art&design
2011. 07. 20.
Megtanulni Budapest
Budapest Pozitív
Június 30-án nyitotta meg Eszenyi Enikő a Budapest Pozitív fotókiállítást a Mai Manó Házban, amely a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj tíz évében kitüntetett alkotók sorozataiba enged betekintést. A kiállítás szeptember 11-ig tekinthető meg, e mellett a Napfény műteremben Budapestről szóló dokumentumfilmek várják a látogatókat.
„Pest, hogy az ív inspirál,
ha körhintál a rím, a stíl.”
(Akkezdet Phiai: Budapesmód)
ha körhintál a rím, a stíl.”
(Akkezdet Phiai: Budapesmód)
Kezdem azzal, hogy meg- és (mindig) újra kell tanulnom ezt a várost. Nekem, a lelkesedő ide felkéredzkedettnek ez kaland, de ebben talán nem különbözöm a büszke ideszületettektől sem. Végig kéne járni a századelős kuplénóták és az azóta született Bp.-dalok helyszíneit, útikönyvként böngészni a várost ki-kirajzoló regényeket, filmrészletekre rácsodálkozni, megismerni lépcsőházak, kocsmák, ablakok legendáit. Ehhez a projekt(em)hez nyújt újabb igazodási pontokat a Budapest Pozitív fotókiállítás a Mai Manó Házban, amely jelen esetben a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj tíz évében kitüntetett alkotók munkáit mutatja be.
Az épületbe lépve mindjárt a mottóban is idézett dal szegez a falhoz: egy zakatoló projektor a kiállítás darabjaiból szerkesztett klippel üdvözöl. (Hálás is vagyok, hogy nem Cseh Tamás Budapest című kivételesen nagyszerű dala pakoltatott meg alkalmilag, újfent.) Az AP-szöveg elkapott fordulatai, szóviccei garantálják, hogy a két emeleten terpeszkedő anyag is sok „tanulnivalóval” és még több felismeréssel szolgál majd.
Benkő Imre és Dezső Tamás képein többek között az ügető (még mindig titokzatos) világa elevenedik meg. Érzékelhetően benne van ezekben a fotókban rekviem-jelleg (noha a ’90-es évek elején Koltai Róbert ugyanabban a térben akarta elhitetni, hogy sose halunk meg). Benkőnél a tribün egy részlete köszön vissza tucatnyi nézővel. Szinte családi tabló. És tényleg mindenki olyan évtizedek óta ismerős: egyiküket talán láttam trolira várni a zsinagógánál, másikukat fröccsözni a Népligetnél. Dezső utolsó képén a fekete-fehér félhomályban már kivehetők a munkagép körvonalai. Viszont Boka, Boka János sehol nem látszik, pedig ő több mint száz éve siratja a már-már hagyományszerűen elveszett, elvesztegetett budapesti grundokat.
Egy másik terem közepén két kép-tégla, Kudász Gábor Arion sorozatai: Zöld terület és Turisták a tájban. Gyűrhetetlen, kemény lapokból álló albumok, mint gyerekkorom kihajtogatós meséskönyvei. Előbbiben főleg a néptelenség, utóbbiban a zsúfoltság jellemző. Critical Mass-készülődés, hógolyócsata a Városligetben, sajtótájékoztató a 4-es metró alagútjában, piknik, vidámpark, majális. A nagyvárost (eszerint) a tömeg teszi nagyvárossá. Ahogy ugyanebben a tömegségben kimutatatlanul ott bujkál a tömeglét rengeteg veszélye is.
Gárdi Balázs Betondzsungel című panelvilága dömpingszerűen aktivizálja az asszociációkat, az emlékeket. Az első szál cigi, a sokadikról leugráló öngyilkosok, a kötelező játszóterek, a beton pingpongasztal megszállt erőd, az épületek aljában, a garázsok helyén kialakított kínai büfé, kis- és italbolt, posta, szolárium. A Betodzsungel közeli rokona Sopronyi Gyula Lakóparkok című gyűjteménye, amely azonban a cementszínű személyességet szivárvány személytelenségre cseréli fel.
Az egyik legmeggyőzőbb sorozat Simon Márk Fürdővárosa. Homály és retró. Rohadás és szinte klórszag. De mégsem üti fel a figurák és az én fejemet sem a „ká-európai keseredettség”. Mintha ehhez a világhoz nélkülözhetetlenül hozzátartoznának az efféle sebek, az élet őszinte piszka, melyet itt nem rejtegetnek. A forrásvíz meg egyébként is fontos budapesti epitheton.
Nekem mindössze egyetlen tematika hiányzik csak a kiállított anyagból, ám az fájóan. Az elmúlt tíz év közérzetét – paradox módon – meghatározta az emberek (aktuál)politikából való kiábrándulása. Ugyanez 2006 óta a város történetéhez is tragikus mozaikokat tett hozzá. Ám erről a tapintható feszültségről itt nincs (fotó)művészi lenyomat, de még csak zsurnalisztikai lelet sem. Egyetlen totálkép az Erzsébet-hídról, valamikor 2007-ből, nagyon nemzeti színű magyarok csipetnyi árpádsávval; a Stalter György által rögzített (Város a városban) józsefvárosi „cigánytanyák” és gyászkeretes körmök, a százdollárost mintázó törölközőt álmodó nyomor világa pedig legyen inkább szociográfiai, mint politikai tényező. Tudniillik, azzal nem mondok még semmit, hogy valamit egyáltalán nem tartok méltónak arra, hogy a számra (gépre, kiállítótérbe) vegyem (vigyem). És ezzel csak megint, szép magyar szokás szerint, a kibeszélés egy fontos epizódja marad el. Persze én sem várok ítéletet vagy feltétlen állásfoglalást, viszont a tabugyártás nagyvonalúságát igazán tudom gyűlölni.
Ahogy az emeletről lefelé ballagok, távozóban egy régi ismerőst fedezek fel a falon: idekerült Vancsó Zoltán körhintás képe. A körhintát az óriáskeréknél mindig jobban szerettem. Az földközelben marad, és mintha nem lenne meg benne a ritkaságszámnak az a feszült ünnepélyessége sem. Több körhintát Budapestnek!
A Budapest Pozitív című kiállítás megtekinthető a Mai Manó házban 2011. szeptember 11-ig. Kiállító művészek: Benkő Imre, Vancsó Zoltán, Gárdi Balázs, Dezső Tamás, Kudász Gábor Arion, Stalter György, Simon Márk, Kovalovszky Dániel, Sopronyi Gyula, Hartyányi Norbert. Kurátor: Stenczer Sára.
Az épületbe lépve mindjárt a mottóban is idézett dal szegez a falhoz: egy zakatoló projektor a kiállítás darabjaiból szerkesztett klippel üdvözöl. (Hálás is vagyok, hogy nem Cseh Tamás Budapest című kivételesen nagyszerű dala pakoltatott meg alkalmilag, újfent.) Az AP-szöveg elkapott fordulatai, szóviccei garantálják, hogy a két emeleten terpeszkedő anyag is sok „tanulnivalóval” és még több felismeréssel szolgál majd.
Benkő Imre és Dezső Tamás képein többek között az ügető (még mindig titokzatos) világa elevenedik meg. Érzékelhetően benne van ezekben a fotókban rekviem-jelleg (noha a ’90-es évek elején Koltai Róbert ugyanabban a térben akarta elhitetni, hogy sose halunk meg). Benkőnél a tribün egy részlete köszön vissza tucatnyi nézővel. Szinte családi tabló. És tényleg mindenki olyan évtizedek óta ismerős: egyiküket talán láttam trolira várni a zsinagógánál, másikukat fröccsözni a Népligetnél. Dezső utolsó képén a fekete-fehér félhomályban már kivehetők a munkagép körvonalai. Viszont Boka, Boka János sehol nem látszik, pedig ő több mint száz éve siratja a már-már hagyományszerűen elveszett, elvesztegetett budapesti grundokat.
Egy másik terem közepén két kép-tégla, Kudász Gábor Arion sorozatai: Zöld terület és Turisták a tájban. Gyűrhetetlen, kemény lapokból álló albumok, mint gyerekkorom kihajtogatós meséskönyvei. Előbbiben főleg a néptelenség, utóbbiban a zsúfoltság jellemző. Critical Mass-készülődés, hógolyócsata a Városligetben, sajtótájékoztató a 4-es metró alagútjában, piknik, vidámpark, majális. A nagyvárost (eszerint) a tömeg teszi nagyvárossá. Ahogy ugyanebben a tömegségben kimutatatlanul ott bujkál a tömeglét rengeteg veszélye is.
Gárdi Balázs Betondzsungel című panelvilága dömpingszerűen aktivizálja az asszociációkat, az emlékeket. Az első szál cigi, a sokadikról leugráló öngyilkosok, a kötelező játszóterek, a beton pingpongasztal megszállt erőd, az épületek aljában, a garázsok helyén kialakított kínai büfé, kis- és italbolt, posta, szolárium. A Betodzsungel közeli rokona Sopronyi Gyula Lakóparkok című gyűjteménye, amely azonban a cementszínű személyességet szivárvány személytelenségre cseréli fel.
Az egyik legmeggyőzőbb sorozat Simon Márk Fürdővárosa. Homály és retró. Rohadás és szinte klórszag. De mégsem üti fel a figurák és az én fejemet sem a „ká-európai keseredettség”. Mintha ehhez a világhoz nélkülözhetetlenül hozzátartoznának az efféle sebek, az élet őszinte piszka, melyet itt nem rejtegetnek. A forrásvíz meg egyébként is fontos budapesti epitheton.
Nekem mindössze egyetlen tematika hiányzik csak a kiállított anyagból, ám az fájóan. Az elmúlt tíz év közérzetét – paradox módon – meghatározta az emberek (aktuál)politikából való kiábrándulása. Ugyanez 2006 óta a város történetéhez is tragikus mozaikokat tett hozzá. Ám erről a tapintható feszültségről itt nincs (fotó)művészi lenyomat, de még csak zsurnalisztikai lelet sem. Egyetlen totálkép az Erzsébet-hídról, valamikor 2007-ből, nagyon nemzeti színű magyarok csipetnyi árpádsávval; a Stalter György által rögzített (Város a városban) józsefvárosi „cigánytanyák” és gyászkeretes körmök, a százdollárost mintázó törölközőt álmodó nyomor világa pedig legyen inkább szociográfiai, mint politikai tényező. Tudniillik, azzal nem mondok még semmit, hogy valamit egyáltalán nem tartok méltónak arra, hogy a számra (gépre, kiállítótérbe) vegyem (vigyem). És ezzel csak megint, szép magyar szokás szerint, a kibeszélés egy fontos epizódja marad el. Persze én sem várok ítéletet vagy feltétlen állásfoglalást, viszont a tabugyártás nagyvonalúságát igazán tudom gyűlölni.
Ahogy az emeletről lefelé ballagok, távozóban egy régi ismerőst fedezek fel a falon: idekerült Vancsó Zoltán körhintás képe. A körhintát az óriáskeréknél mindig jobban szerettem. Az földközelben marad, és mintha nem lenne meg benne a ritkaságszámnak az a feszült ünnepélyessége sem. Több körhintát Budapestnek!
A Budapest Pozitív című kiállítás megtekinthető a Mai Manó házban 2011. szeptember 11-ig. Kiállító művészek: Benkő Imre, Vancsó Zoltán, Gárdi Balázs, Dezső Tamás, Kudász Gábor Arion, Stalter György, Simon Márk, Kovalovszky Dániel, Sopronyi Gyula, Hartyányi Norbert. Kurátor: Stenczer Sára.
Szerzők
-- Fehér Renátó --
További írások a rovatból
art&design
Más művészeti ágakról
irodalom
Az év ódaköltője 2024 pályázat eredményhirdetése
