Test-vér-bosszú / Ken Loach: Halál sugárút / PRAE.HU

Öt-hat éve ez a történet még csak simán langymeleg lett volna. Ha nem is hozta volna el az eredeti gondolatfelvetést és beleérzést ebben az erkölcsileg, politikailag és pszichológiailag is összekuszált témában, de legalább az elsők között beszélt volna olyan dolgokról, amikről egy szociális érzékenységéről hírhedt rendező filmjének illik és kell. Az utóbbi években viszont az amerikai függetlenfilmes szekció egyre nagyobb figyelmet szentel a témának, lassan, de biztosan növekvő színvonalon, még akkor is, ha sorra buknak meg a jegypénztáraknál a 9/11-gyel vagy az iraki konfliktussal foglalkozó, hol üzenetközvetítésre, hol az összefüggések feltárására felesküdött filmek.
irish3

Így azt már Loach-nál érzékletesebben közölte A harcmező hírnökei a maga távolságtartó, giccsmentes, hetvenes évekbeli filmstílusával, hogyan is kavarog a düh és a gyász érzelmi káosza a hazatérő katonákban, fél tucat film pedig nagyon is konkrét példákat statuált arról, hogy a háború nem csak öl, hanem butít és lelki nyomorba dönt (Elah völgyében, The Lucky Ones, A bombák földjén, Cenzúrázatlanul). Paul Laverty forgatókönyvíró a Halál sugárút esetében nem felejtette ki a poszt-9/11-es filmek kedvenc témáját, a nagyvállalati korrupciót és képmutatást sem (Sziriána, Thank You For Smoking, stb), és az emíltett filmekben kivesézett témák mindegyikét egy kétórásra nyújtott scriptbe tömködte, szimpatikus ír modorral a néző arcába ordítva az ismerős állításokat, anélkül, hogy motivációkkal, kontextussal minimálisat is szöszölt volna.
irish

Bosszútörténetünk főhőse, Fergus aktívan gyászol, és gyanakszik, hogy testvéreként szeretett barátja és katonatársa, Frankie nem egy szimpla terroristatámadás áldozata lett Irakban. A film többségében részegen dühöng, majd a távolba réved, ha a régi emlékeket felidéző helyeken állva mereng, és e kettőt kombinálja, ha a barátja haláláért felelős, focihuligán-modorú vadállatokat és képmutató biztosítócéges főnököket kérdezi ki. Igaz, Mark Womack ízlésesen ejti a fuckokat, és szomorú-dühös nézésével kellően kiszínezi a megsebzett állatként tomboló ex-katona karakterét, de a vékony sztorit nem tudja elcipelni a hátán. Ugyanis az alkotók egy, azaz egy szem csavart csempésztek a nyomozástörténetbe, azt is az legutolsó negyedórára hagyva.
irish2

A Loach-Flaherty párosnak még humorban pácolva sem áll jól a bűnügyi forma: a tavalyelőtti Barátom, Eric ez irányú próbálkozásai inkább nevetségesek, mint viccesek voltak, most viszont szimplán csak unalmas a standard iraki sémákhoz hozzáadott bosszútörténet. Az alkotópáros ezúttal két bakot is lő: egyrészt palira veszi a nézőket, hiszen aki akár csak egy szegénysori amerikai bűnfilmet is végigbambult, az a játékidő felénél előre kitalálta és el is unta a hátralévő szűk egy óra történéseit. Másrészt az art mozik közönségével próbálja elhitetni, hogy ha a krimi-jeleneteket rendre lelki vívódások képsoraival – vagyis azok közönséges jelölőivel, mint ivás, szexelés(i kísérlet), dühöngés, erőszak – szakítja meg, akkor pszichológiailag megmunkált karakterek gyötrődéseit szemlélhetik a vásznon.
irish5

Hogy a forgatókönyv unásig csépelt klisékkel dolgozik, azt a Ken Loach-tól elvártan tartózkodó, hangulatos rendezés se menti, A sereg nem engedet is fényképező Chris Menges szürkészöld, borongós atmoszférát árasztó képei viszont igen, no meg az a kiábrándult és végérvényes alapállás is, amely abból fakad, hogy egy bosszútörténetet passzintottak a háború pszichés következményeit taglaló narratívákhoz. Fergus számára ugyanis nem létezik más opció, a „halál sugárút végén” nem villan fel a keserédes újrakezdés reménye (ezért is érthetetlen és motiválatlan a scriptbe zsúfolt, folyamatosan visszatartott szerelmi szál), bosszúja ugyanolyan félresikerült és kétes kimenetelű, mint az iraki katonai hadműveletek.

A Halál sugárút leghatásosabb pillanatait ennek megfelelőn a hosszú beállításokkal felvett kínzásjelenet nyújtja, amikor két katonatárs egymás ellen fordítja az Irakban eltanult módszereket, mert nem ismernek se mást, se jobbat annál. Az egyik belehal, a másik megtanulja az inkvizíció (kortárs iraki filmekben pedig a Kiadatás) óta tudott leckét, miszerint kínzással könnyű információt kapni, igazat vagy hasznosat már kevésbé. Talán ez az egyetlen pont, amikor Loach-nak sikerül érzelmileg is berántania a jelenetbe, amikor fejbe kólintja nézőjét az ambivalens, kaotikus pszichológiai-érzelmi feszültséggel. Egyébként dokumentarista stílű, rövid időkre felvillantott szenvedő gyerekek képsorai alatt kéne átéreznünk a háború borzalmait, csakhogy ez az erőszak képeinek túlburjánzása és hatásának inflációja korában már nagyon kevés. Persze, alapvetően a háttérországi dráma okán kéne megilletődnünk, az viszont a karakterek lapossága és a műfaji szál kidolgozatlansága, esetlensége miatt eleve kudarcba fulladt, verejtékszagú próbálkozás.
irish6

A Felkavar a szél Loach aktuális mozijánál jóval komplexebb képet festett a háborúkról, a mindennapos terrorról, a felmerülő erkölcsi dilemmákról, az ideológia egyénre szabott, sorsirányító hatásáról, a dühről, a gyászról, a bosszúról. Akár úgy is, ha ráolvassuk azt a Halál sugárút alapszituációjára. Elég „csupán” behelyettesíteni az íreket az irakiakkal.