Campanella és vélhetően a regény szerzője is a bűnügyi történetek mystery-esszenciáját hívják segítségül polifonikus lélektani drámájuk formázásához. Identitás, boldogság, erőszak és a régmúlt csömöre szegélyezik a Szemekbe zárt titkok karaktereinek sorsát, és az utolsó komponensre mindjárt az első beállítások remek példát nyújtanak. Zongoradallam kíséri két elváló szerelmes utolsó pillanatait, mialatt a mikrovilágként értelmezhető pályaudvaron zajlik az élet, és homályba vesző alakok örvényében devalválódik a legnagyobb Örömforrás. Majd elindul a vonat, és úgy látszik, hogy a legintimebb Kötelék örökre elszakadt. A rendező flashbackként jeleníti meg az eseményt, valamint a film centrumában elhelyezkedő önkonstrukció sarokköveként nevezi meg az elszakadásélményt: pontosan ez a visszarévedés lényegül a kaleidoszkopikus igényű emberdráma origójává.
 

Benjamin Esposito (Ricardo Darín) nyugalmazott államügyész 1999-ben egy negyedszázados gyilkossági ügy részleteiben vájkál. Önkonstrukciót hajt végre, amikor a fényképek, dossziék, jegyzetek tornyán próbál fényt deríteni a bűncselekményre. Nemcsak egy rejtélyre adott válasz kiszivárgása, hanem saját domesztikációja, a múlt rögének permanens szétverése is releváns. Az Espositóhoz kötődő flashback-alkalmazás a film noirok, illetve neo noirok sokaságán túl megannyi karaktertanulmányra utal vissza. A postás mindig kétszer csenget halálos ítélete előtt "múltba néző" Frank Chambers-e, a Holtan érkezett tragikus véget érő Frank Bigelowja, vagy a Mementó ciklikus bosszútudatnak élő (no meg bőszen körmölgető) Leonard Shelby-je ugyanúgy megfelelő párhuzamok, mint több aranyszoborral jutalmazott dolgozat, hiszen a Cinema Paradiso, netán a Karakter főalakjai (utóbbiban épp egy kihallgatás szolgáltatja a révedés alapját), ha nem is feltétlenül egy nyomozás révén lelnek rá önmagukra, problémafelvetéseikkel, illetve emócióik rendszerezésével szintén nyugalomra, a legkielégítőbb földi pozíciójukra vágyakoznak. Úgy is fogalmazhatok, hogy a vágyálom megragadása és egy bűnöző lefülelése, felnagyítva ugyan, de hangulati szempontból csaknem ekvivalensek.

A Szemekbe zárt titkok, ha lehet, még inkább rájátszik erre a furcsa analógiára. Számos figurát vesz lajstromba, és rendkívüli precizitással biztosít időt személyiségrajzukhoz. Esposito nemcsak egy 25 éves bűneset megszállottjaként vadászik az információkra, de ugyanúgy nem képes ellenállni régi szerelme felbukkanásának, ahogy 1974-ben sem tudott. Az ő hovatartozása tökéletesen leírható a „spellbound” élményével: Irene (Soledad Villamil) újbóli feltűnése valósággal igézetként hat rá, az arcára ülő szárnyalásnak és a jelenből való kiesettségnek impresszióit hiába leplezné. Újabb kulcsszava van Campanella filmjének: a tekintet. Sőt, a gesztusok csak összetettebbek a játékidő során, a rendező valóságos metanyelvi kavalkáddal demonstrálja karakterei összefűződését. Az arcjáték, a lesütött vagy éppen a tágra nyílt szempárok pontosan úgy „beszélnek”, mint Ricardo, a letargiába zuhant férj (Pablo Rago) motyogása vagy Romano, a sunyi tisztviselő (Mariano Argento) önös érdekből fakadó hazugságai. A rendező a továbbiakban sem spórol a beszéd-érzelem-vizsgálódás összhatás kifejtésével, elég arra a jelenetre gondolni, amikor Ricardo állásközvetítőnek adja ki magát telefonon, hogy úgy férkőzzön neje gyilkosához, ám a vonal túlsó oldalán beszélő asszony olyan információkat árul el a halott Lilianáról, hogy muszáj letakarnia a kagylót és zokognia. De a pálmát alighanem egy szinte kizárólag a szemekre és a „félrebeszélésre” támaszkodó jelenetsor viszi. Ebben a szcénában Gómez, a gyilkos (Javier Godino) az ügyésznő melleit bámulva árulja el magát, mire Irene nem lesz rest, és szexuális sértéseivel rámutat a valódi intenciókra.

Óriási érzelmeket rengető jelenetsor ez, talán itt is lesz világos, hogy a Szemekbe zárt titkok alkotói előtt nem egy police (pontosabban: juristic) procedural készítése lebegett. Bár Campanella adózik a nyomozás közben felvetődő jogi és morális atrocitások filmjeinek (közülük csak néhány az eredeti State of Play-tévésorozat vagy Fincher Zodiákusa), mégsem a gyilkos személye áll a centrumban, hanem a figurák kölcsönhatása, ilyen rangban pedig a film egy másik latin-amerikai irányzatot, jelesül Innaritu Halál-trilógiáját (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) idézheti, amely egyre tágabb térben kapcsolta össze a sárteke hányatott életű lényeit. Az arcok és szavak emócióregiszterein kívül egy újabb jelszó is áthatja a Szemekbe zárt titkokat, ez pedig a szerelem fogalma. Sandoval, a részeges, ámde hihetetlenül éleslátó asszisztens (Guillermo Francella) definiálja az idevágó gondolatot: „Egy férfi megváltoztathatja a külcsínét és a személyazonosságát is, de a szenvedélyét nem.”
 

A rendező a lamúr komponensét bizonyos szempontból három karakter hasonmás-ábrázolásáért alkalmazza, de úgy gondolom, célravezetőbb a fosztottság, illetve a birtoklás gondolatkörében szólni a szerelem, szeretet-tematikáról. Esposito, a protagonista a munkájába temetkezik, noha Irene iránt táplált szerelme süt minden egyes cselekedetéről: ő az, aki bár rejtegeti, de valahol nagyon szeretne már a nő életének részesévé válni. Ő leginkább a feleségétől fosztott Ricardo lelki partnere: ahogy Ricardo a vonatállomáson megszállottan, de eredménytelenül kémleli Liliana megrontóját, úgy Benjamin is görcsösen, ám az igazi boldogságot hanyagolva veti bele magát a feladatokba. Gómez különbözik tőlük, a nemi erőszaktevő pszichopátiájából eredően nem a kellemes együttlétben, hanem a brutális hajlamaiban lubickol. Campanella végül egy döbbenetes fináléban varrja el a három férfihős sorsát: van, aki életfogytig kénytelen stigmát hordozni, van, aki erőszakosan ragaszkodik a múlthoz és végleg felszámolja a jövőjét, és van, aki képes letépni magáról az évtizedes igát, majd belevetni magát a jelenbe.

Természetesen nem árulhatom el, kiket takarnak a szentenciák, pusztán annyit, hogy a jelenbe érkezés pillanata nem egy Tarr Béla-pályaképre reflektáló „Kész az egész, mindennek vége!”-állapotként vagy épp Innaritu gyűjtőcímére tett utalásként csapódik le, hanem az újjászületés momentumaként.

Szemekbe zárt titkok

(El secreto de sus ojos)

Színes, feliratos, argentín-spanyol filmdráma, 2009, 129 perc.

16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Rendezte és vágta: Juan José Campanella

Írta: Eduardo Sacheri La pregunta de sus ojos című regénye alapján Eduardo Sacheri, Juan José Campanella

Zene: Federico Jusid, Emilio Kauderer

Fényképezte: Félix Monti

Szereplők: Ricardo Darín (Esposito), Soledad Villamil (Irene), Pablo Rago (Ricardo), Guillermo Francella (Sandoval), Javier Godino (Gómez)

Forgalmazza: Mokép