zene
2010. 07. 19.
Viszlát, pop-pillangó!
Először és utoljára koncertezett Budapesten az A-ha
Karrierje 25 éve alatt még egyszer sem adott koncertet Magyarországon a norvég A-ha együttes, most végre pótolták a mulasztásukat, és egy remek show keretében vettek - nem is olyan fájdalmas - búcsút hazai híveiktől. Bár az 50-en túl is kisfiús arcú énekes, Morten Harket egy itteni TV-csatornának adott mini-interjúban azt ecsetelte, hogy nem igazán tud mit kezdeni a romantikával, csapata július 14-én este ékes tanúbizonyságát tette annak, hogy még mindig mesterien pengetik a szívhúrokat.
Megkapó szerelmi vallomások, vagy éppen kesergések, jó adag édesbús romantika - ez a témaválasztás jellemzi az A-ha dalok többségét, amik még mindig könnyeket csalnak a lányok - akarom mondani, asszonyok -, vagy az érzékenyebb lelkületű fiúk - családapák - szemébe. A Budapest Aréna közönsége ugyanis túlnyomórészt a ’80-as évek zenéin, és az NSZK-ból becsempészett BRAVO újságon szocializálódott 30-as korosztályból tevődött ki.
Egy szimfonikus jellegű intro után - a búcsú-turné hangulathoz illeszkedve - az A-ha hattyúdalával (Butterfly, Butterfly) indult a program, melynek Magyarországon volt a világpremierje! Talán ezért sem tudott mit kezdeni az egyébként szépen megkomponált szerzeménnyel a közönség nagy része. Valamikor az Analogue környékén azonban végre kezdett oldódni a publikum, és velük együtt a norvég srácok is. Sorra érkeztek az A-ha kiemelkedő nótái, a címükhöz, témájukhoz illő kivetítésekkel.
Egy retrospektív fotó-montázs a ráadásblokk előtt - hogy is lett a mosolygós tini-sztárokból szigorú tekintetű, U2-ra és Coldplay-re ható, innovatív pop-csapat -, majd a Poptarisznya slágerlistáját is többször megostromló Hunting High And Low, The Sun Always Shines On TV, Take On Me mesterhármas: a ’80-as évek popzenéjének esszenciája. Morten Harket, Magne Furuholmen, és Pal Waaktar utoljára így együtt a színpadon - jó volt őket végre Budapesten is látni-hallani! Köszönjük az élményt, fiúk!
Egy szimfonikus jellegű intro után - a búcsú-turné hangulathoz illeszkedve - az A-ha hattyúdalával (Butterfly, Butterfly) indult a program, melynek Magyarországon volt a világpremierje! Talán ezért sem tudott mit kezdeni az egyébként szépen megkomponált szerzeménnyel a közönség nagy része. Valamikor az Analogue környékén azonban végre kezdett oldódni a publikum, és velük együtt a norvég srácok is. Sorra érkeztek az A-ha kiemelkedő nótái, a címükhöz, témájukhoz illő kivetítésekkel.
A hangulat a The Living Daylights-nál csúcsosodott ki - közönség-énekeltetés, Budapest felirat a kivetítőkön, boldog arcú rajongók integetnek a kameráknak. Innen már gyorsan peregtek az események, mígnem a Cry Wolf-fal zárult a főműsor.
Egy retrospektív fotó-montázs a ráadásblokk előtt - hogy is lett a mosolygós tini-sztárokból szigorú tekintetű, U2-ra és Coldplay-re ható, innovatív pop-csapat -, majd a Poptarisznya slágerlistáját is többször megostromló Hunting High And Low, The Sun Always Shines On TV, Take On Me mesterhármas: a ’80-as évek popzenéjének esszenciája. Morten Harket, Magne Furuholmen, és Pal Waaktar utoljára így együtt a színpadon - jó volt őket végre Budapesten is látni-hallani! Köszönjük az élményt, fiúk!
Szerzők
-- Janurik János --
További írások a rovatból
zene
Simon Géza Gábor: A magyar jazztörténet ösvényein. A magyar jazztörténeti kutatás hatvanöt esztendeje 1958–2023
