A VOCAbuLarieS című lemez címe szójáték: a kiemelt VOCALS a vokális zenére, vokalitásra utal, a VOCABULARIES, azaz szótár, szókincs pedig a koncerten létrehozott soknyelvű szövegkollázsra, latin-olasz-szanszkrit-spanyol-orosz-héber-portugál-mandarin-japán-francia-arab-német-angol stb szavakból álló lingua francára, közös nyelvre, különböző nyelvekből vett lexikális elemekből álló, sajátos, mcferrines szókészletre utal. Egy kultúrákon átívelő kommunikációs kísérlet zenei lenyomata.




A lemezen a hét vokális dalban összesen ötvenkét vokalista kísérte McFerrint, különböző műfajok - dzsessz, opera, performansz-művészet, régizene, kabaré, rock and roll - képviseletében. Közöttük volt a Grammy-díjas rhythm and blues énekes Lisa Fischer, Luciana Souza brazil dzsesszújító, Janis Siegel, a Manhattan Transfer énekegyüttes tagja, Rhiannon dzsesszénekes és a New York Voices együttes. A vokalistákat csak ütősök, szaxofon, fafúvósok és némi szintetizátor-program egészítette ki az albumon. A főszerep az emberi hangé volt.

A budapesti koncerten méginkább így történt. A hangjával négy oktávot átívelő Bobby McFerrin a koncert első felében egyedül lépett fel. Afféle egyszemélyes dzsezz-zenekarként, aki éneklés közben a mellkasán kannázik, a szájával effektezik, mintegy saját magát kíséri – Weöres nagyhírű bűvészeként:

„A lábával karikázik
A kezével citerázik,
Az orrával orgonázik,
A fülével figurázik,
A szemével gurgulázik,
A szájával vacsorázik!"

Bámulatos, ahogy árad a zeneiség, érzékiség az egész lényéből – és a végtelen alázat a ZENE iránt.

Az énekes, dalszerző, karmester nem először járt hazánkban, és minden alkalommal épített a közönség aktív részvételére. Az előző Syma csarnokos koncerten egy tíztagú gospel-kórussal lépett fel – most az egész csarnokot osztotta szólamokra és vezényelte spontán szerveződő kórusként. Kodály is büszke lehetne ránk: soha nem éneklő civilek (is) élték át újra (vagy először) az együtténeklés örömét és lehettek partnerei a nagyon is nyitott előadónak.

Az Erkel Színház-beli duplakoncerten anno McFerrin találomra választott ki a közönség soraiból embereket, akikkel duettet énekelt, most ebből lett a bensőséges, testhangokat is imitáló zárószám. Ha a műszak segítené, és föladná a kért munkafényt, világossá válhatna, hogy Bobby McFerrin elérte a célját és ezzel a koncert véget ért.

A Budapesti Kongresszusi Központ-i koncerten a közönség bátrabbik felét hívta a színpadra (vagy harmincan futottak fel), most a hazai zenei paletta egy-egy jeles képviselőjét. Ez is az album koncepciójához illeszkedő kulturális eszmecsere: emberi hangokat használ hangszerként. Vagy fordítva: ő maga lesz a hangszer.

McFerrin dolgozott már együtt többek között Chick Coreával, a Londoni, a New York-i és a Bécsi Filharmonikusokkal, valamint Herbie Hancock-kal is. Magyarországon ezúttal Kolonits Klára operaénekes, Szőke Nikoletta dzsesszénekes, Magyar Bori, a Besh o drom vokalistája és az örmény etno-rock zenekar, a Deti Picassó énekesnője, Gaja Arutjunjan várta – illetve Szvorák Katalin népdalénekes.

A turnékoncertek egy pontján az adott ország különböző műfajban alkotó énekművészeit is bevonja a mágikus zenélésbe. Bár csak annyit mond, szeret improvizálni, célja feltehetőleg a korábbi budapesti koncertekhez méltón is a hazai közönség megénekeltetése, a magyar kultúra megidézése és beleszövése a koncert zenei szövetébe, és nem utolsó sorban az együtt zenélés öröme.

Az egyéni légzéstechnikájának köszönhetően egy levegővételből is hangot csiholni képes McFerrin nagy alázattal és figyelemmel kíséri az operacsillagot. Nagyon emberi és őszinte zenészi gesztus Kolonits Klára részéről, ahogy mer sután indítani és újrakezdeni – ez is az összecsiszodódás jele, próbahangulatot kölcsönöz és megfér az improvizációval. Összeszokott baráti együttműködést látunk Magyar Borival, akivel már dolgozott együtt a nálunk ugyan elmaradt Bobble című, a capella mű bemutatóján. Szőke Niki kísérőjeként otthonosan, és megfelelő alázattal adja a zenekart (!) – ám Szvorák Katalin dalestje alaposan feladja a zenepedagógusként is tevékeny művésznek a leckét.


Bobby McFerrin jobbára az 1988-as Don't Worry, Be Happy című szám felvételéről ismert. Szvorák Katalin gyaníthatóan nem ismerte az amerikai zenész életfilozófiáját és zenefelfogását is tükröző emblematikus dalt, különben aligha készült volna a közös improvizációra – siratókkal.


Elképzelni sem tudom, mi más magyarázhatja azt a döntését, hogy egy teljesen más kultúrkörből érkező, a magyar népzenét nem szakértői szinten ismerő afroamerikai gyökerű zenésznek Szvorák KESERVESEKET hozott. A siratóének ugyanis egy „recitáló, kötetlen énekforma, … előadási alkalma és módja megszabott gesztusok kíséretében történik“ – ily módon, bármilyen szép legyen is, aligha alkalmas az improvizációra. „Bár a siratóének mindig improvizált jellegű, a kötetlen, recitatív szöveg tartalmazhat kötött versmértékű rímes részleteket is“, Szvorák Katalin válogatása módszeresen kerüli az ismétléseket, zenei és verbális síkon egyaránt. Esélyt sem ad a kapcsolódásra, a csatlakozásra – ráadásul amint a meghívó rátalálna egy zenei mondatra, motívumra, Szvorák nem ismétel, hanem diadalittasan belefog egy újabb keservesbe.

Ez nem verseny.

Talán valaki felhívhatta volna a mégoly kiváló Szvorák figyelmét arra, hogy választhatott volna a zenei ismétlésekkel és refrénnel rendelkező, közismertebb népdalok közül is. Nem hiszem, hogy világzenei kooprodukciókban vagy hagyományőrző népzenei táborokban siratókkal kezdenék az együttzenélést, együttműködést – nem pedig, teszem azt, táncokkal, ahol jobban „érvényesül a tánc és zene illeszkedése, és (…) improvizatív jellege ellenére is szigorúan alkalmazkodik a kísérő dallam tagolódásához és szerkezeti alapegységei a zenei periódusoknak megfelelő, záróformulákkal befejeződő táncmondatokkal, az ún pontokkal végződnek“ – ahol egy érzékeny, nyitott, ám más kultúrát képviselő művész bekapcsolódhat.

A keserves nem ilyen. Szvoráknak tudnia kellett, – hogy a Magyar Néprajzi Lexikont idézzem ismét – a keserves a „recitatív zenei műfajok közé tartozik. Zenei tulajdonságait nagymértékben meghatározza a rögtönzött prózai szöveg, a nyelv lejtése s befolyásolja a funkció. Ez kifejeződik abban is, hogy nem nevezik éneknek. Ritmusa beszéd-ritmus, tökéletes parlandot. Ütemekbe nem osztható, egyenletes lüktetéssel nem mérhető. Az időarányok elosztása csak a szöveg, s kisebb mértékben az érzelmi oldal függvénye. Tagolás, forma a rögtönzött prózának van alárendelve. Különböző terjedelmű szakaszok sorakoznak benne egymás mellé (próza), melyeknek egymáshoz való viszonyában tervszerű rendszer nincsen, s a forma egésze esetleges.“
Magyarán alkalmatlan a közös improvizálásra. 

Talán közeledés helyett kihasználásként élte meg a magyar népdaléneklés nagyasszonya a felkérést. Vagy meg kívánta volna leckéztetni McFerrint? Bebizonyítani a közönségnek, hogy a világsztár sem tudhat mindent, na lám, a mi népdalkincsünket sem ismeri? Talán csak egy félreértés volt a háttérben, nem tudni. Csak találgatni tudok. Mindenesetre nem Bobby McFerrin szerepelt le, hanem mi, magyarok, adaptivitásból, interkulturális és interperszonális kompetenciákból. Csupa fölösleges dolog, nem igaz?