A fiú, Krisztián díszlettelen szobájában vagyunk, ez lesz az egész előadás helyszíne. Hétköznapinak kell lennie, az összes kelléket egy szék és az ablakok jelentik, hiszen a darab így könnyedén játszható bármilyen helyszínen, bármelyik iskola osztálytermében. A fiú éppen a Színművészeti felvételijére készül, így mosódnak össze folyamatosan a határok az interaktív színház és a darabban lévő színművészetis gyakorlás között. A fiú saját szöveggel készül, ami a drogos élményeket dolgozza fel: ha gyakorol, emlékezik és fordítva, szépen játszatja össze Kovács a színház és a színház a színházban síkjait. A Scherer játszotta papa maga is versmondó volt, segíteni próbál fiának, ripacs próbálkozása Garai Gábor Hazámjával nem kevés iróniát és reflexiót tartalmaz saját korunkra.



Érezhető a felfokozottság, a düh pattanásig feszül apa és fia között: nem csak a kamaszok szeszélyes, szüleik felé hallgatag, nem szívesen kitárulkozó viselkedése miatt, hiszen ezt a drogos közelmúlt is tetézi. Bizalomhiánnyal és félelemmel telik meg kettejük kapcsolata, a valódi problémák álproblémák mögül ordítanak, a deszka nélküli kenyérvágás vagy a ’miért zártad be az ajtót?’ – ’nem zártam be’ megoldás nélküli párbeszédek jó ürügyet adnak az apának arra, hogy kiöntse fia ellen a mérgét.

Krisztián költészetének alapélménye a drog, a kórház, a rehab, a rivotril, az ambulancia, a beszúrás, a vénakeresés, a repülés és kielégülés, a leállás és visszaesés. Története kettős zuhanás, lentről még lejjebb jut, hogy aztán legyen miből újraépítenie saját világát. Arra a pontra jut el, ahol már nincs lejjebb, amikor már hajléktalan, összevert, kizsákmányolt senki, ekkor tér vissza utolsó erejével a szülői házba. Itt lép közbe újra az apa, életet mentve, új esélyt adva, hiszen tudja, mi a kötelessége.

A darab után az iskolákban a gyerekekkel elbeszélgetnek az alkotók,  valamint egy pszichológus és egy addiktológus. Tudjuk, az emberek sem maguknak, sem másoknak nem akarnak rosszat, ahogy az apa a gyerekének, úgy a gyerek sem a szülőnek. A célok, vagy pontosabban a szándékok valahol mégis gyakran kisiklanak, rosszul kezelünk problémákat és szituációkat, rosszul kommunikálunk, miközben valami egészen mást akarunk. Ez a darab a félreértések zűrzavaros rendszerét mutatja, ami ezúttal happy enddel végződik, de tudjuk, az életben nem mindig alakul így.

Kovács Krisztián zavart kamasz karaktere rendkívül szuggesztív, könnyedén hozza a versfaragó, szavakkal játszó, a költészet világát jól ismerő fiatal fiút. Alkatilag is tökéletes a művészpalánta megtestesítésére, aki ugyan még önmagával és a körülötte lévő világgal sincs kibékülve. Scherer Péter apa-alakja ezt nem látja pontosan, félelmét éppen ez táplálja, bár vannak kiegyensúlyozottabb pillanataik, de alapvetően mindvégig elbeszélnek egymás mellett. Ezekben a pillanatokban látszik igazán, hogy az apa maga sincs tisztában a helyzet súlyosságával, nehezére esik elhinni, hogy éppen vele és a fiával történik mindez. Scherer a helyzettel szembeni tehetetlenség barvúros megtestesítője, az apa idegessége, leküzdhetetlen dühe is ezzel magyarázható. Ordít, mert képtelen bármi mást tenni, ösztönszerű magatartása tükörként állítható a szülői vagy tanári rekciók elé.

Ebben a színházban a hétköznapi, a mindenkori szomszéd srác beszél a családjáról, a valamikori, boldog pillanatokat adó nagymamáról, az anyáról, a párizsi lopásról, arról, ahogyan megverik, s ahogyan ezt a többiek végignézik. Hétköznapi történetei közé egyre inkább beékelődnek a kevésbé hétköznapiak. Ez vezet az apa és a fiú traumájához, amivel aztán – szerencsés emberek lévén – sikerül megbírkózniuk.

Nézőművészeti KFT., A gyáva, 6. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle, 2011. május 2-10.

Alkotók: Kovács Krisztián, Scherer Péter, Gyulay Eszter, Surányi Judit, Gáspár Anna

Rendező: Scherer Péter