A család és a lányka / David Schwimmer: Trust / PRAE.HU

A 14 éves Annie Cameron (Liana Liberato) felhőtlenül éli az amerikai tinédzserek hétköznapjait: noha nem ő a középiskola legmenőbb lánya, az alma materben mégis örök barátai várják, testvéreivel kiválóan megtalálja a közös hangot, és a szüleivel való kapcsolata is igazán problémamentes. Ám a lány figyelmét egyre inkább valaki más kezdi lekötni: chat-függősége révén ismerkedik meg Charlie-val, a tökéletesnek látszó tizenévessel. Amikor a netpartner egyre többet hazudik Annie-nek önmagáról, és végül harmincas férfiként lép hősnőnk elé, a film radikális fordulatot vesz: a kamaszlány először nemi erőszak áldozatává válik, majd fokozatosan elveszíti a kapcsolatát a külvilággal.

Schwimmer példásan építi fel a középpontban álló gyereklányt bemutató expozíciót: relaxálásra való zene és pergő ritmus adnak nyomatékot a kertvárosi boldogságnak, félreismerhetetlenül köszön vissza az amerikai mozikban gyakran hivatkozott kapitalista ideológia. A Trust első felében teljes a családi idill, a közös vacsora önfeledt nevetgéléssel, ajándékosztogatással telik, fel sem merül bennünk, hogy a gondosan kimódolt boldogság-sémát bármi tönkreteheti. A rendező azonban jó érzékkel, rövid, de egyre tanúskodóbb pillanatokra pillant ki a tökéletesség falán túlra: Annie-t édesapja késő este is chatelésen kapja, illetve akkor is rá kell szólnia, amikor a lány étkezés közben a mobiltelefonján pötyögi be a betűket. Ebben a fénytörésben tehát a film ifjúság-kritikává lényegül, az igazi, hús-vér emberek közötti érintkezést, vagyis az igazi megismerést blokkoló kamasz-életfelfogás bírálataként épül fel. Azonban nem kizárólag ennyiben merülnek ki a Trust erényei: azzal ugyanis, hogy Schwimmer az interneten lógó, valódi kontaktust nem teremtő kortárs világról ad tudósítást, tovább is fűzi a probléma szálait, és Annie személyes drámájára kezd fókuszálni. Liana Liberato hibátlanul jeleníti meg ezt, arckifejezései mindennél beszédesebbek. Azokban a jelenetekben, amikor Charlie újabb és újabb átveréseivel szembesül, pazarul fut végig a tekintetén a kettősség: egyfelől rettenetesen csalódott addig hű lelki társában („Csak te értesz meg engem.” – írja egyszer a komputerén), másfelől viszont felszínre tör naivitása, hiszékenysége is. Amikor Annie a sokadik egyértelmű kihasználási szándékot – beszélgetőtársa felnőtt férfiként jelenik meg – sem tudatosítja magában veszélyként, tovább hajtja őt a kíváncsiság, sajnos a legrosszabb felé. Mintha csak David Slade 5 évvel ezelőtt készült pszichológiai thrillere, a Cukorfalat internetszobás felütését látnánk, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem a pedofil prédává válását és az áldozatnak tűnő bakfis szörnyűséges terrorját, „válaszadását” látjuk, hanem egy kiskorú becserkészését, érzelmi kiürülését nézhetjük.

Annie megrontásától a film olyan fogalmak vesézésébe kezd, mint a címben is jelölt bizalom, a hazugság, a befolyásolhatóság vagy a megszállottság. Ezen kulcsszavak mentén Schwimmer ugyanúgy ügyel az egyszemélyes tragédia kibontására, mint annak bemutatására, mit okoz az erőszak a főszereplő lány családjában, barátai, barátnői társaságában, és mindkét perspektíva ugyanolyan hangsúlyos. A direktor hitelesen mutat rá a főszereplő lány Stockholm-szindrómájára: a sokk után ellenségesen kezd viselkedni a barátaival, felmenőivel, de ugyanígy a mentális billenékenységre reflektál Annie azon vallomása, mely szerint nem neheztel támadójára, mi több, szimpátiát érez iránta, és pártját fogja, vagyis torzan értelmezi a „bizalom” szó jelentését. Mondatok („A legjobb barátok nem köpik be egymást.”), szituációk (egy alkalommal Annie sikítva zavarja ki az őt nyugtatni próbáló apját) támasztják alá ezt a helyzetet, de a szcenika akkor sem válik kimódolttá vagy hamiskássá, amikor a Trust valamivel tágabb kontextusban, nevezetesen a família szétesésén keresztül beszéli el a trauma utórezgéseit. Schwimmer nem rest az apa és anya (Catherine Keener) hangos veszekedéseit megmutatni, de ez a szegmens akkor kap igazán erőre, amikor a film készítője a Clive Owen által játszott apakarakter dühét, megszállottságát, és irracionálisan megjelenő erőszakosságát (az Annie röplabdameccsén a saját lányát fotózó családapát hiszi agresszornak) képezi le. A Közelebb és a Sin City sztárja pedig mind a kegyetlen megtorlásról, ütések, rúgások soráról képzelgő férfiként, mind az üzleti megbeszéléseken elbambuló vagy a céges partin kellemetlenkedő figuraként helytáll.

Noha a film összességében autentikusan veszi górcső alá a központban lévő dilemmát, ritkán ugyan, de bizonyos pontokon mégis nehézkesebben érvel választott témája mellett. Helyenként leül a cselekmény, és Schwimmer néhol hajlamos csupán a pedofíliával, valamint a családi összezördülésekkel foglalkozó sztorik kötelező tartozékait felmondani. Ezen kívül pedig a film végén hallható összegzés a címbéli jelszóról („A bátyád kiskorában halálosan félt bemenni a medencébe, de te nem, és később ugyanígy képes voltál nyitni más emberek felé, de én rettegtem, hogy egy nap elveszíted ezt a hitet.” – mondja az édesapa a befejező szcénában) inkább didaktikusnak hat, semmint árnyaltnak vagy kifinomultnak.

Apróbb hibái ellenére azonban a Trust karaktertanulmányként és családi drámaként is üzemképes, ráadásul kivált nagy pofont ad a végefőcímben pusztán egy-két percig futó zárszóval, amely a hit szertefoszlása helyett azt demonstrálja, miképp építhetünk magunk köré szerető családot, töretlen bizalmat – hazugságok révén.