színház
2011. 01. 31.
Fivérszeretet, fivérhalál
Rameau-opera a Theater an der Wienben
A sok ironizáló előadás után felmerül a kérdés, hogy vajon ma működik-e egy barokk opera, ha cselekményét komolyan veszik. Rameau Castor és Pollux című operáját Bécsben nem éppen egy az egyben állítják színpadra, hiszen későbbi korba és környezetbe helyezik mind a mitológiai témához, mind a XVIII. századi keletkezéséhez képest. Mariame Clément nagyvonalú rendezésében, Christophe Rousset érzékeny vezényletével, historikus muzsikálással minden kétséget kizáróan működik.
Semmi irónia, semmi idézőjel, sem érzelmi eltávolodás vagy kívülről szemlélés nem jellemzi a Theater an der Wien produkcióját, Jean-Philippe Rameau Castor és Polluxa 1754-es verziójának előadását. Nemcsak a mély érzelmi vonalat domborítják ki teljes átéléssel, és tükrözik ezzel híven a zenét, ahol még a recitativók is hihetetlen szenvedélyesek, szinte dallamosak, ennyiben ária és énekbeszéd egészen közel is áll egymáshoz. Hanem még gyerekszereplőket sem átallnak használni, ami mint tudjuk, megsokszorozza a színpadi hatást. Itt a lehető legkomolyabban veszik a helyzeteket, és a messzi ókorból közeli családi drámát építenek fel, mégpedig gyerekkortól halálig ívelőt. Amit gyerek- és fiatal statiszták segítségével rövid jelenetek mozaikjából rakhatunk össze, itt ezzel egészül ki a valós operai cselekmény.
Ez az átélt operajátszás mindaddig rendben is van, működőképesnek bizonyul, míg az egymást szerető, egymásért önfeláldozó címszereplő ikerpár egyike, a halandó Castor meg nem hal, és vissza nem hozzák e világra. A probléma itt kezdődne, mert ebben a modernebb környezetben, ezzel a játékmóddal és éneklési móddal efféle happy end nem állja meg a helyét. Az embert inkább a nevetés kerülgeti, mint a boldog megrendülés.
Több se kellett az előadóknak, mögé illesztettek egy utójátékot, amire Rameau tánctétellel, zenekari közjátékkal teli operája helyet is ad, és ezt maximálisan ki is használják a röpke öt felvonás alatt. Az utójátékban ugyanis kiderül: Castor valóban meghalt, helyrehozhatatlanul, kiválthatatlanul. Erős állásfoglalás ez egy olyan műnél, melynek végkifejlete éppen a halhatatlanná válás.
Hiába ismerjük a történetet, miszerint a halott Castort a halhatatlan testvér, Pollux úgy hozhatja fel az alvilágból, hogy ő cserében lent marad, ami azt eredményezné, hogy szerelmét, Télaire-t is maga mögött hagyja, aki viszont Castorba szerelmes, és vice versa. Itt győz az igaz testvérszeretet, amiért el is nyernék mindketten a méltó jutalmat az istenektől. Hogy úgy mondjam, a családilag elcsúszott szimmetria helyreáll, s mint mindjárt látni fogjuk, a korábban mellőzött testvér a másikéval azonos „státuszba” kerül.
A hatalmas és nagyvonalúan kivitelezett díszlet, a színpad közepén álló „szembe” lépcsősor is ezt a szimmetriát hangsúlyozza. A közjátékokban többször láthatjuk, hogy a még kisgyerek testvérpárt szétválasztják, mert apu (Jupiter) csak az egyiket hívja fel magához, a dolgozószobába, a birodalmába, és csak neki ad ajándékot. Ugyanis csak Pollux fogant a főistentől, Castornak más az apja, ennek ellenére ikrek, az ókoriaknál minden megtörténhet. Itt azonban Polluxot inkább bátyfigurára vették. Tehát valami alapvető igazságtalanságot jelenítenek meg, amit egyébként már ez a kistestvéri szeretet is rendszerint felold. Ezt később valahogy helyre kell állítani, ez lenne a közös halhatatlanság. Nagyon egyszerűen helyre is áll: középen a boldog Castor, Télaire és Pollux.
Ebben a formában viszont elviselhetetlen, megkockáztatom, méltatlan ez a zárókép és zárógondolat egy ilyen előadásban, elvégre túl giccses az öröm az alvilágból való visszaérkezéskor. Odalent még istenem, de szép volt a testvérpár ruhacsere általi helycseréje. A lassú, szinkron átöltözést megfejelte, hogy a báty segített a kisebbnek nyakkendőt kötni, ahogy annak idején, kisgyerekkorukban a cipővel tette. Érzelmes egy Castorunk volt a síró-remegő hangszínével Maxim Mironov személyében, ellentétben az isteni származék határozottságot kifejező bariton Dietrich Henschellel, a nagy fivérrel.
Az öltözködés mellett számos kisebb színpadi játékot működtetnek, végtelen a motivikus kapcsolódások hálója. Így például amikor a gyermek Castor megvágja a kezét, majd nagyként is pillantást vet tenyerére. De olyan is előfordul, hogy fentről halljuk a tényleg mennyei Arnold Schönberg Kórust, ha pedig az alvilágról van szó, történetesen lentről, a zenekari árokból. A szimmetria-játék egészét pedig betetőzi Castor és Télaire esküvői tortájának két oldalról behozott két fele, s azok összeillesztése.
Sok tétel, sőt felvonásvég kelti azt az érzetet, hogy zeneileg nyitva marad. Különlegesek ezek a rameau-i zárlatok, kifejezetten megdöbbentően hatnak, hiányérzetet keltenek. De hát hiába illik össze a két tortafél, ebben a környezetben igazi lezárást valóban csak a halál hozhat.
Jean-Philippe Rameau: Castor és Pollux
Castor: Maxim Mironov
Pollux: Dietrich Henschel
Télaire: Christiane Karg
Phébé: Anne Sofie von Otter
Jupiter: Nicolas Testé
Grand Prętre: Pavel Kudinov
Athlete / Mercure: Enea Scala
Cléone: Sophie Marilley
Castor mint gyerek: Angelo Margiol
Pollux mint gyerek: Adrian Foit
Castor mint ifjú: Corvin Frantsits
Pollux mint ifjú: Martin Karwautz
Télaire mint gyerek: Antonia Jung
Phébé mint ifjú: Ulrike Köstinger
Télaire mint ifjú: Katharina Renner
Phébé mint fiatal nő: Anna Dziedzic
Anya: Aude Marilley
Lincée: Andreas Bettinger
Zenekar: Les Talens Lyriques
Kórus: Arnold Schoenberg Chor (karnagy: Erwin Ortner)
Díszlet: Julia Hansen
Fény: Bernd Purkrabek
Videodesign: fettfilm
Karmester: Christophe Rousset
Rendező: Mariame Clément
Bemutató: 2011. január 20.
Theater an der Wien, Bécs
Ez az átélt operajátszás mindaddig rendben is van, működőképesnek bizonyul, míg az egymást szerető, egymásért önfeláldozó címszereplő ikerpár egyike, a halandó Castor meg nem hal, és vissza nem hozzák e világra. A probléma itt kezdődne, mert ebben a modernebb környezetben, ezzel a játékmóddal és éneklési móddal efféle happy end nem állja meg a helyét. Az embert inkább a nevetés kerülgeti, mint a boldog megrendülés.

Hiába ismerjük a történetet, miszerint a halott Castort a halhatatlan testvér, Pollux úgy hozhatja fel az alvilágból, hogy ő cserében lent marad, ami azt eredményezné, hogy szerelmét, Télaire-t is maga mögött hagyja, aki viszont Castorba szerelmes, és vice versa. Itt győz az igaz testvérszeretet, amiért el is nyernék mindketten a méltó jutalmat az istenektől. Hogy úgy mondjam, a családilag elcsúszott szimmetria helyreáll, s mint mindjárt látni fogjuk, a korábban mellőzött testvér a másikéval azonos „státuszba” kerül.
A hatalmas és nagyvonalúan kivitelezett díszlet, a színpad közepén álló „szembe” lépcsősor is ezt a szimmetriát hangsúlyozza. A közjátékokban többször láthatjuk, hogy a még kisgyerek testvérpárt szétválasztják, mert apu (Jupiter) csak az egyiket hívja fel magához, a dolgozószobába, a birodalmába, és csak neki ad ajándékot. Ugyanis csak Pollux fogant a főistentől, Castornak más az apja, ennek ellenére ikrek, az ókoriaknál minden megtörténhet. Itt azonban Polluxot inkább bátyfigurára vették. Tehát valami alapvető igazságtalanságot jelenítenek meg, amit egyébként már ez a kistestvéri szeretet is rendszerint felold. Ezt később valahogy helyre kell állítani, ez lenne a közös halhatatlanság. Nagyon egyszerűen helyre is áll: középen a boldog Castor, Télaire és Pollux.
Az öltözködés mellett számos kisebb színpadi játékot működtetnek, végtelen a motivikus kapcsolódások hálója. Így például amikor a gyermek Castor megvágja a kezét, majd nagyként is pillantást vet tenyerére. De olyan is előfordul, hogy fentről halljuk a tényleg mennyei Arnold Schönberg Kórust, ha pedig az alvilágról van szó, történetesen lentről, a zenekari árokból. A szimmetria-játék egészét pedig betetőzi Castor és Télaire esküvői tortájának két oldalról behozott két fele, s azok összeillesztése.
Sok tétel, sőt felvonásvég kelti azt az érzetet, hogy zeneileg nyitva marad. Különlegesek ezek a rameau-i zárlatok, kifejezetten megdöbbentően hatnak, hiányérzetet keltenek. De hát hiába illik össze a két tortafél, ebben a környezetben igazi lezárást valóban csak a halál hozhat.
Jean-Philippe Rameau: Castor és Pollux
Castor: Maxim Mironov
Pollux: Dietrich Henschel
Télaire: Christiane Karg
Phébé: Anne Sofie von Otter
Jupiter: Nicolas Testé
Grand Prętre: Pavel Kudinov
Athlete / Mercure: Enea Scala
Cléone: Sophie Marilley
Castor mint gyerek: Angelo Margiol
Pollux mint gyerek: Adrian Foit
Castor mint ifjú: Corvin Frantsits
Pollux mint ifjú: Martin Karwautz
Télaire mint gyerek: Antonia Jung
Phébé mint ifjú: Ulrike Köstinger
Télaire mint ifjú: Katharina Renner
Phébé mint fiatal nő: Anna Dziedzic
Anya: Aude Marilley
Lincée: Andreas Bettinger
Zenekar: Les Talens Lyriques
Kórus: Arnold Schoenberg Chor (karnagy: Erwin Ortner)
Díszlet: Julia Hansen
Fény: Bernd Purkrabek
Videodesign: fettfilm
Karmester: Christophe Rousset
Rendező: Mariame Clément
Bemutató: 2011. január 20.
Theater an der Wien, Bécs
További írások a rovatból
Berg Judit mesesorozatából koncertszínház és bábrevü készült
Az Irma, te édes című előadás az Orlai Produkciós Irodánál
Horváth Kristóf Cigyar Magány című önálló estjéről
Más művészeti ágakról
Hogyan lehet közpénzt tisztességesen és értéket teremtve felhasználni?
Berg Judit mesesorozatából koncertszínház és bábrevü készült


