A hattyú halála / Darren Aronofsky: Fekete hattyú / PRAE.HU

A történetet mindenki ismeri. (- egy szűz kis királylány, tiszta mint a hó, egy hattyú testébe zárva a szabadság után vágyik és csak az igaz szerelem törheti meg az átkot, a kívánsága már majdnem valóra válik a herceg által, ám mielőtt a fiú szerelmet vallana, a kéjvágyó ikertestvér, a fekete hattyú átveri és elcsábítja őt, fájdalmában a fehér hattyú leveti magát egy szikláról, az öngyilkosságon keresztül a halálban szabadságot talál -) Egyszerű történet. Mint A pankrátoré. Ikerfilm, a „legalantasabb” művészet után a „legmagasabbé”. Backstage balett-film: modern mese egy régi mese színpadra állításáról. A fehér hattyú: Nina (Natalie Portman), a kislánykorban ragadt balett-aspiráns, aki csak tökéletességre, ennek elismerésére, anyaméh-magányra és sikerre vágyik.
blackswan2

Nina a szokásai rabja, az ismétlődő, klausztrofób helyszíneké: a metróé, a plüssállatokkal bélelt hálószobáé, a hipnotikus vágyakozással és izzadtságszaggal töltött próbateremé, a szűk folyosóké. És persze anyja csendes zsarnokságáé – előle menekül, középszerűsége, házi-hétköznapi művészieskedése, kisajátító érzelmi zsarolásai alól próbál szabadulni. Közben alteregójával, a szabados, szexuálisan delejező és agresszív Lilyvel verseng a szerepért, a Hattyúkirálynőért. Nina szexualitása is bimbózik, az önző és kissé sekélyes, ám zseniális rendező, Thomashoz vonzódik (akinek kétségei vannak afelől, hogy Nina képes lesz-e eljátszani a fekete hattyút, ezért lökdösi őt az önfeladás irányába), csodálata viszont meginog a lecsúszó, megöregedő, elporladó (- semmi vagyok -) Beth irányába.
blackswan6

Mégis: a történet néhol bizsergetően ismerős, a fordulatok kellően kitalálhatók, az alakítások elvártan nagyszerűek. Mint nemrég Polanski a Szellemíróban, úgy Aronofsky is a Fekete hattyúban a 60-70-es évek pszichológiai szellemiségét idézi meg, pont Polanskiét (Iszonyat, Rosemary gyermeke, A bérlő) és a kisszámú balett-filmét (A vörös cipellők, The Turning Point). Aronofsky bűvészmutatványa: nem idéz, nem utal, nem csinál kollázs-filmet; az elődök példaképek, a pszichés amortizálódás spirálja (- mint a Pi spirálja -) régi ismerős; csak annyi újat tesz hozzá, hogy minden képkocka izgalmas legyen. A tökéletesség receptje a „régi” és „új” arányos keverése, nem feltétlen azé a tökéletességé, amiről a film szól (- a Fekete hattyú fináléja, Csajkovszkij zenéjének ismerős katarzis-hangjegyei a film aranymetszésénél szólalnak meg -).
blackswan3

Natalie Portman színészi játéka: Oscar-díjas, klasszikus alakítás, érzelemdús, aprólékos mimikával, amely minden érzelmi változást jelez, az introvertált, sérülékeny, törékeny, megszeppent kislányból annak gyilkossá érett ellentétébe való átalakulását, majd a kiindulópontra való visszatérését (- a fehér pólóra csak felveszi a feketét, nem cseréli le; a csúcson újfent anyjával szemez -). A karakterek mind radikálisak: nagyon gyerekesek vagy nagyon lazák, nagyon elnyomóak vagy nagyon elnyomottak – egymás szélsőségei. Portman erénye hasonszőrű, mint a Fekete hattyú erénye: feladata ellentétből ellentétbe áttáncolni. A gondolat ott lappang, kimondva-kimondatlanul, akarva-akaratlanul, Aronofsky filmjeiben: az ellentétek megvilágítják egymást (- ahogy alakul, hasad az identitás, a Másik inspirációjára -), átjárhatók, és át is kell alakulniuk egymásba, mert ciklusba rendeződnek, váltják egymást, mint a kellemes többértelműségbe burkolózó A forrásban élet és halál, tudományos és spiritualista felfogás, fantázia és történelem.
blackswan5

A Fekete hattyú két arca: A forrás hiperstilizált világa és A pankrátor rögrealista univerzuma. És mégis, a Pi pszichés amortizálódási folyamata köszön vissza leginkább, a finálébeli megváltással egyetemben (- amikor zuhantam, teljes voltam -). A kettősségek: a balett-szekvenciák körkörös kamera-tánca és akrobatikus svenkjei, illetve az ugróvágásokkal tarkított követő-felvételek, hátulról vett szereplőkkel – vagy a szemcsés képek realizmus-sugallata, és annak átalakulása digitális trükk-felvételekbe. Ahogy Nina kiszakad szokásaiból, az ismétlődő képsorokból, hogy felolvadjon a művészi katarzisban – ezzel párhuzamos a pszichés lecsúszás, amely a művészi tökéletesedéssel jár együtt. Ahogy feladja önmagát, úgy teljesíti be művészetét – ahogy sötétedik a film atmoszférája, úgy lesz színesebb, gazdagabb a színpadi produkció. A film szinte minden arca Janusé, és felhúzható a narratívát át- és átszövő doppelganger-motívumra. A Fekete hattyú képi világát széttöredezik a tükrök, minden megkettőződik – a nyiladozó skizofrénia, amely a Másikra projektálja saját sötét énjét, plusz egy csavart kap a filmben. Maga az én-hasadás motívuma is duplázódik a tükörjátékokkal, mindig megcáfolva az aktuális nézői hipotézist: régi, ismerős történet ez egy kicsit új módon megfogalmazva.
blackswan4

Nemcsak a vizuális stílus „hibrid”, hanem maga a film világa is kétarcú, és mindkét véglete elválaszthatatlanul hozzátartozik. Aronofsky víziójában a legabsztraktabb művészet világa test-horrorrá válik: és itt még csak nem is a távol-keleti filmekből ismert sokk-effektekre (mert az is akad bőven) kell gondolni, hanem a tánc mindennapos eseménysoraira, lábropogtatásra, törésekre, hússzakadásra. A balett-világ – mely nem mentes a sztereotipizálástól – művészi környezetéhez egyaránt hozzátartozik az irigykedés, a képmutatás (- még egy perc seggnyalás, aztán jövök -), a versengés, és az Arisztotelészt is lekenyerező katarzis. A Fekete hattyú gond nélkül fordul át backstage balett-filmből pszichológiai thrillerbe, majd horrorba.
blackswan7

A forrás (- death is an act of creation – mondta Izzi -) után újfent lehengerlően adja elő a rendező halálról szóló gondolatait, és jeleníti meg a végtelennel flörtölő, magukat transzcendentálni vágyó karaktereit – legyen szó a káosz-világban mintákat kereső, Istent hallucináló matematikusról, drogozó fiatalokról, a rák ellenszerét kereső orvosról, vagy a saját sorsát beteljesítő pankrátorról. Az önmagát felőrlő, felszámoló, megszállott, „death drive-ja” kényszerpályáján rohanó hős, aki kirántja maga alól a valóság talaját, ezúttal a rendező szimpatikus, nyomatékosított és kellemesen ismerős „művészetfilozófiáját” testesíti meg (- a tökéletesség nem csak a kontrollról szól, el kell vesztened magad, hogy tökéletes legyél -).
blackswan8

Angela Carter érzékenységével modernizált mese ez, amely egyszerűségét és nagyszerűségét abból nyeri, hogy pszichologizáló hajlamai ellenére mégiscsak mese marad, néhány elvarratlan szállal (Beth), többértelmű motívummal (az anya-szerep), és drámai túlzásokkal. A Fekete hattyú klasszikus eset, ahol a részek összege nem adja ki az egészet. Még akkor sem, ha hozzáadjuk a kihagyhatatlan komponenst, Csajkovszkij zenéjét (- amelyet gyakran disco zene, elidegenítő thriller-effektek ellenpontoznak -). Aktív közhely-hámozás helyett maradjunk annyiban, ennek csak egy oka lehet: ezúttal tökéletes volt az előadás.