irodalom
2011. 06. 16.
Az olvasás pluralizmusa
XVII. JAK Tanulmányi Napok - Párhuzamos örökségek. 2011. június 10-11. Kossuth Klub, Budapest, Múzeum utca 7.
Noha az idei JAK Tanulmányi Napok kevés konkrét választ kínált az eredetileg felvetett kérdésekre, összességében és visszatekintve mégsem tűnik indokolatlannak az „előttünk az elődeink” mottó. „Miben különbözik az írók irodalomtörténete az irodalomtörténészekétől? Milyen hagyományválasztásai vannak a kortárs irodalomnak?” Ilyen kérdések által felcsigázva érkezett az előadásokra a tudósító, s ülte végig a kétnapos tanácskozást. Első nap.
A 2011-es JAK Tanulmányi Napok nyitánya, Kálmán C. György előadása egyfajta bevezetőül is szolgált az egész tanácskozás anyagához. Kálmán C. bő áttekintéssel és nagy lendülettel fogott az avantgárd kánonbéli szerepének és az avantgárd tendenciák kortárs irodalomi fellelhetőségének vizsgálatához. Olyan kérdésfelvetéssel indítva már az előadás legelején, hogy „tudomány-e az irodalomtudomány?”.
Az írók hagyományválasztása kapcsán felmerült a kérdés, hogy van-e különbség az alkotók által deklarált, és a tudósok, kritikusok által megrajzolt eredettörténetek között. Vagyis Kálmán C. szerint annak a „leszármazási sornak”, amit egy író állít magáról, kritikus vizsgálat tárgyává kell válnia, de az irodalomtörténész leszármazási sorával együtt: minden efféle levezetésre reflektálni kell, nem fogadhatjuk el őket eleve adott, eleve megváltoztathatatlan entitásokként. Ezen alapvető kritikai viszonyulás tisztázása után az előadás a magyar avantgárd történeti áttekintését adta, majd az avantgárd hagyományos hagyományon-kívüliségére tért ki. Ebben is kettősség tapasztalható: míg a klasszikus avantgárd elvileg kanonizálódott, valójában csak néhány név és egy-két szöveg ismert; ellenben a neoavantgárd alkotói – hiába a kapcsolatok Tandorival, az újholdasokkal, Weöressel – még mindig a pálya szélén kapnak csak helyet.
Kálmán C. ezután a legizgalmasabb területre lépett: a kortárs irodalom felhozatalát vette szemügyre avantgárd-ügyben: szerinte decens, jólnevelt köteteket írnak ma az írók, pontosan betartva a műfaji kereteket, nem feszegetve azokat. Ennek ellenére felsorolt pár olyan szerzőt, akiknél mégiscsak jelentkezik valamiféle avantgardizmus: ám ezeket ő nem szerves folytatásnak, hanem inkább „érdekes egybeeséseknek” nevezi.
Ha hagyományválasztás, akkor kánon: nem lehet eltekinteni attól, hogy ha fiatal irodalomtörténészek beszélgetnek egymással, előadásokat tartanak egymásnak, akkor minden idegszálukkal a kánonhoz való viszonyukat elemezgetik, és sokszor kimondottan a kánonok megváltoztatása, megmozgatása a céljuk. Noha Szép Ernővel nem volt ilyen szándéka a tanácskozásnak, mégis nagy jelentőségűnek tűnik, hogy vele két előadás is foglalkozott.
Szűcs Teri előadása a Szép Ernő-Kertész Imre viszonylatot vizsgálta, ellenben nem a kézenfekvő Emberszag-Sorstalanság összevetést végezte el, hanem Az angol lobogó című Kertész-elbeszélés dialógusba léptetésének lehetőségeit vizsgálta meg. Az előadás legfontosabb állítása az volt, hogy Kertésznek, úgy tűnik, nincsen írói irodalomtörténete, kifejezetten elzárkózik attól, hogy előképeket vagy saját leszármazási sort kreáljon. Szép Ernő szövegeivel sem akar kapcsoltba lépni, de már tudjuk, hogy ettől még létrejöhet az a párbeszéd. Szűcs Teri szerint Kertész műveiben a hagyománnyal való találkozás elsöprő erejű, de nem reflektál az abban "benne-állásra", mi több, saját irodalomtörténeti hagyományait is figyelmen kívül hagyja. Ez csak megerősíti az irodalomtörténész felhatalmazását az írói önreflexió időleges felfüggesztésére (még akkor is, ha az éppen a hiány alakzataként mutatkozik): az író sem szépirodalmi műveiben, sem az esetleges esszéisztikus vagy más megnyilvánulásaiban nem autentikus bírálója saját művének.
Bán Zoltán András Szomory Dezső prózájáról szóló előadását Szegő János olvasta fel, mivel BZA nem tudott eljönni. Az előadás az előzmények és a hatástörténet vizsgálata helyett inkább magára az életműre koncentrált. „Ezek a regények nem is regények” - állítja BZA, azonban a Párizsi regény a külső széthullottság ellenére mintha mégis felmutatna valamifajta egységet. Ez az egység a változatlan elbeszélőhangban gyökerezik. Szomory nem hisz az elbeszélés szellemében, nála nincsenek objektív történetek, a történelem, az élet fogalmai nem használhatóak. A zeneiség és az ebből fakadó metaforák itt is felbukkantak Szomory kapcsán (zenei tanulmányok, Szomory orgonája, a zeneiség mint szövegszervező erő), valamint elhangzott, hogy „tökéletes wagneriánus” szerzőről van szó a mindenhol ugyanúgy megszólaló hang tekintetében. Szomory epikailag hiteltelen, de hisz az elbeszélőben: „epikus szolipszista”, a „megírom, tehát létezik” filozófia alapján viszonyul a világhoz, nyilván a szövegeken keresztül.
Az előadás alatt lehetséges párhuzamként hallgatói hozzászólásokban (köszönet Bán Zoltán Andrásnak, aki cikkünk megjelenése után felhívta a figyelmünket arra, hogy e szintagma nélkül a mondat olyan, mintha ő írt volna Kassákról, etc. - a szerkesztői figyelmetlenségért elnézést kérünk - B.E.) felmerült Kassák és Szentkuthy, a kortárs irodalom szereplői közül pedig Térey János neve, de BZA jól argumentált állítása szerint Szomory a műveivel éppen azt az ágat fűrészelte le, amin saját maga ült, és ezért lehetséges, hogy szerves folytatás nélkül maradt prózája.
Az ebédszünet után a tanácskozás Lapis József előadásával folytatódott Radnóti és a kortárs magyar líra címmel. Nagyon időszerűnek tűnik ez a problémafelvetés: mindenképpen izgalmas, hiszen Radnóti Miklós költészetét első ránézésre mindenki ismeri, vagy legalábbis az iskolai irodalomoktatásnak köszönhetően könnyen ezt hiheti. Holott az ő költészetéhez való hozzáférés az újraolvasást és az újraértékelést tekintve sem volt akadálytalan: ahogy az előadás is kiemelte, a Radnótit megidéző művek többnyire az hommage-költészet körébe tartoznak, leginkább a kultusszal, a kultusz által megteremtett figurával léptek kapcsolatba, nem a szövegekkel. Lapis szerint ennek oka, hogy a poétika alakulása más irányt vett, inkább tematikusan tudnak a későbbi költők szövegei kapcsolódni. Ugyanakkor vannak olyan kísérletek, amelyek a kultikus megmerevedettségen túllépve Radnóti-szövegeket újrahasznosítva alakítanak ki értő-értékelő viszonyt az eredetivel; vagy a szoros közelségből ellépve egyfajta Radnóti-ethoszt elevenítenek fel újra, pl. Borbély Szilárd vagy Kovács András Ferenc.
Harmath Artemisz Weöres Sándor és a kortárs költészet egyes jelenségeinek kapcsolatát igyekezett bemutatni. Harcos Bálintot idézve utalt Weöres költészetének folytathatatlanságára: utak kereszteződésében sétál, így az irányok sokaságától nem látjuk az utat, nincs egy út, amin tovább lehetne lépni. Így tehát nem is szerves kapcsolódásokról, hanem egyes megoldások elemzéséről, néhány jellemző eljárás punktuális felbukkanásáról szólt az előadás. Itt is, mint Radnóti esetében, vannak olyan utalások, amelyek konkrét szöveghelyek, allúziók, vagy ritmusidézetek révén létesítenek kapcsolatot valamilyen Weöres-művel (hiszen itt a zeneiség legalább olyan fontos, mint a szöveg), és vannak olyan kapcsolódási pontok is, amelyek inkább tematikusan, szemléletileg kötik össze az életműveket. Utóbbira Harmath Artemisz Kovács András Ferenc gyermekverseit hozta fel példaként, az első csoport rendkívül széttartó névsora többek között Lanczkor Gábor, Kiss Ottó, Szilágyi Ákos nevét tartalmazta, hangsúlyozottan a teljesség igénye nélkül. Az előadás még olyan, első hallásra meghökkentő párhuzamot is bemutatott, amely Marno János egy versét köti össze Weöressel: a hatások játéka valójában akkor a legizgalmasabb, ha ilyen szokatlan és új értelmet adó kapcsolódásokat találunk.
Borsik Miklós egy olyan monstrum-életmű darabjairól tartott előadást, amelyhez ma valószínűleg nagyon kevesen próbálnak közelíteni. Juhász Ferenc époszai a világ totalitását akarják birtokba venni, és ezért egyszerre szerves és szervetlen művet akar(nak) létrehozni, ahogy Borsik mondja, az avantgárd és nem avantgárd művek összekeverése történik a szintézis helyett. A létezés katalogizálása mellett a Juhász-művet az egység láttatásának vágya is hajtja, noha a grandiózus univerzalizmus és az aprólékos mindent-felmutatás kioltják egymást. Az előadás eredetileg Juhász és Nemes Z. Márió költészete között vont volna párhuzamot: ám erre végül kevéssé került sor. Néhány fiatal költőre tett utalás (Kele Fodor Ákos, Bajtai András), a vizualitás szerepének kiemelése, a horror és a sokkolás kortárs költészetbeli fontosságának megállapítsa mellett Dante tőgyéről és Puskin melleiről esett szó: ez is a hagyományhoz való viszonyulás adekvát formája: előbbi Juhász Ferencnél, utóbbi Nemes Z.-nél jelenik meg, ekképp egymással is párbeszédet folytatnak. „Feléledhet-e egy életmű, ha a fragmentumai revitalizálódnak?”– ez a kulcskérdés persze nem csak Juhász elszigetelt életművére érvényes, hanem minden ma elzártnak, elzárkózónak mutatkozó életműre: a kérdés nyitott, de a fragmentumok felől való közelítés jó próbálkozásnak tűnik.
Tóth Ákos Szép Ernőről szóló tanulmányát szintén nem a szerző, hanem az egyik szervező, Turi Tímea olvasta fel: szervezési okokból sor került egy gyors lerövidítésre is, így a tanulmány minőségétől függetlenül ez volt a legkevésbé követhető szöveg. A tanulmány alapkérdése a meggyökeresedett irodalmi kategóriák (skatulyák?) problémáját teszi láthatóvá: nyugatos volt-e Szép Ernő? Ott volt, 1908-tól a Nyugat munkatársa, de ez nem biztos, hogy elég ennek megállapításához. Tóth Ákos szerint az „urbánus, kávéházi költő” címke nem helytálló, s valójában az ilyen besorolások rendre elfedik a komplex valóságot. Szép „a modern művésszé válás folyamatát borítja fel”, lemond egy pálya bejárásáról, ehelyett kísérletezik. A tanulmány szerint Szépnél nincs analitikus vizsgálat, történeti előzményekhez való viszony: legfeljebb a 19. századig merészkedik el a hagyományválasztás tekintetében. A liminalitás jellemezte az ő szövegeit és hagyományválasztását, s valószínűleg ez a liminalitás teszi őt Tandori nagy kedvencévé is.
A délutáni kerekasztal-beszélgetés nagyon jó lehetőség lett volna arra, hogy a meghívott vendégek teoretikus és gyakorlati oldalról is megvilágítsák, kifejtsék vagy éppen tagadják, vitába vonják azokat a gondolatokat, amelyeket a nap folyamán hallott előadások felvetettek. Szegő János moderálásával Németh Gábor, Menyhért Anna és Szilasi László beszélgetett, sőt dicséretes módon a közönség is bekapcsolódott. Csakhogy az első „van-e kánon, mi lenne az?” kérdés után szinte egyből utat tévesztett a beszélgetés. Menyhért Anna a női irodalom hiányát, téves megítélését kezdte el fejtegetni, és a gyerekirodalom-komolytalanság-lenézett és elfojtott női irodalom vonalon hamarosan leuralta a beszélgetést. Azért a Törpilla-effektus hangsúlyozásán kívül is elhangzottak vélemények, nem is akármilyenek. Szilasi László például úgy látja, a Nyugat és a hagyománya kezd kifulladni, és szerinte azok az olvasók, akik ma gyerekként a minőségi gyerekkönyv-dömping által nevelődnek olvasóvá, már gyökeresen más mintákat fognak képviselni, szeretni, olvasóként és íróként megvalósítani. Németh Gábor azt emelte ki, hogy az újraolvasást nem mindig az előkép tudatos keresése motiválja (ennek kapcsán Térey Szomory-esszéjére utalt); emellett pedig a kánonok egy eléggé meg nem kérdőjelezett tulajdonságára irányította a figyelmet. Szerinte nem előnyös, hogy mindig egész művekről van szó, egy mű egészét emeljük ki vagy fojtjuk el, miközben egy apró részlet is izgalmas lehet. Példaként Márai A sziget című regényét hozta fel, amely ugyan szerinte gyenge mű, de talált benne egy három és fél oldalas leírást, ami zseniális. Egyúttal léha, radikális, foltokra figyelő olvasást ajánlott.
Ezt a javaslatot – persze nem lebecsülve a morcosan szigorú, poroszosan fegyelmezett olvasást – mi is csak helyeselhetjük. Éljen az olvasás pluralizmusa, sőt demokráciája! Már csak azért is, mert, ahogy Szegő megfogalmazta, nehéz levetni az olvasásunkat kondicionáló szokásokat. És nem kérdéses, hogy ha mégis sikerül kissé változtatnunk saját beidegződéseinken, akkor a befogadás új horizontjai nyílnak meg előttünk. Legyen szó tehát szigetszerűen magukba záródó életművekről, elsüllyedt szerzőkről, rossz regényekbe rejtett zseniális sorokról, komolytalannak bélyegzett szegény nőírókról vagy akár a „ciki” női magazinokról: ha elég kíváncsian és lelkesen olvasunk, megtalálhatjuk a saját kapcsolódási pontjainkat – ha volt ennek a napnak röviden megfogalmazható tanulsága, akkor talán ez volna az.
Fotó: Bach Máté
Az írók hagyományválasztása kapcsán felmerült a kérdés, hogy van-e különbség az alkotók által deklarált, és a tudósok, kritikusok által megrajzolt eredettörténetek között. Vagyis Kálmán C. szerint annak a „leszármazási sornak”, amit egy író állít magáról, kritikus vizsgálat tárgyává kell válnia, de az irodalomtörténész leszármazási sorával együtt: minden efféle levezetésre reflektálni kell, nem fogadhatjuk el őket eleve adott, eleve megváltoztathatatlan entitásokként. Ezen alapvető kritikai viszonyulás tisztázása után az előadás a magyar avantgárd történeti áttekintését adta, majd az avantgárd hagyományos hagyományon-kívüliségére tért ki. Ebben is kettősség tapasztalható: míg a klasszikus avantgárd elvileg kanonizálódott, valójában csak néhány név és egy-két szöveg ismert; ellenben a neoavantgárd alkotói – hiába a kapcsolatok Tandorival, az újholdasokkal, Weöressel – még mindig a pálya szélén kapnak csak helyet.
Kálmán C. ezután a legizgalmasabb területre lépett: a kortárs irodalom felhozatalát vette szemügyre avantgárd-ügyben: szerinte decens, jólnevelt köteteket írnak ma az írók, pontosan betartva a műfaji kereteket, nem feszegetve azokat. Ennek ellenére felsorolt pár olyan szerzőt, akiknél mégiscsak jelentkezik valamiféle avantgardizmus: ám ezeket ő nem szerves folytatásnak, hanem inkább „érdekes egybeeséseknek” nevezi.
Ha hagyományválasztás, akkor kánon: nem lehet eltekinteni attól, hogy ha fiatal irodalomtörténészek beszélgetnek egymással, előadásokat tartanak egymásnak, akkor minden idegszálukkal a kánonhoz való viszonyukat elemezgetik, és sokszor kimondottan a kánonok megváltoztatása, megmozgatása a céljuk. Noha Szép Ernővel nem volt ilyen szándéka a tanácskozásnak, mégis nagy jelentőségűnek tűnik, hogy vele két előadás is foglalkozott.
Szűcs Teri előadása a Szép Ernő-Kertész Imre viszonylatot vizsgálta, ellenben nem a kézenfekvő Emberszag-Sorstalanság összevetést végezte el, hanem Az angol lobogó című Kertész-elbeszélés dialógusba léptetésének lehetőségeit vizsgálta meg. Az előadás legfontosabb állítása az volt, hogy Kertésznek, úgy tűnik, nincsen írói irodalomtörténete, kifejezetten elzárkózik attól, hogy előképeket vagy saját leszármazási sort kreáljon. Szép Ernő szövegeivel sem akar kapcsoltba lépni, de már tudjuk, hogy ettől még létrejöhet az a párbeszéd. Szűcs Teri szerint Kertész műveiben a hagyománnyal való találkozás elsöprő erejű, de nem reflektál az abban "benne-állásra", mi több, saját irodalomtörténeti hagyományait is figyelmen kívül hagyja. Ez csak megerősíti az irodalomtörténész felhatalmazását az írói önreflexió időleges felfüggesztésére (még akkor is, ha az éppen a hiány alakzataként mutatkozik): az író sem szépirodalmi műveiben, sem az esetleges esszéisztikus vagy más megnyilvánulásaiban nem autentikus bírálója saját művének.
Bán Zoltán András Szomory Dezső prózájáról szóló előadását Szegő János olvasta fel, mivel BZA nem tudott eljönni. Az előadás az előzmények és a hatástörténet vizsgálata helyett inkább magára az életműre koncentrált. „Ezek a regények nem is regények” - állítja BZA, azonban a Párizsi regény a külső széthullottság ellenére mintha mégis felmutatna valamifajta egységet. Ez az egység a változatlan elbeszélőhangban gyökerezik. Szomory nem hisz az elbeszélés szellemében, nála nincsenek objektív történetek, a történelem, az élet fogalmai nem használhatóak. A zeneiség és az ebből fakadó metaforák itt is felbukkantak Szomory kapcsán (zenei tanulmányok, Szomory orgonája, a zeneiség mint szövegszervező erő), valamint elhangzott, hogy „tökéletes wagneriánus” szerzőről van szó a mindenhol ugyanúgy megszólaló hang tekintetében. Szomory epikailag hiteltelen, de hisz az elbeszélőben: „epikus szolipszista”, a „megírom, tehát létezik” filozófia alapján viszonyul a világhoz, nyilván a szövegeken keresztül.
Az előadás alatt lehetséges párhuzamként hallgatói hozzászólásokban (köszönet Bán Zoltán Andrásnak, aki cikkünk megjelenése után felhívta a figyelmünket arra, hogy e szintagma nélkül a mondat olyan, mintha ő írt volna Kassákról, etc. - a szerkesztői figyelmetlenségért elnézést kérünk - B.E.) felmerült Kassák és Szentkuthy, a kortárs irodalom szereplői közül pedig Térey János neve, de BZA jól argumentált állítása szerint Szomory a műveivel éppen azt az ágat fűrészelte le, amin saját maga ült, és ezért lehetséges, hogy szerves folytatás nélkül maradt prózája.
Az ebédszünet után a tanácskozás Lapis József előadásával folytatódott Radnóti és a kortárs magyar líra címmel. Nagyon időszerűnek tűnik ez a problémafelvetés: mindenképpen izgalmas, hiszen Radnóti Miklós költészetét első ránézésre mindenki ismeri, vagy legalábbis az iskolai irodalomoktatásnak köszönhetően könnyen ezt hiheti. Holott az ő költészetéhez való hozzáférés az újraolvasást és az újraértékelést tekintve sem volt akadálytalan: ahogy az előadás is kiemelte, a Radnótit megidéző művek többnyire az hommage-költészet körébe tartoznak, leginkább a kultusszal, a kultusz által megteremtett figurával léptek kapcsolatba, nem a szövegekkel. Lapis szerint ennek oka, hogy a poétika alakulása más irányt vett, inkább tematikusan tudnak a későbbi költők szövegei kapcsolódni. Ugyanakkor vannak olyan kísérletek, amelyek a kultikus megmerevedettségen túllépve Radnóti-szövegeket újrahasznosítva alakítanak ki értő-értékelő viszonyt az eredetivel; vagy a szoros közelségből ellépve egyfajta Radnóti-ethoszt elevenítenek fel újra, pl. Borbély Szilárd vagy Kovács András Ferenc.
Harmath Artemisz Weöres Sándor és a kortárs költészet egyes jelenségeinek kapcsolatát igyekezett bemutatni. Harcos Bálintot idézve utalt Weöres költészetének folytathatatlanságára: utak kereszteződésében sétál, így az irányok sokaságától nem látjuk az utat, nincs egy út, amin tovább lehetne lépni. Így tehát nem is szerves kapcsolódásokról, hanem egyes megoldások elemzéséről, néhány jellemző eljárás punktuális felbukkanásáról szólt az előadás. Itt is, mint Radnóti esetében, vannak olyan utalások, amelyek konkrét szöveghelyek, allúziók, vagy ritmusidézetek révén létesítenek kapcsolatot valamilyen Weöres-művel (hiszen itt a zeneiség legalább olyan fontos, mint a szöveg), és vannak olyan kapcsolódási pontok is, amelyek inkább tematikusan, szemléletileg kötik össze az életműveket. Utóbbira Harmath Artemisz Kovács András Ferenc gyermekverseit hozta fel példaként, az első csoport rendkívül széttartó névsora többek között Lanczkor Gábor, Kiss Ottó, Szilágyi Ákos nevét tartalmazta, hangsúlyozottan a teljesség igénye nélkül. Az előadás még olyan, első hallásra meghökkentő párhuzamot is bemutatott, amely Marno János egy versét köti össze Weöressel: a hatások játéka valójában akkor a legizgalmasabb, ha ilyen szokatlan és új értelmet adó kapcsolódásokat találunk.
Borsik Miklós egy olyan monstrum-életmű darabjairól tartott előadást, amelyhez ma valószínűleg nagyon kevesen próbálnak közelíteni. Juhász Ferenc époszai a világ totalitását akarják birtokba venni, és ezért egyszerre szerves és szervetlen művet akar(nak) létrehozni, ahogy Borsik mondja, az avantgárd és nem avantgárd művek összekeverése történik a szintézis helyett. A létezés katalogizálása mellett a Juhász-művet az egység láttatásának vágya is hajtja, noha a grandiózus univerzalizmus és az aprólékos mindent-felmutatás kioltják egymást. Az előadás eredetileg Juhász és Nemes Z. Márió költészete között vont volna párhuzamot: ám erre végül kevéssé került sor. Néhány fiatal költőre tett utalás (Kele Fodor Ákos, Bajtai András), a vizualitás szerepének kiemelése, a horror és a sokkolás kortárs költészetbeli fontosságának megállapítsa mellett Dante tőgyéről és Puskin melleiről esett szó: ez is a hagyományhoz való viszonyulás adekvát formája: előbbi Juhász Ferencnél, utóbbi Nemes Z.-nél jelenik meg, ekképp egymással is párbeszédet folytatnak. „Feléledhet-e egy életmű, ha a fragmentumai revitalizálódnak?”– ez a kulcskérdés persze nem csak Juhász elszigetelt életművére érvényes, hanem minden ma elzártnak, elzárkózónak mutatkozó életműre: a kérdés nyitott, de a fragmentumok felől való közelítés jó próbálkozásnak tűnik.
Tóth Ákos Szép Ernőről szóló tanulmányát szintén nem a szerző, hanem az egyik szervező, Turi Tímea olvasta fel: szervezési okokból sor került egy gyors lerövidítésre is, így a tanulmány minőségétől függetlenül ez volt a legkevésbé követhető szöveg. A tanulmány alapkérdése a meggyökeresedett irodalmi kategóriák (skatulyák?) problémáját teszi láthatóvá: nyugatos volt-e Szép Ernő? Ott volt, 1908-tól a Nyugat munkatársa, de ez nem biztos, hogy elég ennek megállapításához. Tóth Ákos szerint az „urbánus, kávéházi költő” címke nem helytálló, s valójában az ilyen besorolások rendre elfedik a komplex valóságot. Szép „a modern művésszé válás folyamatát borítja fel”, lemond egy pálya bejárásáról, ehelyett kísérletezik. A tanulmány szerint Szépnél nincs analitikus vizsgálat, történeti előzményekhez való viszony: legfeljebb a 19. századig merészkedik el a hagyományválasztás tekintetében. A liminalitás jellemezte az ő szövegeit és hagyományválasztását, s valószínűleg ez a liminalitás teszi őt Tandori nagy kedvencévé is.
A délutáni kerekasztal-beszélgetés nagyon jó lehetőség lett volna arra, hogy a meghívott vendégek teoretikus és gyakorlati oldalról is megvilágítsák, kifejtsék vagy éppen tagadják, vitába vonják azokat a gondolatokat, amelyeket a nap folyamán hallott előadások felvetettek. Szegő János moderálásával Németh Gábor, Menyhért Anna és Szilasi László beszélgetett, sőt dicséretes módon a közönség is bekapcsolódott. Csakhogy az első „van-e kánon, mi lenne az?” kérdés után szinte egyből utat tévesztett a beszélgetés. Menyhért Anna a női irodalom hiányát, téves megítélését kezdte el fejtegetni, és a gyerekirodalom-komolytalanság-lenézett és elfojtott női irodalom vonalon hamarosan leuralta a beszélgetést. Azért a Törpilla-effektus hangsúlyozásán kívül is elhangzottak vélemények, nem is akármilyenek. Szilasi László például úgy látja, a Nyugat és a hagyománya kezd kifulladni, és szerinte azok az olvasók, akik ma gyerekként a minőségi gyerekkönyv-dömping által nevelődnek olvasóvá, már gyökeresen más mintákat fognak képviselni, szeretni, olvasóként és íróként megvalósítani. Németh Gábor azt emelte ki, hogy az újraolvasást nem mindig az előkép tudatos keresése motiválja (ennek kapcsán Térey Szomory-esszéjére utalt); emellett pedig a kánonok egy eléggé meg nem kérdőjelezett tulajdonságára irányította a figyelmet. Szerinte nem előnyös, hogy mindig egész művekről van szó, egy mű egészét emeljük ki vagy fojtjuk el, miközben egy apró részlet is izgalmas lehet. Példaként Márai A sziget című regényét hozta fel, amely ugyan szerinte gyenge mű, de talált benne egy három és fél oldalas leírást, ami zseniális. Egyúttal léha, radikális, foltokra figyelő olvasást ajánlott.
Ezt a javaslatot – persze nem lebecsülve a morcosan szigorú, poroszosan fegyelmezett olvasást – mi is csak helyeselhetjük. Éljen az olvasás pluralizmusa, sőt demokráciája! Már csak azért is, mert, ahogy Szegő megfogalmazta, nehéz levetni az olvasásunkat kondicionáló szokásokat. És nem kérdéses, hogy ha mégis sikerül kissé változtatnunk saját beidegződéseinken, akkor a befogadás új horizontjai nyílnak meg előttünk. Legyen szó tehát szigetszerűen magukba záródó életművekről, elsüllyedt szerzőkről, rossz regényekbe rejtett zseniális sorokról, komolytalannak bélyegzett szegény nőírókról vagy akár a „ciki” női magazinokról: ha elég kíváncsian és lelkesen olvasunk, megtalálhatjuk a saját kapcsolódási pontjainkat – ha volt ennek a napnak röviden megfogalmazható tanulsága, akkor talán ez volna az.
Fotó: Bach Máté
Szerzők
-- Pogrányi Péter --
További írások a rovatból
irodalom
Mechiat Zina volt a Boggie: Költőim rendezvénysorozat februári vendége
Más művészeti ágakról
zene
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
