Budapesten kezdődött, Izraelben folytatódott, majd Párizsban teljesedett ki. Yona Friedmanra már csak azért is büszkék vagyunk, mert építészeti tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetemen kezdte meg. A 87 éves építész hosszú évtizedek óta dolgozik azon, hogy egy a mindenkori lakosság folyamatosan változó és modernizálódó igényeihez alkalmazkodni tudó építészetet alakítson ki. E cél megvalósításának lehetőségét az úgynevezett mobil építészetben látja.

A mobil építészetben a mobilitás sokkal inkább az épület használóinak sajátja, mintsem az épületeké, ezt már csak a mobil társadalomhoz való alkalmazkodás is megköveteli. Mobilak – vagyis főként flexibilisek – elsősorban a függőleges falak, amikhez merev tető- és padlószerkezetek tartoznak. Az épületek így igény és szükség szerint alakíthatóak, s egyben többfunkcióssá is válnak.

 

Friedman a mobil építészet és a hagyományos építészet legfontosabb különbségét abban látja, hogy míg a klasszikus építészetben az épületeket egy előre meghatározott „átlagember” igényei szerint tervezik, addig a mobil építészet célja, hogy – a felhasználók alulbecslését elkerülendő – az épületek bármely individuumhoz alakíthatóak legyenek. Így válik az épület lakója egyben annak tervezőjévé is.

Bár Yona Friedman elképzelései csupán elméletek, mégis igen konkrétak. A mobil építészet lehetséges megvalósulására kidolgozta az úgynevezett „ville spatiale”, azaz egy térben lebegő város tervét, mely a Trafóban rendezett kiállításon is központi szerepet kap, a fejünk fölé kifeszített kötélhálón demonstrálva az elképzelést. A ville spatiale három fő alapelv betartását követeli. Ezek közül első az épületek talajjal való minél kisebb százalékban való érintkezése. Ez – az elképzelés szerint – egy a cölöpök és lakótömbök kézé kifeszített térváz szerkezet segítségével lehetne megvalósítható. Második elvként az épületek szétszedhetősége és áthelyezhetősége fogalmazódott meg, s ez alapozza meg a harmadik alapelvet, mely szerint minden épület mobil, azaz speciális igények szerint újraalakítható.

 

Fontos szerepet játszanak a mobilitásban az úgynevezett „szabálytalan szerkezetek”. Ezek ismérve, hogy tervezésükhöz illetve megvalósításukhoz nem szükséges mérnöki precizitás, így laikusok is könnyen kivitelezhetik. Az épületeknek nincs végleges állapotuk, az építészet maga pedig egy szinte soha véget nem érő folyamattá válik.

A cölöpök közé feszített rács, illetve az épületek mobilitása egyszerre követeli meg szabályok szigorú betartását (azaz a térváz szerkezet építését) és a véletlenre való hagyatkozást, a már említett szabálytalanságot (vagyis az épületek random módon való alakíthatóságát). Ez a kettősség tesz lehetővé egy újabb szabálytalanságot, a városok három dimenzióban való terjeszkedését, valamint a használatlan terek kitöltését.

 

Így válnak beépíthetővé a háztömbök közötti, illetve kertek, parkok, tavak, folyók feletti üres terek. A kialakuló több szint közötti „függőleges közlekedést” a tartócölöpök belsejében kialakítható liftek és lépcsők tennék lehetővé.

 

Felmerülhet az emberben a kérdés, nem válik-e problémássá a fenti rendszer a talaj beárnyékolása, vagy az ivóvíz távolsága révén. Yona Friedman azonban erre is gondolt: a csatornázást cölöpökön, illetve a térváz mentén oldaná meg, a „napfény tiszteletének” fontosságát pedig többször is hangsúlyozza tervrajzai („tervfirkái”) kapcsán.

 

Egy ilyen városmodell természetesen – ahogyan azzal Yona Friedman is tisztában van – valószínűleg megvalósíthatatlan, mégis elképzelhető! Esetleges kivitelezése természetesen nem csupán az építészet átalakulását jelentené, hanem ennek megfelelően a térképészet is egészen új irányt kellene, hogy vegyen.

 

Yona Friedman elképzeléseiről képet kaphatunk írásai, rajzai, makettjei, valamint terveit tartalmazó képregényei alapján, melyekben konkrét ötletek kidolgozására is sor kerül. Ily módon nyerhetünk mélyebb betekintést a mobilitás-variálás részleteitől a szabálytalan szerkezetekig mindenbe.

 

Friedman különös tervei nem csupán építészetről szólnak, számos egyéb terület továbbgondolását is megkövetelik. Ezekről maga a művész is szót ejt, s az urbanisztika fejlesztése mellett fontosnak tartja a kereskedelem, illetve az oktatás megújítását is. Mindemellett elkerülhetetlenné válik egy újfajta társadalmi modell kialakulása, hiszen a lakókörnyezet milyensége nagyban befolyásolja a lakosság milyenségét. Nem csupán az épületek életmódunkhoz való igazodása megkövetelt, hanem fordítva is: életvitelünkkel is formálhatjuk városképünket, épületeinket.

 

Yona Friedman munkássága nehezen kategorizálható egyértelműen építészeti vagy képzőművészeti tevékenységként, ezért szokás őt a két terület határán elhelyezni. A Trafó Galériában megrendezett kiállítás a „ville spatiale”-n túl Friedman építészethez való viszonyáról is megpróbál hiteles képet adni a látogatóknak.