Aki a bohémkedés melegágyának egyre inkább számító környéket fölkeresi, az jó eséllyel az egyik főbejáratának számító Király utca-Nagymező utca sarok felől érkezik. Elsőosztályú fekvés ez egy galériának: az összevissza-foghíjas, még éppen hangulatteli, de egyre fölkapottabb és menőbb egykori gettónak jelen állapotában azonos megfelelője az üzlet, egymást fejezik ki. A Boulevard&Brezsnyev elhelyezkedése, azért is hangsúlyosan üdvözlő- vagy kapuszerű, mert a butikrésszel szembeni helyiségben üzemel a nagyüresfalú, galériább tér – így nagyon szerencsés, hogy a teljes utcai forgalom ezen a delejes erőtéren keresztül folyik, amely egyben képviselet is.

Épp ezért nem is véletlen, hogy megnyitása körül már minden fiatal bohém ott csücsült a butikban, mint aki valójában hazakukkantott. Az üzletvezető zseniális rántással tett magasról a magas művészeti kiállítóhelyek életidegen kiállítási gyakorlatára, és lakószobát alakított ki az utcára néző semmi extra üzlethelyiségből: ez már az a gondolat, amit hallottam eredetileg belsőépítész galerista reménységtől: tudniillik ezek, akik a művészek fizetőképes eltartói lennének, sajnos eléggé az elején kezdhetik a műgyűjtést, tehát az életérzést előbb veszik meg, mint a művet magát. Namost ez a legtöbb kortárs forprofit galeriben Budapesten nem ötlet, valami olyanra bazíroznak, ami meg sincs gründolva. Szomorú atlanti ex-gyarmattartó szomszédaink bármi-jó-lehet nagyvárosaiban (Amszterdam, London, Berlin, csak a poén kedvéért) ez a forma már működik régóta, de az ottani létrejöttük messze egyéb közegbe underground: formailag egyeznek a kirakatban gubbasztó cirmik, bent közösségi életet élő laza balosok galériái ezzel a jóformán egyedi ügylettel itt a magyarok fővárosában.
Ennyi a lelkendezés, a rámutatással bizonyító: igen: megint rátéptünk az igazi tutira! S most jöhetnek a részletek: vagyis a kiváló szándékkal (éljen meg a képzőművész abból, amire kiképezték, a vevő meg vegye már az értéket) és a fennebb vázolt pompás adottságokkal induló vállalkozás fizetetlen cikknyi ódáját le lehet olvasztani a gyászos magyar hagyománnyal egybecsengő értelmiségi nyavalygásig, nem megalapozatlan érvekkel.

Tudta Ön, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem 2006-ban 100 festő diplomáját állította ki, és, hogy ennek több mint a fele jeles minősítésű volt? Ugyan megjegyzem, ezt, mármint az osztályzást a diplomavédéseken tett látogatásom alapján ütöttem a hasamról; akit tényleg érdekel, szerezze meg a pontos adatot a rektori hivatalból, khm. Az ötévnyi képzés gyümölcsei között sétálva azonban a leggyakrabban ismételt kérdés az volt: igaz, hogy ezért kellett öt év?..

Nem lenne túl szellemes a részünkről ismét az ilyenkor dobott mentőöv-érvbe kapaszkodni: a zseniszerűek a sok senki közt még zseniszerűbbként ugranak elő! Mi sem mutatja jobban ennek a kínos helyzetnek a tudatosulását az Egyetem részéről, minthogy külső műítész meghívásával Best of Diploma kiállítást szerveznek ugyanoda. Ez az aljas intézmény-hátbatámadás azért kapott itt helyet, mert a kínálatot tekintve a BB a diploma kiállítás színvonalát adja, sőt. A frissen végzettek megjelenési aránya mondhatni elsöprő – természetesen az eladható műtárgykészítők: festők, grafikusok, pár szobrász felé szűkül a végzettek hada. Ha elsősorban otthondekorációnak tekintjük a festményeket, szobrokat alkotók műveit, akkor ezzel semmi baj nincs is, hogy a termelők a kereskedelemben jelennek meg. Sőt, innen nézvést inkább üdítő, mennyi furcsaság, elgondolkodtató kellemetlenség vegyül a világot jobbító esztetizálók kisrealizmusözönébe.

Ahogy a kínálatot elnézi a betévedő, észreveheti, hogy itt mintha megjelenne más is, mint a könnyed befogadásra tálcán kínálkozó, vidám, színes festett felület. Természetesen ez a társaság is képviselteti magát, alantas, vagy, ha jobban tetszik: közönséges, mindenesetre kíntalan, langyos témájú festészetével. Itt sem a tematika lenne a főgond, hanem az ihletettség valószínűleg teljes hiánya, ami csak nem feledteti el velünk gyakori szembesülésünket az ürességgel, a kedvvesztettséggel. Apró gyümölcskosárka-sütike-csendéletkék, éppen falatnyiak, és a rosszallásomat provokatíve kihívó barbi-baba-ikonok képben bizonyságát adják: mennyire jó ez a világ, és egyáltalán, semmi probléma – mint ahogyan ez, és csak ez jelenik meg a felhőtlenül víg melegek kizárólagosra tervezett imázsaként…

Ezek mellett a következő fok képviseletében ott lógnak a nem több, mint kettő lazúrfoltból összeálló, címük jelezte auraképek – valaki idegené, mármint a vevőnek biztos; illetve a férfibb, matek-konstruktivista hűvös intellektuálokat célzó (?) absztrakt képi analfabetizmusok – legjobb esetben ún. formai játékok, amint ezt a sokat idézett diplomavédéseken végső érvként unos-untalan hallhatunk. Tisztában vagyok azzal, hogy most éhezésre kárhoztatnék nem egy valószínűleg jóindulatú embert, mert az efféle alkotók munkái vásárlása helyett jobbnak tartanám inkább Moholy-Nagy, vagy csak a példa kedvéért Csók István, Czigány Dezső műveinek reprodukcióit kitenni a nem elszállt igényű otthonok falára. Ha viszont ezek benntartása az üzletet fönntartja, hát hurrá, akkor meg azért örültem nekik.


Szerezhet itt a vásárlókedvű – amint említettem – mást is, olyat, amihez már aztán bátorság kell, hogy lakóterünkbe eresszük, mert bennük kifejezésre kerül az, amit az egyezményes látens sátánizmus igyekszik kirekeszteni, legalább a tudatmodellező lakásfalon kívülre: a kellemetlent, a kételyt a világgal szemben. Szabó Eszter, Verebics Ágnes, Péterfy Ábel, Király Gábor munkái képviselik a vállalhatót: a tárgyak és személyiségek elharapódzó hatalmának kikezdését. Most, ha a tőzsdetippek szintjén olvassuk e prózaódát, akkor én, a százalékot ebből nem kapó műítész mondom: ezekbe az alkotókba lehet bátran befektetni. Hogy miért? 4%.

Mindezek után még a leadben jelzett jókívánságot fejtem ki: saját színvonalát a galéria nagyon sok alkotó bevonásával, gyakori ötletes programokkal tartja fönn. Ha ezt a szünet nélküli forradalmat képes éveken keresztül produkálni, talán akkor nyereséges is lesz; már nagyon örülnénk egy ilyen példának a magyarok fővárosában.