csontig neki, kilógott a segge, baromi fontos. Elsősorban Damis és Dorine használják ezeket, de olykor a család többi tagja (például Orgon) is. A família, a világ igazi arca – s „cafrangos”, komikusan barokkos szófordulatok erős kontrasztban vannak ezekkel. Orgon – ha nem is tudatosan – pontosan a felszíni nyelvi sík által reprezentált hamis polgári idill elől menekül Tartuffe karjaiba. Ahol ugyanazt találja. S maga is így beszél.

Vas István fordításában Orgon és Tartuffe magázódnak (igaz, ez alól csak a családfő két gyermeke kivétel), Parti Nagynál tegeződnek. Igen fontos, hiszen árnyalódik, sőt: egyértelművé válik ezáltal a köztük lévő viszony. És Orgon családjának tagjaival való kapcsolata. A közvetlenségben is – a már említett ál-barokkos kifejezések közvetítésével – érezhetővé válik az a hihetetlenül mély szakadék, mely a családtagokat elválasztja egymástól. Mikor a közvetlenség csupán napi rutin, mást gondolnak, mint amit mondanak.


Mikor játszódik Parti Nagy Tartuffe-je?

Dorine-t komornaként jelölte meg a szerző a színlapon (így szerepel Vas Istvánnál is), s mikor Orgon cselédnek nevezi, ki is javítja a családfőt: az ő státusa komorna. Egy régvolt kor lenyomata. A polgári jólét kelléke, a képmutatás sokadik letéteményese – ezért hagyta Parti Nagy érintetlenül Dorine megnevezését. „Korábban próbált nem belekeveredni semmibe, mármint úgy értve, az átkosban semmibe” – rendszerváltás után vagyunk, mindenkinek (Orgonnak is) van „szennyese”. Kilencvenes évek? „A sír, hol nemzet süllyed el, nem hallgat így” – kétségtelen: a reformkor idézése. „Nekem bizonyíték kell, nem ígéret”, „ne parázzál” – a mai gagyik világa. Nyíltan mégsem mondatik ki, hogy a mában játszódik a történet. Természetesen nem feledkezhetünk meg XIV. Lajos koráról sem. Egyedülálló keverék – néhány évig időtálló is. Hozzá kell tennem: mindenképpen rövidebb ideig, mint Moliére eredetije. Parti Nagy Tartuffe-je reflexió. A Tartuffe-re és a világra. Utóbbi pedig kétségkívül változni fog. Kérdés, hogy a reflexió meddig lesz valóban reflexív, és mikortól válik majd az egykor volt kor, a mi jelenünk lenyomatává. Amikor ismét újra kell írni.