bezár
 

színház

2011. 01. 31.
Fivérszeretet, fivérhalál
Rameau-opera a Theater an der Wienben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fivérszeretet, fivérhalál A sok ironizáló előadás után felmerül a kérdés, hogy vajon ma működik-e egy barokk opera, ha cselekményét komolyan veszik. Rameau Castor és Pollux című operáját Bécsben nem éppen egy az egyben állítják színpadra, hiszen későbbi korba és környezetbe helyezik mind a mitológiai témához, mind a XVIII. századi keletkezéséhez képest. Mariame Clément nagyvonalú rendezésében, Christophe Rousset érzékeny vezényletével, historikus muzsikálással minden kétséget kizáróan működik.
Szkéné színház
Semmi irónia, semmi idézőjel, sem érzelmi eltávolodás vagy kívülről szemlélés nem jellemzi a Theater an der Wien produkcióját, Jean-Philippe Rameau Castor és Polluxa 1754-es verziójának előadását. Nemcsak a mély érzelmi vonalat domborítják ki teljes átéléssel, és tükrözik ezzel híven a zenét, ahol még a recitativók is hihetetlen szenvedélyesek, szinte dallamosak, ennyiben ária és énekbeszéd egészen közel is áll egymáshoz. Hanem még gyerekszereplőket sem átallnak használni, ami mint tudjuk, megsokszorozza a színpadi hatást. Itt a lehető legkomolyabban veszik a helyzeteket, és a messzi ókorból közeli családi drámát építenek fel, mégpedig gyerekkortól halálig ívelőt. Amit gyerek- és fiatal statiszták segítségével rövid jelenetek mozaikjából rakhatunk össze, itt ezzel egészül ki a valós operai cselekmény.

Ez az átélt operajátszás mindaddig rendben is van, működőképesnek bizonyul, míg az egymást szerető, egymásért önfeláldozó címszereplő ikerpár egyike, a halandó Castor meg nem hal, és vissza nem hozzák e világra. A probléma itt kezdődne, mert ebben a modernebb környezetben, ezzel a játékmóddal és éneklési móddal efféle happy end nem állja meg a helyét. Az embert inkább a nevetés kerülgeti, mint a boldog megrendülés.
Fotó: © Monika Rittershaus (Christiane Karg (Télaïre), Maxim Mironov (Castor), Dietrich Henschel (Pollux), Anne Sofie von Otter (Phébé), Enea Scala (Mercure) & Arnold Schönberg Chor)
Több se kellett az előadóknak, mögé illesztettek egy utójátékot, amire Rameau tánctétellel, zenekari közjátékkal teli operája helyet is ad, és ezt maximálisan ki is használják a röpke öt felvonás alatt. Az utójátékban ugyanis kiderül: Castor valóban meghalt, helyrehozhatatlanul, kiválthatatlanul. Erős állásfoglalás ez egy olyan műnél, melynek végkifejlete éppen a halhatatlanná válás.

Hiába ismerjük a történetet, miszerint a halott Castort a halhatatlan testvér, Pollux úgy hozhatja fel az alvilágból, hogy ő cserében lent marad, ami azt eredményezné, hogy szerelmét, Télaire-t is maga mögött hagyja, aki viszont Castorba szerelmes, és vice versa. Itt győz az igaz testvérszeretet, amiért el is nyernék mindketten a méltó jutalmat az istenektől. Hogy úgy mondjam, a családilag elcsúszott szimmetria helyreáll, s mint mindjárt látni fogjuk, a korábban mellőzött testvér a másikéval azonos „státuszba” kerül.

A hatalmas és nagyvonalúan kivitelezett díszlet, a színpad közepén álló „szembe” lépcsősor is ezt a szimmetriát hangsúlyozza. A közjátékokban többször láthatjuk, hogy a még kisgyerek testvérpárt szétválasztják, mert apu (Jupiter) csak az egyiket hívja fel magához, a dolgozószobába, a birodalmába, és csak neki ad ajándékot. Ugyanis csak Pollux fogant a főistentől, Castornak más az apja, ennek ellenére ikrek, az ókoriaknál minden megtörténhet. Itt azonban Polluxot inkább bátyfigurára vették. Tehát valami alapvető igazságtalanságot jelenítenek meg, amit egyébként már ez a kistestvéri szeretet is rendszerint felold. Ezt később valahogy helyre kell állítani, ez lenne a közös halhatatlanság. Nagyon egyszerűen helyre is áll: középen a boldog Castor, Télaire és Pollux.
 
Ebben a formában viszont elviselhetetlen, megkockáztatom, méltatlan ez a zárókép és zárógondolat egy ilyen előadásban, elvégre túl giccses az öröm az alvilágból való visszaérkezéskor. Odalent még istenem, de szép volt a testvérpár ruhacsere általi helycseréje. A lassú, szinkron átöltözést megfejelte, hogy a báty segített a kisebbnek nyakkendőt kötni, ahogy annak idején, kisgyerekkorukban a cipővel tette. Érzelmes egy Castorunk volt a síró-remegő hangszínével Maxim Mironov személyében, ellentétben az isteni származék határozottságot kifejező bariton Dietrich Henschellel, a nagy fivérrel.

Az öltözködés mellett számos kisebb színpadi játékot működtetnek, végtelen a motivikus kapcsolódások hálója. Így például amikor a gyermek Castor megvágja a kezét, majd nagyként is pillantást vet tenyerére. De olyan is előfordul, hogy fentről halljuk a tényleg mennyei Arnold Schönberg Kórust, ha pedig az alvilágról van szó, történetesen lentről, a zenekari árokból. A szimmetria-játék egészét pedig betetőzi Castor és Télaire esküvői tortájának két oldalról behozott két fele, s azok összeillesztése.

Sok tétel, sőt felvonásvég kelti azt az érzetet, hogy zeneileg nyitva marad. Különlegesek ezek a rameau-i zárlatok, kifejezetten megdöbbentően hatnak, hiányérzetet keltenek. De hát hiába illik össze a két tortafél, ebben a környezetben igazi lezárást valóban csak a halál hozhat.

Jean-Philippe Rameau: Castor és Pollux

Castor: Maxim Mironov
Pollux: Dietrich Henschel
Télaire: Christiane Karg
Phébé: Anne Sofie von Otter
Jupiter: Nicolas Testé
Grand Prętre: Pavel Kudinov
Athlete / Mercure: Enea Scala
Cléone: Sophie Marilley

Castor mint gyerek: Angelo Margiol
Pollux mint gyerek: Adrian Foit
Castor mint ifjú: Corvin Frantsits
Pollux mint ifjú: Martin Karwautz
Télaire mint gyerek: Antonia Jung
Phébé mint ifjú: Ulrike Köstinger
Télaire mint ifjú: Katharina Renner
Phébé mint fiatal nő: Anna Dziedzic
Anya: Aude Marilley
Lincée: Andreas Bettinger

Zenekar: Les Talens Lyriques
Kórus: Arnold Schoenberg Chor (karnagy: Erwin Ortner)

Díszlet: Julia Hansen
Fény: Bernd Purkrabek
Videodesign: fettfilm

Karmester: Christophe Rousset
Rendező: Mariame Clément

Bemutató: 2011. január 20.
Theater an der Wien, Bécs

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Mátrai Diána Eszter --

Budapesten születtem, itt végeztem angol, magyar és színházi dramaturg szakot. 2008 óta vezetem a prae.hu színházi rovatát. Szeretem Mozartot, Shakespeare-t, a somlói galuskát és a világbékét. S hogy magamról is mondjak pár szót: távol áll tőlem az önirónia.


További írások a rovatból

Interjú Vági Bencével az újcirkusz formáiról, az alkotóművészek sokszínűségéről, a fiatalok lehetőségeiről
színház

A kritikus lét elviselhetetlen könnyűsége A kritikus lét elviselhetetlen könnyűsége
Ön/kritikusan a kritikáról beszélgetés a Három Hollóban 2020. január 14-én
Simon Longman: Rozsda, avagy minden vérünk benne szárad
Háttérinterjú Barda Beátával és Szabó Györggyel a Trafó működéséről, kapcsolódó projektekről, a nemzetközi beágyazottságról

Más művészeti ágakról

art&design

Múlt és jövő kéz a kézben Múlt és jövő kéz a kézben
Kiállítás nyílt Pécsett a japán keramikus Óhi Tosio Csózaemon munkáiból
építészet

A többléptékű város nyomában A többléptékű város nyomában
Smart city és azon túl
irodalom

„Second hand magyarok” a Kis Présházban „Second hand magyarok” a Kis Présházban
György Alida és André Ferenc szerzői estje
art&design

Észak-Kaliforniai művészidentitással Magyarországon Észak-Kaliforniai művészidentitással Magyarországon
Interjú Simon-Mazula Tiborral pályakezdésről, az USA-ban töltött évekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés