Cowboyok és űrlények. Ennél ostobább címet nehéz elképzelni, viszont az alkotók a néző félrevezetésével semmiképpen nem vádolhatóak. A film a high concept módszer mintadarabja, vagyis a történet teljes egészében a „mi lenne, ha cowboyok űrlényekkel találkoznának” premisszából indul ki. Az ötlet a high concept metódus összes követelményének megfelel: ilyet még biztosan nem láttunk, két szóban elmondja a nézőnek a sztorit, és zsánereinek kedvelőire számít közönségként. E módszert Új-Hollywood vette át Roger Corman és az AIP független, költségvetés nélküli trashfilmjeitől (pl. A rákszörnyek támadása, Tini farkasember voltam). Új-Hollywood pápája pedig éppen a jelen filmet is jegyző Steven Spielberg volt, aki a Párbajtól az E.T. A földönkívüli című opusig készített mozijaival egyszer s mindenkorra lebutította a hollywoodi filmet, ugyanakkor megmentett minket a régi Hollywood színes-szagos, a szórakozást bűnként tételező presztízsgiccseitől.
 

A Cowboyok és űrlények premisszája egyúttal két zsáner keresztezését is ígérte, mely ráadásul első látásra problematikusnak tűnhet. A western konkrét történelmi múltban játszódik, a sci-fi viszont egy fiktív, de tudományos relevanciájú jövőbe visz, ennek ellenére e kettőt lehet ötvözni, elég a steampunk szubzsánerre (pl. Vadiúj vadnyugat) vagy a Feltámad a vadnyugatra gondolni. Utóbbi író-rendezőjével, Michael Crictonnal ellentétben filmünk tucatnyi forgatókönyvírója sokat nem agyalhatott a „cowboyok és űrlények” kulcsszavakhoz illő sztorin. Western környezetben vagyunk, minden sablonkarakter kipipálható a macsó banditától (Daniel Craig) a keménykezű mágnásig (Harrison Ford), ám váratlanul beüt egy ufó-támadás, melyben számos jó polgár kerül hadifogságba, így aztán indulhat a mentőakció.
 

Az alkotók rögtön a felütés alkalmával kliséhez nyúlnak: hősünk amnéziás, így aztán könnyű vele azonosulni, ezzel a hendikeppel a legrosszabb sztorit is érdekessé lehet tenni. A későbbiekben viszont találhatunk egy meglepően jó ötletet: az ufók aranyért jöttek, így aztán az amerikaiak kerülnek indiánbőrbe, mivel ezúttal nekik jut a hálátlan feladat, hogy elavult fegyvereikkel felvegyék a harcot egy megszálló-fosztogató-népirtó civilizációval. Az emberrablások (melyek nélkül nem lenne sztori) motivációja viszont már arcpirító: az ufók azért ejtenek foglyokat, hogy megtalálják az ember gyenge pontjait, ezek szerint nem tűnt fel nekik, hogy lőfegyvereikkel játszi könnyedséggel mészároltak le mindenkit. Ilyen esetleges sztori esetében az minimum elvárás, hogy legalább eredeti forgatókönyv legyen, de aki megnézi filmünk kreditjeit, döbbenettel konstatálhatja, hogy képregény-adaptációról van szó, a Cowboyok és űrlények viszont még ilyen mezőnyben is kirívóan pocsék. 
 

A high concept távolról sem jelent törvényszerűen rossz filmet, hisz a zseniális Alkonyattól pirkadatig is kaphatta volna a „Gengszterek és vámpírok” címet, ha nem Tarantino, hanem mondjuk a Cowboyok és űrlények valamelyik írója adta volna titulusát. Filmünk címe viszont mindent elárul, a nézőt meglepetés még véletlenül sem érheti, sokkal jobban jártunk volna egy kevésbé böszme, inkább cool és sejtelmes címmel. A film könyörtelenül unalmas, az alkotók képtelenek suspense-t kreálni, a karakterek érdektelenebbek nem is lehetnének, és a látványvilág is meglehetősen fantáziátlan. Olybá tűnik, az alkotók elsősorban arra ügyeltek, hogy nehogy véletlenül elpazaroljanak egy ötletet egy efféle blockbuster-blöffre.
 

A legnagyobb probléma viszont az, hogy az alkotók felfoghatatlan módon komolyan vették magukat, filmjük mentes minden posztmodern iróniától, humortól, vagy „guilty plesure” szórakoztatási szándéktól. Van ugyan néhány majdnem vicces jelenet (a projekt a fáma szerint vígjátéknak indult, egyik írója Steve Oedekerk), de az alkotók nem vállalták a film trash-potenciálját, igyekeztek klasszikus, konvencionális műfajfilmet készíteni, az eredmény viszont Hollywood történetének egyik legostobább és legöncélúbb megafilmje. Megpróbálták belőni a középutat a jó és a rossz ízlés kultúrája között, de emiatt filmjük a popkornfilmek és a trash rajongóinak egyaránt csalódást okozhat.



A szemét szemét marad, akárhogy fényesítjük, egy ilyen projektet csak egy Tarantino, Rodriguez vagy Sam Raimi kaliberű trash-művész tudott volna vállalható örömmozivá varázsolni. Favreau újra végtelenül középszerű iparosként teljesít, Spielberget pedig már épp kezdhettük volna újra megkedvelni a remek Super 8 miatt, viszont neve ezek után kevésbé garancia a sikeres közönségfilmre, mint eddig bármikor. A film eddig szerencsére nem hozza a várt bevételt, így akár még jól is járhatunk vele, amennyiben elrettentő példaként szolgál majd Hollywood számára, bizonyítva, hogy korunk mozilátogatóinak sem lehet bármit eladni.