Ugyan már a századelőn megfogalmazódott a bajor főváros izraelita közösségében a múzeumalapítás ötlete, a város zsidó hagyományait bemutató első állandó tárlat mégis csupán a nyolcvanas években valósulhatott meg egy lelkes műgyűjtőnek, Richard Grimmnek köszönhetően. Az ekkor még mindössze 28 négyzetméterre összezsúfolt kiállítást azonban anyagi okokból rövid időn belül be kellett zárni. A városi levéltár és a helytörténeti múzeum ezt követően hosszabb-rövidebb időszaki kiállításokat szervezett a javarészt a helyi hitközösség által adományozott tárgyakból. Amikor aztán az ezredforduló után Wandel Hoefer Lorch saarbrückeni építész tervei alapján építeni kezdték München belvárosában a zsidó kulturális központot, nem volt kérdéses, hogy az addig hánytatott sorsú múzeum is helyet kap majd a St. Jakobs Platzra tervezett impozáns épületegyüttesben.

Az új komplexum három épületének otthont adó tér szimbolikus mezők metszéspontja. A múzeum mellett itt áll a zsinagóga és a zsidó közösségi ház, melyben rabbinátus, iskola, imatermek és egy kóser étterem is található. A mai zsidó életnek ezen terei egy közös tengelyen helyezkednek el, metszve a zsidó múzeum és az azzal átellenben található városi múzeum között húzott képzeletbeli egyenest. A múlt és a jelen, a saját és az idegen találkozik, s jut nyugvópontra itt. Az épületek maguk is kettősséget hordoznak, hiszen robosztus tömbszerkezetük egyszerre idézi fel a zsidóság léttapasztalatának két meghatározó motívumát: a szilárd kőtemplomot, valamint a vándorlást és az örök otthontalanságot szimbolizáló sátrat.

Épp így egyszerre rejti magába és mutatja fel a kulturális másságot maga a Zsidó Múzeum épülete is, melynek kiállítótereiben szintén az állandóság és a folyamatos változás, a tradicionális és a modern olvad eggyé. Ugyanis szokatlanmód a 900 négyzetméteres kiállítótér csak egyetlen, kisebb tárlata foglalkozik a helyi zsidóság múltjával, a többi termet időszaki kiállítások töltik be. Betudható ez a koncepció ugyan részben a rendelkezésre álló, meglehetősen csekély számú kiállítási tárgynak, illetve annak is, hogy a zsidóság története Münchenben kevés folytonosságot mutat, s így az aligha illeszkedne egy hagyományosan kronologikus és katalogizáló múzeumi elbeszélésbe.

Tetten érhető azonban a Hangok-Terek-Korszakok című, hét installációt felvonultató állandó tárlaton a jelenkori muzeológia paradigmaváltása is. E szemléletváltás révén ugyanis a múzeum immáron nem a múlt mindentudó tárházaként tekint magára, hanem egyre inkább a kooperatív tapasztalás tereként értelmezi önmagát. Amellett, hogy a történetírásban lezajlott fordulat nyomán a kiállításokon is egyre hangsúlyosabb szerephez jut az egyén és a hétköznapi élet, a befogadás is egyre jobban a személyes tapasztalást helyezi előtérbe. Ingergazdag atmoszférájával és mozaikos szerkesztettségével a tárlat arra ösztönzi a látogatót, hogy közvetlen kapcsolatba lépjen a kiállítás tárgyaival, s játékosan együtt gondolkodva saját maga alkossa meg a múlt elbeszélését.

A müncheni Zsidó Múzeum kiállítása épp ilyen felfedezőútra hívja látogatóját, ahol is a nyitó installációban egy képzeletbeli pályaudvaron találjuk magunkat. A repülőtereken szokásos monitorok között vezet az utunk, s különböző generációk elbeszéléseit hallgathatjuk arról, hogy ki honnan és hogyan érkezett a városba. Ezután a látogató előtt is kitárul a város: szőnyegre festett térkép fogad bennünket, a falon pedig hatalmas sötét monitorok. Az egyes kerületeket számok jelölik, és ha a megfelelő bábukat ezekre helyezzük, akkor felvillan egy-egy megsárgult régi családi fénykép, melyek a zsidó kultúra meghatározó rítusait örökítik meg. Ezen hagyományok mentén jutunk el a következő stációhoz, melyet paraván választ el a fényképektől. A fal egyik oldalán a judaizmushoz kötődő tárgyak sziluettjei rajzolódnak ki, mintegy arra irányítva rá a figyelmet, mennyire felületesen is ismerjük mi ezt a világot, mennyire homályos, sztereotip elképzelésünk van a zsidó kultúráról. A fal túloldalán aztán közelebbről is szemügyre vehetjük ezeket a tárgyakat: egyik oldalt eredeti, gondosan kimunkált műtárgyak sorakoznak, a másik oldalt pedig ugyanazon tárgyak modern, hétköznapi már-már populáris változatait, köztük például internetről rendelhető tenyérnyi Tóra-tekercset és sófárt vehetünk kezünkbe.

A következő installáció egy falba vésett járat, mely az előző térképtől egészen a szemközti falig húzódva mutatja be ezúttal leltárszerűen a müncheni zsidóság történetét. A vájatban csak néhol helyeztek el egy-egy makettet, az alatta húzódó idővonalhoz rendelt események is töredékességet mutatnak; hosszú, üres, fehér szakaszok törik meg a felsorolást. A tárlat nem törekszik koherens, hiátus nélküli, zárt elbeszélésbe szorítani a múltat és ilyen módon (is) szembe helyezkedik a múzeumi elbeszélések azon tradíciójával, amely vonakodik felvállalni a folytonosság hiányát.

A hagyományos múzeumi elbeszéléstől szintén idegen a két záró installáció. A háború után kivándorolt és napjainkban ismét Münchenbe látogató zsidó család képregénybe foglalt kalandjai ugyan egyfajta folytonosság keresését mutatják, jelentőségük azonban abban áll, hogy az alkotó Jordan B. Gorfinkel a populáris kultúra egyik meghatározó beszédmódjával megsemmisíti azt a tudományos tárgyilagosságot, mely a tradicionális múzeumok önértésének sajátja. A kurátorok kedvenc tárgyait felvonultató színes kavalkád pedig, melyben század eleji zsidó társasjátékoktól kezdve zsidó témájú kalandregényekig sok minden elfér, újfent a hagyományos múzeumi elbeszélésekből száműzött, bár mindig is jelenlevő szubjektív nézőpontot fedi fel a látogató előtt.

Aki tehát betér a müncheni Zsidó Múzeumba, nem egy szokványos kiállítással találja szembe magát, amely halomnyi lelet és korabeli tárgy segítségével saját elbeszélésének igazát bizonygatná. Ez a tárlat nyíltan vállalja töredékes voltát, fokozottan épít érzékeinkre, benyomásainkra, gyermeki játékosságunkra, elbeszélésének módja pedig így újból és újból felveti a kulturális másság és a múlt elbeszélhetőségének problematikáját.