bezár
 

színház

2006. 12. 13.
Turbó Tartuffe
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ez a Tartuffe talán egy felnőttebb közönségnek készült. Egy olyan közönségnek, amelynek már nem kell odaírni a címszereplő neve mellé, hogy: „álszent”. Egy olyan közönségnek, amelyik szívesebben továbbgondolja, hogy mi születhet a káoszból, illetve, hogy mi vezetett oda.
Pernelle-né, a szipirtyőz feldúltan hagyja el a Szodomává lett családi otthont. Orgon, a család feje két nap távollét után hazatér, nekiáll rendet tenni a házban. Amióta Tartuffe a házba került, tök meggárgyult. Korábbi ígéretét visszavonva, leányát, Mariane-t nem Valérhoz, hanem Tartuffe-höz adná. Mariane, bár Valért szereti, nem mer ellenkezni, csak ül báván a fűben, mint a szar. Dorine, a komorna tervet eszel ki a kényszerházasság megakadályozására, és békítő akciójának hála Mariane és Valér nem szakítanak. Végre megjelenik Tartuffe is, akinek kilógott a segge, mikor Orgon a házába fogadta. Miután szögre akasztja korbácsát, kiderül, nagyon is hímnikus érzelmeket táplál Orgon felesége, Elmira iránt. Orgon fia, a badis Damis e tényálladékon felháborodva botrányt csap, bepanaszolja apjánál az imabubust. Orgon erre elzavarja a kis pöcsöt, fiát, és Tartuffe-re íratja minden vagyonát. Elmira hiába magyarázza férjének, hogy Tartuffe meg akarta őt baszni, Orgon nem hisz. Az asztal alá bújva aztán maga is láthatja, hogy Tartuffe nem szent, csak egy szemforgató geci. Elzavarná, de már késő, Elmira döbbenten hallja, hogy férje mindent ráíratott erre a varangyszarra. És ennyi. Punktum.

Szkéné színház

Vajon hányast kapna az a diák, aki ilyen olvasónaplót írna a Tartuffe-ről?

Nos, igen, a középiskola második osztályában ezt egy kicsit máshogy tanultuk. Vas István és Petri György után most Parti Nagy Lajos is „kezelésbe vette” Molière vígjátékát. Nem lefordította, újraírta. Kreált egy pergőbb, kiélezettebb, harsányabb, a ma emberéhez sokkal közelebb álló, „felturbózott” történetet az álszentről. Az utolsó felvonásig a szüzsé ugyanaz, a jelenetek kis híján hűen követik az eredetit, még a megszólalók szórendje is legtöbbször azonos. És mégis. Ugyanaz, de mégis más.

Legszembetűnőbb a jellegzetes nyelv, amelyben az új Tartuffe íródott. Barokkos, kacifántos, akár az eredeti, de sokkal rikítóbb. Mondhatnánk, a dráma egyik főszereplője. Beszédstílusuk, szóhasználatuk legalább annyira jellemzi a szereplőket, mint cselekedeteik – ha nem jobban.

Pernelle-né oly okosan, és választékosan akar beszélni, hogy rövid jelenete során is számtalanszor belegabalyodik saját gondolatmenetébe, ő használja legtöbbször rosszul az ismert frázisokat: „A falra hányt borsó unikum hozzám képest”, „Te is hibás vagy a Deákné vásznánál”, „korpa közt a disznók zabálják a gyöngyöt, mármint, hogy a sok lúd...”. A zöldségek miatt, amiket megállás nélkül beszél, családtagjai is kiröhögik. Dorine szabadszájúsága, pimaszsága is szembeszökőbb a magyar változatban, mint az eredetiben. Néha még maga Dorine sem veszi észre, hogy Parti Nagy folyamatosan mulatságos, obszcén elszólásokat ad a szájába: „a dugás a döntő”, „keshedt gyertyáját még fogja is neki”. Míg Molière-nél Damis sokkal mellékesebb, sablonosabb szereplőnek tűnik, újrateremtett változatában a beszédstílus sokkal karakteresebbé teszi. Kis erőfitogtató mitugrász, állandóan fenyeget, mindent a két öklével akarna elintézni, és persze azonnal: „egyszer elkapom, saját szenteltvízébe fojtom”; „én a tökét fogom...”; „ebben a percben agyon is verhetnélek”. Orgon és Tartuffe alakjáról egyaránt elmondható, hogy sokkal szélsőségesebbé váltak. Orgon, ha teszetosza, akkor nagyon az; sokkal inkább hagyja, hogy bolondot csináljanak belőle. A negyedik felvonásban Elmirának sokkal messzebb el kell mennie a Tartuffe-fel való kacérkodásban, mint Molière-nél, mire a látottak már Orgonnál is kicsapják a biztosítékot. Ha a vallásról, Tartuffe-ről beszél, szinte szárnyalni kezd – persze olyan kifacsart partinagyosan: „A hús csupán a lélek fals göngyölegje”, „...házam, a fennkölt áhítatnak oszlopcsarnoka, mely zsinórmérték kőtáblába vésve.” Amikor viszont begurul Orgon, akkor maga a forgószél! Erre nagyon jó példa az a jelenet, amikor Damis-t kitagadja. Fiára a következő megszólításokat alkalmazza, sorrendben: „ballator”, „dög”, „kis pöcs”, „büdös ficsúr”.

Tartuffe alakja is eltúlzottabb lett. Ha éppen szentet játszik, akkor még finomkodóbb, még teátrálisabb. Orgon elmeséléséből tudjuk, hogy azt a bizonyos bolhát nem is haragból nyomta agyon, ahogy az Molière-nél szerepel, hanem „hangsúlyozom, önkéntelen”. Megköszöni a korbácsnak, hogy üthette magát, már ahhoz is engedélyt kér, hogy nézhesse Elmirát, korholja Orgont, mert túlzónak mondja fiával való bánásmódját, még a neki ajánlott vagyon sem fogadja el elsőre – mint az eredetiben –, és még az írásba foglalástól is ódzkodik. Ezek is azt jelzik, hogy ez a Tartuffe sokkal hülyébbnek nézi az álszent Orgont, mint a molière-i. Annyira bízik Orgon vak hitében, hogy szinte bármilyen éles késen mer táncolni előtte. Ha viszont leveti álarcát (elsősorban az Elmirával való jelenetekben), akkor sokkal hevesebb, sokkal „barlangostestűbb”. Molière-nél a harmadik felvonás harmadik jelenete azzal végződik, hogy Elmira zsarolja meg Tartuffe-öt: nem szól férjének a kis közjátékról, ha Tartuffe nem megy bele a Mariane-nal való házasságba. Parti Nagy Tartuffe-je ezzel szemben megfenyegeti Elmirát, hogy ha egy szót is szól Orgonnak, akkor ő maga fogja elárulni az asszonyt, aki igenis felkínálkozott neki. Sőt, Tartuffe a házasságot is csak akkor akadályozza meg, ha Elmira az övé lesz. A csapda-jelenetben pedig már egyenesen felszólítja a nőt: „Vetkőzz!” Merthogy Tartuffe erőszakos hevében tegezni kezdte a nőt. Az „asszonyom” megszólítás pedig a „drágám”, és a „kis csacsi” elnevezéseken keresztül szép lassan „cucussá” alakul.

Az egyénekre jellemző beszédmódon túl még számos, a drámára általában jellemző módszerrel teszi a nyelvet játékossá és egyben korszerűvé is a szerző. Találunk furcsa szóösszetételeket, mint pl: „salakzsák”, „kárhozatszatyor”, „szajhakígyó”, „imahernyó”. A kifacsart szólások, mondások Pernelle-nén kívül másoknál is megfigyelhetők. Előfordul az is, hogy maguk a szereplők reflektálnak egy-egy rosszul kivitelezett szóvirágra (ilyen Damis visszakérdezése Pernelle-né „haraszt szomszéd” kifejezésére, vagy Orgon gúnyolódása Dorine „pöttyözendi” szaván). Olvashatunk „túlképzett”, vagy idegen nyelvből vett képzőkkel ellátott szavakat („cicózand”, „észkombájnina”), műveltségi kifejezéseket, direkt rosszul használt idegen szavakat („egy megtestesült, hogy mondjam, eccehomo”). De találunk reklámszlogent („nekem bizonyíték kell, nem ígéret”) és más, létező szövegekre való utalásokat („A sír, hol nemzet süllyed el”) is. A modernséget sugallják a divatszók („badi”, „bocsika”), a szleng és a káromkodások („rögtön berosálok”, „eltrafál”, „lepetézek”).

Mindezek alapján azt mondhatnánk, hogy Parti Nagy a jelenbe ültette át a darabot. De ez nem ilyen egyértelmű.

A „Pernelle asszony” elnevezésből, például a korszerűbb „Pernelle-né” lett, ellenben Dorine megmaradt a múltat idéző komorna „beosztásában”. De idegenszerű a Cléante-ra alkalmazott „szabadgondolkodó” jelző is, és az erős családi hierarchia, az apai döntésen múló házasság elve sem a mai kort idézi. Talán mindez valamiféle időtlenséget sugall?

Amint már említettem, a jelenetek sorrendje, a párbeszédek felépítése sem alakul át lényegesen. Általánosságban elmondható, hogy az e téren tett módosítások mind a darab kiélezettségét, pergőbbé tételét szolgálják. A fontosabb viták, feszült jelenetek gyakran hosszabbak, tovább feszítik a húrt, ám az egyes szereplők egyszerre sokkal kevesebbet beszélnek, s gyakoribb, hogy a másik szavába vágnak.

Ami a szövegek tartalmát illeti, itt-ott éreztem némi hangsúly-eltolást is. Például amikor Dorine kineveti Orgon képtelen házassági ötletét, tulajdonképpen nem is az ötleten derül, hanem Orgon hibbantságán („No, és mi a baj...” – kérdi Orgon, mire Dorine: „Hogy egy ritka jó ember, ilyen jóságos képpel, ne tessék haragudni, tök meggárgyuljon...”) S ugyanitt a komorna is megfogalmazza, hogy milyen hihetetlen dolog a gazda önmagából való kifordulása („Orgon úr nem egy zsarnok!”) Később Mariane és Dorine vitája is ezt a jellem-deformálódást igazolja. Mariane nem tud ellentmondani, hisz Orgon „eddig csak a javára tett, bölcsen megfontolva”, de most el kell fogadnia, hogy az apa „meghülyült” („Rá kell döbbenteni, hogy hályog van a szemén”). Orgon pedig a harmadik jelenetben nemcsak a fiát, de majd’ egész családját megtagadja – s ez az eredetiben szintén nem szerepelt: „Mit nekem a családom!”

Összhatását tekintve ezek az apróbb változtatások a család felbomlásának tényét, Orgon tökéletes elszigetelődésének érzetét erősítették bennem. S ezekhez járult a leglátványosabb átalakítás, az ötödik felvonás kihagyása is. Ugyanis ezek a jelenetek a ház falain túl mutatnak; újabb, családon kívüli szereplőket vezetnek be a darabba Lojális úr és a rendőrhadnagy, valamint közvetetten az uralkodó személyében. S így a dráma bizonyos társadalmi perspektívába kerül. Parti Nagy Lajos viszont nem kér ebből. Otthagyja a széthullott családot magában. De ezzel elejét is veszi az általa álszentnek tartott nagy igazságosztó hadműveletnek. Példa erre, hogy Parti Nagynál Orgon nem a saját bőrén tapasztalja meg a tehetetlenség érzését, amikor az időközben hazatért, még mindig vakon hívő anyját (hiába) próbálja meggyőzni. De a fenti elvet igazolja az is, hogy Valér nem kap lehetőséget Parti Nagynál arra, hogy bemutassa, milyen nemes fiú is ő. S ide tartozik a híres-hírhedt, „a király kegyéből minden jóra fordul”-jelenet megoldása is.

Ez a Tartuffe talán egy felnőttebb közönségnek készült. Egy olyan közönségnek, amelynek már nem kell odaírni a címszereplő neve mellé, hogy: „álszent”. Egy olyan közönségnek, amelyik szívesebben továbbgondolja, hogy mi születhet a káoszból, illetve, hogy mi vezetett oda. Egy olyan közönségnek, amelyik talán nem bánja, ha a szerző olykor-olykor elengedi a szereplők kezét. S egyúttal az ő, a közönség kezét is.


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Maul Ágnes --


További írások a rovatból

Sándor L. István: A Katona és kora. Az indulás irányai
Beszélgetés Sándor L. István könyvéről, Ács Jánosról, Máté Gáborral

Más művészeti ágakról

Kovács Edward volt az idei utolsó Kötetlenül vendége
Laurent Charbonnier & Michel Seydoux: A tölgy ‒ Az erdő szíve
Mark Mylod: A menü
Marie Kreutzer: Fűző


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés