Ha a Box Office-szempontok felől közelítünk a problémakörhöz, akkor nagy. A 82 milliós büdzséjű csinnadratta épp nullszaldónál járt, mikor legutóbb rápillantottam a bevételi adatokra, és mivel akkor a The Expendables a negyedik hetét taposta, nem integet messze a 100 milliós álomhatár, illetve az anyaországi tőkéhez nem árt hozzákalkulálni a külhoni számoszlopokat sem. Napjainkban pedig már jócskán a vadkapitalista, taposó attitűd dukál. Pontosan tudta ezt az Olasz Csődör is, mikor a YouTube-on rendhagyó fogyasztásra invitálta a 18-25 éves hamburger-nemzedéket: a „Nem az számít, hányszor húznak be neked, hanem az, mennyi ütést bírsz, míg az élre törsz”-közmondást lobogtató sztár előhúzott egy páncélöklöt, és friss diadalától buzgón csalta be a nézőket a filmszínházakba.
 

Lassacskán divatjamúlt modus operandi-vá, három napos csodává válik a vírusmarketing, aminek az Ideglelés-től, annak mutációitól (főként Paranormal Activity ugorhat be) a Cloverfielden keresztül a rossz hírű Strause-fivérek legújabb mutatványáig (ez Skyline címre hallgat) se szeri, se száma, de ha valaki jó üzletember-rétorként teríti az árut, a nyereség óhatatlan. Csakhogy van egy bökkenő, de lehet, csak én vagyok görcsös minőségpárti: a dollárok kvantitása nem mutat kizárólagos egyenes arányosságot a kvalitással. Stallone új dolgozatának legnagyobb fegyverténye a ’80-as, ’90-es évek no-brainer akciómozi-gárdájának verbuválása. Ha a szemlélő csak egy pillanatig is legelteti a szemeit a szereposztáson, rögtön a casting vitathatatlan ténnyé avatja azon elvárását, hogy Shakespeare királydrámáinak rétegeire tilos, Peckinpah mester balladai akcióthrillerjeinek (Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!), reneszánszt szülő határvidéki passióinak (Vad banda, Pat Garrett és Billy, a Kölyök) atmoszférájára felesleges, és még Jason Bourne identitásvadászatának feszültségére sem szabad várnia. A The Expendables nem kínál mást, mint amit ígér: a Superman-Terminátor esztétika és ideológia győzelmét. A renegátosztag-szubzsánerrel (Castellari Páncélvonat című exploitation-je, A szupercsapat) rokonszenvező csapattagok felfegyverkeznek, jönnek, látnak, porig alázzák opponenseiket és elrobognak a naplementébe. Semmi titok vagy spoilergyilkosság nem lakozik ebben, ha Sly, Jason Statham, Jet Li, Lundgren, Randy Couture, Terry Crews, Schwarzenegger, Bruce Willis vagy Eric Roberts dagadó kebellel alkotnak bordásfalat.
 

Stallone már az első snitteken sem rejti véka alá szándékait, az elitkommandósok, mint holmi vadnyugati félistenek sötétben, ködgomolyag előtt „lovagolnak be” a színre, és a gépszörnyek tankján virító cégér a film legcsábítóbb fétise is egyben. A mesterlövészek csaknem mitikus attribútumát hangsúlyozza a teljes cselekménykohézió: profikkal állunk szemben, ekképpen minden pontos lövés, pontos döfés és dobhártyaszaggató robbanás egy lehetséges küldetést vizionál. A The Expendables legnagyobb gondja viszont az, hogy roppant karakterhiányos. A pusztulásszekvenciák látványelemeinek ugyanúgy nincs „arcuk”, ahogy Roland Emmerich sokadik katasztrófáinak, és a tárgyi világ romba dőlése párhuzamos a fallikus párbaj résztvevőinek mechanikusságával. Barney Ross (Stallone) és csapata cézári karizmáját a mára piszokmód közhelyes, jellegtelen „veni, vidi, vici”-forgatókönyv vizezi hatástalanra, így a régmúltat fojtogató színészgárda legfeljebb szakmai kartotékokkal gazdagodik. Sly kiváló nagyvezér, amit körülbelül annyi jelez, hogy ő pózol legtöbbet a vásznon (no meg, hogy ő pénzelte, írta, rendezte a produkciót). Statham jól bánik a késekkel, de a ráerőltetett nagykabátként helyet foglaló abuzív barát-hűtlen barátnő epizódok nem csillantják meg tekintélyes akcióhős-voltát, ahogy Jet Li szerény harcművészének inspiratív fellépései is legfeljebb másodpercekben számíthatók. Nem szólva Mickey Rourke kocafilozofáló nehézfiújáról vagy Dolph Lundgren provinciálisan viselkedő árulófigurájáról – és az utóbbi all star-tag  esetében érdekességszámba megy, hogy a film atyja Jean-Claude Van Damme-nak szánta a „szánalmas, gyenge narkós” karakterét, valószínűleg azért is, hogy a belga izomember magánéleti visszásságaira bökhessen.



Eric Roberts és Steve Austin azonban kellemes meglepetést okoznak, előbbi úriember sima beszédű türannoszként, míg kopasz végrehajtója nőket is, férfiakat is verő pondróként gondoskodnak arról, hogy a finálé nagy palotarombolásáról és siserahad-szaporodásáról hírt adó beállítások rejtsenek magukban egy kevés szuszpenziót. A hat gépágyús azonban a játékidő egyetlen percre során sem képes elhitetni nézőivel, hogy érdemes lenne velük egy korsó sört elpusztítani Tool (Mickey Rourke) tetoválóműhelyében-ivójában. Tét nélkül lezavart véres játszma ez, a The Expendables zsoldosai csupán sekélyes ebédszünetekkel csatolják össze tesztoszteronban fürdő demópályáikat. Hiába akár a kaliforniai kormányzó elnökségi futamát célzó pastiche vagy a két nagy izomveterán piszkálódására felhúzott találkozás-jelenet, a film habkönnyedsége képtelen jótékony homályba borítani a felsőbbrendűek kiszámítható hurrázásait. John Spartan és Simon Phoenix (Wesley Snipes) bunyói vagy Spartan káromkodásgépet buheráló jelenete (A pusztító), éppenséggel a Tango és Cash ütős káromkodásai, netán a Tökéletes katona szadista vigyorú őrmestere (Dolph Lundgren) az évtizedek mementói, csillapodott lökéshullámok. Stallone ráadásul a mosolyt előidéző csúfolódást is száműzte a receptjéből, ezért egyenesen botorság lenne Quentin Tarantino nyelvpárbajt vívó nácivadászait hasonlatként citálni.
 

Ma, amikor a fősodorbeli garnitúrában is az akcióhősök számkivetettsége ad drámaiságot, és így azonosulási talapzatot, empátiát egy gyilkos-szerepbe lépő fekete köpenyesnek (A sötét lovag), az orosz és amerikai politikushiénák kereszttűzében álló spionnak (24) vagy a havas moszkvai lakóparkban sántikáló, szülőgyilkosságot gyónó szökevénynek (A Bourne-csapda), az újabb Stallone-hadművelet egyneműsége csak a popcornos zacskóknak és a csilingelő pénztárgépeknek fekszik le, és számomra ez dobogó szívet, drámai akciótöltetet lúgozó negatívum. Vagy, hogy egy Amerikában szárnyra kapott, találó kritikára hivatkozzak, egy ódivatú akcióirányzatot feltámasztani igyekvő, fogyasztói stratégiára gyúró, utolsó (?) és öntetszelgő buzdítás. Persze, hiba lenne azt írnom, hogy Stallone ólommal bevont, másolt kazettás aromájú világképére ne lennének sokan kíváncsiak.