Eva Menasse első könyvével, a Viennával járt már Budapesten, most második regényét hozta, kezdte a beszélgetést Bíró Kriszta, az Örkény Színház színésze, aki elmondta, egyszerű, de lelkes olvasóként fog moderálni, semmiféle „okoskodás” nem várható tőle. Felolvassa a Viennából az apa születését, élvezetesen, valóban lelkesen, az apáét, aki hirtelen született a nehezen abbahagyható bridzspartit követően. Pontosabban majdnem a zöld filccel bevont kártyaasztal alatt, de végül legalább annyira különleges közegben, egy fekete perzsabunda takarásában. Miután tönkrement a bunda, ordított mindenki, ki-ki a bundáért, a sáljáért vagy pusztán a megszületés miatt. Menasse ugyanezt a részt az anyanyelvén olvassa fel, majd válaszol a kérdésre „mediterrán” családnevét illetően, ami ugyan nem mediterrán, de héber, a tizenkét törzs egyike. Mesél a híres futballista papáról, az egyébként szolid úriember fekvő helyzetből gólok apropóján egy méternél magasabbra is tudott ugrani. A kislány Eva úgy próbált neki imponálni, hogy lila-fehér kendőt kötött a nyakába, az Austria-Wien színeit.

Egy interjúban arról beszélt, hogy „az én mesés családom soha nem mesélt nekem”, ezért ki kellett találnia a családja történetét. Fekete lyuk tátongott előtte, részleteket nem tudott háborúról, zsidóüldözésről, csak néhány adatot: apja nyolc éves volt, amikor Angliában nevelőszülőkhöz került, és úgy is nőtt fel – Eva azt hitte, a szülei meghaltak. Nagybátyja megmutatta a dokumentumait, de azok nem segítettek, nem volt elég egy regényhez, csak adatok voltak, nem érzések. Hiányzott a hangulat, a viccek. Eleinte nem akart regényt írni, egy rekesz pezsgőben fogadott, hogy nem is fog soha – a mai napig nem fizette ki, mert túl drága fajtát találtak ki. Egész életében az ismert nővérnek a húga volt, innen jött az ellenállás, és inkább újságíróként dolgozott. Mégis rendkívüli módon izgatták a részletek, nem tudott szabadulni a kérdésektől, apja hogy élt nevelőszülőknél, hogyan folyt a gyermekek elszállítása Burmából, miben halt meg a nagynéni Ausztráliában. Kutatni kezdett, egyre több minden került felszínre, ehhez már könyv kellett, mert az egész „hibrid” elkezdett mozogni. Eltért az adatoktól, kipótolta az ismeretlent fikcióval, a család tényleges történetéhez egyre kevesebb köze lett a szövegnek. Ez később érdekesen alakította a könyv „szereplőinek” viszonyulását az anekdotákhoz, volt, aki magáénak ismert el kitalált elemeket, volt, aki büszke volt, hogy belőle csak egy van, mégis két unokatestvérként van jelen a kötetben, a nagybácsi szerint viszont a tacskói nem is annyira kövérek.
 

A Bocsánatos főbűnök című legújabb könyv novelláinak címe a hét fő bűn. A moderátor a Bujaságból olvas fel egy részt, majd ugyanazt ismét Menasse, a főhős tejhabosítás közben támadt gerjedelméről, ami ellen lezuhanyozik: elszántan kinyitja a vízcsapot, elakad a lélegzete, csak utána ordít. A törülközőtől kapható hüvelygombáról hosszasan mesél, a vele együtt járó húgyúti fertőzésről, és arról, hogy a közösülés folyton destabilizálja az immunrendszert a felség szerint. Menasse úgy gondolja, hogy hiba lenne a felolvasott rész alapján azt a következtetést levonni, hogy a könyv a szexről szól, mert egyszer csak kiderül, hogy tulajdonképpen tragédiát olvasunk. Arról, hogy „Vienna-beli” motívumok találhatóak ebben a regényben is, Menasse elmondja, hogy mindaz érdekli, ami bizonytalanná teszi az embereket, tehát ezek az átfedések nem véletlenek. Ő maga bécsi zsidó katolikusként átélte ezt a bizonytalanságot, és éli át ma is osztrák nőként Németországban. Az új könyv paradoxont rejtő ironikus címéről pedig szintén van egy története: Günther Grassnál olvasott fel a készülő kötetből, melynek címe Főbűnök lett volna, de Grass azt mondta, hogy hiszen ezek megbocsáthatók – tessék, itt van, használja. Menasse megköszönte neki, és használta. A mesének idő híján pont olyan hirtelen lett vége, mint amilyen hirtelen az apa az elején megszületett. Végül Pataki Judit, az Ab Ovo kiadó igazgatója köszönte meg a jelenlétet.