Az est díszleteként Góra Orsolya festményei a falakon, hiperterek körös-körül, a címek, a képek illenek a kötetekhez, melyekben vannak párhuzamos dimenziók, fekete lyukak, és persze időutazás. Talán ez utóbbi miatt merültek fel Solymosi Bálintban a gyerekek, hogy karácsonyra lehetnének számukra ajándékok e könyvek, mint boldog énekek. Aztán kiderült, hogy á, dehogy, túl sötét itt a tónus, tragikus a tárgy, óvatos bevezetés után pedig jön a mélyzuhanás. Korhatáros-gyanús ez bizony eléggé. Tizenegynéhány fölött viszont újfajta, új érzékenységű lírával találkozhatsz itt, új személyesség hangját hallod a versekből egy szabad mozgástérben élesen, életirányultan, kevéssé enigmatikusan.
 

Még mindig képeknél és tereknél maradunk: képverstől a kötöttig, testre festett üzenetektől a szabályos sorokig járjuk be a szférát ezekkel a szövegekkel. De vajon esztétikai megfontolás-e vagy a tárgy követelőzése a formamentesség? Kele Fodor Ákos legbelsőből jövő kényszeres késztetésnek, néha nagyon idegesítő késztetésnek érzi a forma ilyetén – akár vizuális – alakítását, k. kabai lórántnak már nincs bátorsága, nem, egyre kevésbé akar képileg megjeleníteni szemben például a korábbi, nem kijárat (esőkönyv) [versek és grafikák] című kötettel. A szabadság frissen megtapasztalt élményét, életének legérzékenyebb időszakát k. kabai már tudja távolról szemlélni, tisztán látni, verseiben ugyanilyen tisztán láthatóan áll ellent a szabályosságnak. Mostani kötetében van ugyan szabályos, rímes is elvétve, ez azonban „nem látszik rajta szerencsére”. A világgal szembeni tehetetlenség, az örömtelenség, a boldogság hiánya Kele Fodor Ákost a szövegben való cselekvésre indítja, „csúnya, szürke minden, csak ebben bejárható”, e séta pszichoterapeutikus szerepének a moderátor részéről való felvetése jó diagnózisnak bizonyul.
 

A két kötet közös eredője a hiány, k. kabainál a szeretett lény hiánya, mely szóáradatban, az üvöltés attakjában jelentkezik, egyszerre fel is idézi William Blake pokol-közmodásaiból az egyiket: „A dühös tigris bölcsebb, mint a betanított ló”, mindemellett a szerző szerint nem teszik érvényessé ezek a versek mindazt, amit hiánypoétikaként gondol el. Solymosi innentől az elbizonytalanodást látja, az őszinteség megkérdőjelezhetőségét, az én játékát, mely az olvasó számára nem teszi a dolgokat világossá, egyértelművé. Kele Fodor szintén előveszi, és rögtön ki is csúsztatja az ént a szövegből, itt fedezhető fel nála a hiány, főként, amikor már „egészségtelenül önidentikus a beszéd, akkor kell kihúzni a lába alól a talajt, szövegkáprázat ez, turpisság”. A kötet, noha egy fonálra fűzhetőnek tűnik, életének több szcénájából lett összepakolva, a nem jelentéses hétköznapokat gyúrta egybe, mondja a szerző, hogy legyen belőle valami. Itt a szövevényes, szakadozott elbeszélés, amott az összefüggésteremtés a fölfoghatatlanban. Karnyújtásnyira egymástól a kettő, amint egy-egy részletben is, így: KFÁ a Belátom-ban, „Visszavonul vele a bántalom,/ s így ez a talpalatnyi bérlemény/ beszűkülő távlat: ezt belátom./ Megformáltam – a világ karnyújtásnyi./ Csak nem tudom magam belefoglalni”, és k. k. l. a néhány mondat a fej betegségeiről-ben, „eközben pedig nem is veszi észre,/ hogy minden az, ami elérhető,/ karnyújtásnyira tőle; ehelyett elvágyik,/ el- és visszavágyik minduntalan”.

1

2

3

4

5

A nyers életanyagot Kele Fodor egyszerű nyelvet használva közönségesnek írja le furfanggal, leleménnyel, mely nélkül az egész „tébolyba vagy szociográfiába torkollna”, mégis jelen van a társadalmi helyzet. Szemben k. kabaival, akinek habitusával ellenkezik, ízlésétől távol áll ennek beengedése a verstérbe, hiszen nem gondolja, hogy ilyesfajta manifesztáció hatásos lenne. Solymosi fordított esetben osztaná Spielberg sajnálatát, csak ő a Párbaj című filmben azt bánta, hogy bevágta a feleségét, amint telefonál.
 

A párhuzam egyszer csak megfordul, a naiv, nosztalgikus hanggal kezdődő Textolátria szelíd Szindbádból szikár ütéssé válik, míg a klór a harcos 2001-től jut el a holdra vonyító megalázottságig. Itt ötlik fel kérdésként az irónia, amit k. kabai gúnnyal, öngúnnyal negligál, Kele Fodornak pedig fogalma sincs róla, mi az, hiszen ő „iróniavak”. Fel is olvassák, miről beszélnek, beszélnek egymás után, szól a Paneláldozat és a Salak, így: „felsebzett, mikor elestél, s mivel/ kimosni nem lehetett, halálodig hordoztad./ Kubikgödörből származik az agyag”, másfelől a zsilett lesz az új nevem és a na most mondom másképp, lássuk, sikerül-e: „unok már a szerelemről beszélni./ legelsősorban a nyelv szempontjából unom (…) magammal másról beszélni nem tudok”. Lehetne még tovább, hasonlóképp, Solymosinak is maradt pár jó kérdése, de az időnk letelt, kitelt, marad a tizedik dimenzió vagy az időhurok a folytatásra, mint lehetőség.

A beszélgetésről készült felvétel itt megtekinthető.