bezár
 

zene

2011. 10. 03.
Szappanopera után, progresszió előtt
Dream Theater: A Dramatic Turn of Events
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Szappanopera után, progresszió előtt Verbálisan elgáncsolni a legnagyobb zenekarokat a legkönnyebb: nincs egyszerűbb, mint orruk alá dörgölni azt, ha látványosan nem tudják megfejelni saját mesterműveik színvonalát. Ilyenkor persze rögtön az ex-zseniket fejelik le – ez történik éppen a progresszív metál legbefolyásosabb és legnagyobb zenekarával, a Dream Theaterrel is. Alkossanak bármit is, ez úgyis csak az „első Mike Portnoy nélküli lemez” lesz. Az pedig, ugyebár, jó nem lehet, ha az alapító dobos-zseni nem vetette rá egója árnyékát. Pedig az amerikai proggerek mindenkinek megadták, amit akartak: kétkedőknek a köpködnivalót, rajongóknak a szeretnivalót, maguknak pedig egy múltba néző, de járható irányvonalat.
Klasszikus kedvencek 2018.
A Dream Theater nem csak saját stílusának óriása – adakozó Prométheusz, aki zenészek ezreinek taposta ki a progresszív ösvényeket –, hanem egyben hiba nélkül működő médiagépezet. Mikor Mike Portnoy, a new york-i együttes atyja, zenekarvezetője, menedzsere és nem utolsósorban dobosa távozott a DT-ből, a tagok nem letargiába zuhantak, hanem dokumentálni kezdték dobos válogatásukat. Persze, később, a szappanopera csúcspontján saját letargiájukat is dokumentálták visszamenőleg, lépcsőn sírtak, megrendültek, kétségbe estek Mr. Portnoy kivonulásakor. De előbb egy zenész reality show-t indítottak három felvonásban, ahol a világ legjobb metál ütőseiből hallgattak meg hetet, és közülük esett a választás a Berkeley-i zenetanárra, Steve Vai és Jeff Waters egykori zenésztársára, Mike Manginire.
Az új Mike, a Mangini
Megállás nem volt, robogott a DT gondolatvonat, beizzították csökkentett teljesítményű kreatív processzoraikat, és menetrendszerűen leszállították a kétévente esedékes nagylemezt.

Azaz pont azt csinálták, ami miatt Mr. Portnoy vette dobverőit, és kisebb projektjeibe menekült: nem változtattak a bevált recepten, az időbeosztáson, az aktív turnézáson, nem vonultak pihenőre, hogy feltöltsék erőforrásaikat. Helyette dolgoztak és rendezték tovább az Internet segítségével kínos, és zenei nívójukhoz méltatlan melodrámát:

Portnoy akkor gondolta meg, és próbálta visszakönyörögni magát a DT-be, mikor már leigazolták az új dobost (aki szintén elsírta magát a kamera előtt, mikor beválasztották), majd Jordan Rudess billentyűs nyilatkozgatott arról, hogy mennyire felszabadultan dolgozhatnak ex-dobosuk nélkül, és számolgatta, hányszor törte össze Mike az ő szívét.
 
Dream Theater – Pull Me Under, az első sikerszám rádióverziója
 
Igazából a médiamizéria úgyis lényegtelen – a lényeg maga a beszédes című A Dramatic Turn of Events végszója. A tizenegyedik DT-lemez végül félmegoldást, és egy csinos kis paradoxont hozott magával: legalább annyiszor lehet csalódott ellenlábasként lefejelni, mint hűséges rajongóként fejet hajtani előtte.

Ami, példának okáért, máris több, mint amit az – igen, pontosan két évvel ezelőtti – Black Clouds & Silver Linings fel tudott mutatni. Mert, valljuk be, a Dream Theater aktuális alkotása felett nem csak a Portnoy-fanatikusok ítéletének Damaszkusz-kardja lebeg, hanem az a fajsúlyos tény is, hogy lassan közel egy évtizede nem csináltak előremutató, azaz a szó hagyományos értelmében vett progresszív lemezt.

A 2003-as Train of Thought közérthető fogalmazásmódja, modern direktsége, meglepő újításai, és piszkos-morcos riffelése volt az utolsó új irány, amibe elindultak – azóta márkanévvé szilárdult stílusuk felségterületén vertek tábort, és egyelőre nem tűnik úgy, hogy változtatni akarnának a jól fogyó recepten.
 
Dream Theater – The Count of Tuscany, a Black Clouds & Silver Linings fekete báránya és mestermunkája
 
Az Octavarium a progresszív rock elődök világára kacsintott vissza, a Systematic Chaos pedig korábbi DT-lemezekre, és azokból mixelt össze – néhol még oly zseniális – dalokat (pl. Prophets of War), a Black Clouds pedig szimplán csak felejthetőre sikerült (az egy szem The Count of Tuscany kivételével).

Igazából sehol nem hibáztak orbitálisat – de hiba nélkül működni nem feltétlenül célravezető egy – legalábbis ideális esetben - újításokra, útkeresésekre építő zsánerben. Ha nem is észrevétlenül, de lemezről lemezre csökkentették a színvonalat, az izgalmakat, az „eredetiséget”. Ahogy maga a progresszív rock/metál stílus is elszakadt eredeti jelentésétől, és kialakította saját paneleit, technikai és műfaji fordulatait, úgy a Dream Theater is már évek óta biztonsági játékot játszik, saját határaikat maximum a kommersz irányába feszegetve (halld az előző album Wither c. balladáját).
 
Dream Theater – Wither
 
Ha viszont a „becsapós” címmel ellentétben, nem vártunk drámai fordulatot, új irányvonalat, csak szolid, leheletfinom frissítést, akkor helyben vagyunk. Könnyű belemerülni ebbe az ismerős lelkületű, érzelmekkel feldúsított, technikás progmetálba, amelyben Petrucci és társai olyannyira otthon vannak.

A dinamikus dalszerkezetek és érdekes kombinációk okán túlzottan nem farag le az élvezeti értékből, hogy ezúttal is könnyű összeszálazni az új agyszüleményeket régebbi lemezek hangulatával, dallamfordulataival, harmóniameneteivel, szóló-manírjaival. A Dream Theater csúcsteljesítményének tartott Scenes From A Memory grandiózus, nem emberléptékű és ezért kétségkívül érzelmes univerzuma éppúgy befigyel (a nagyzenekari hangszereléssel, és a megütött, néhol pátoszba hajló tónussal egyetemben), mint a Six Degrees of Inner Turbulence kissé túlzásba vitt modernkedése (halld a Build Me Up, Break Me Down felütését). Sőt, ihletért ugyanúgy nyúlnak a klasszikus Images & Words és Awake duóhoz, mint a Train of Thought marcona gitárjátékéhoz.
 

E szerint inkább a Lost Not Forgotten, és nem a klipes On The Back of Angels az esszenciális dal a lemezen: utóbbi maga a DT védjegy-hangzást, dal- és dallamvezetést példázza, előbbi viszont a „drámai fordulat” ismérveit sűríti egységbe. Pianínó-felvezetés, a hangulat a szívhez szól, rendkívül eltalált, delejező gitármelódia – ez pedig alattomos fülbemászó –, pofán nyaló, hátba vágó, betördelt riffelés – és még: kis-nagy ívű refrén, angyali és virtuóz gitárszóló, ódon dalszöveg a perzsákról. A Dream Theater mindig is annak köszönhette népszerűségét és patináját, hogy jobb pillanataikban észrevétlenül tudtak egyensúlyozni, és ide-oda kikacsintani a közérthető melódiák, az emészthető íves-epikus dalok és a technikai bravúrbemutató között, a Lost Not Forgottenben pedig hibátlanul hajtják végre bűvészmutatványukat.
 
Dream Theater – On The Backs of Angels
 
Ezúttal két blokkra osztották a lemezt, az első félidőben a direkt, slágeresebb, könnyen jegyezhető szerzeményeket pakolták – a This Is The Life c. Another Day-koppintása szeli ketté a lemezt –, míg a másodikba az elmélkedősebb, önmagába gabalyodó, tempó- és témaváltásokban hemzsegő hangjegy-csokrokat illesztették. Hiába szabadságolják gyakran LaBrie dalnokot utóbbiakban, korántsem egymás hegyére-hátára dobált szólóorgiáról van szó: különösen a Breaking All Illusions megkapó, miután átszőtték a Scenes From A Memory emelkedettségével, sodró lendületű, pulzáló, mégis komplex instrumentális alapozás kezdődik – végig lekövethető, felszabadult örömzene.

Bizony paradox, hiszen a most már John Petrucci vezette zenekar semmi újat nem csinál, a régi zenevásznat viszont sokkal lazábban, kényelmesebben szövögeti, mint az előző korongon, biztonsági játék ide vagy oda. (Portnoy távozásával a dalszerzésbe is többen folytak bele: a híresen tartózkodó, interjút is csak kényszerből adó basszusgitáros 12 éve nem írt dalt DT-albumra, és LaBrie is kivette a részét a dal[szöveg]írásból.)
 
A lemezt elsősorban John Petrucci adja el, minden fronton szimpatikusat domborít, az ő kezéhez fűződnek a metálosabb, ütősebb darabok, Rudess inkább a monumentális alapozást erőlteti bele a dalokba, a pátosz-köntös néha nem (pl. a két líra egytől egyig giccsbe hajlik), néha viszont igen jól áll a daloknak, elég csak a zeneileg túlzsúfolt Outcry magasztos refrénjét hallgatni, ezt a dallammenedéket a váltások óceánjában.

Sajnos LaBrie ezúttal szokásához képest kevesebb emlékezetes melódiát tapaszt a dalokba, és az újonnan igazolt dobost is kár árgus fülekkel vizslatni, hiszen csak a Petrucci által beprogramozott dobtémákat ütötte fel a lemezre – számára mindenképp a lemezbemutató turné (Február 17, Budapest Sportaréna!), és a következő nagylemez lesz a vízválasztó.
 
Régi-új kitartó egyensúlyozásából a dalszövegek sem vonhatták ki magukat: míg az én-feltérképező, érzelmi változásokat bogarászó textusok a közhelyesség határán billegnek, addig a nagyobb léptékben a társadalommal számot vető darabok már sikerültebbek. Amerikai álmot kritizálni nem vall épp eredetiségre, viszont ezúttal kellemesen szúrósan forgatták a pennájukat.

A dalok maguk sem éppen újszerűek, néhol múltba révedők, máshol viszont az optimális egyensúly keresésében járnak az élen. Egyrészt az új lemez második része a zenekar történetének zeneileg talán legkomplexebb instrumentális betéteivel bír, másrészt a Train of Thought és a Scenes From A Memory különböző válfajú direktségének infúziójával kellemes, még ha inkább hátrafelé mutató fúziót is hoztak létre. Lehet, hogy a Dream Theater már csak ismétli önmagát, viszont azt piszkosul jól csinálja.
 
Számlista:
1. On the Backs of Angels 08:42 
2. Build Me Up, Break Me Down 06:59 
3. Lost Not Forgotten 10:11 
4. This Is the Life 06:57 
5. Bridges in the Sky 11:01 
6. Outcry 11:24
7. Far from Heaven 03:56
8. Breaking All Illusions 12:25 
9. Beneath the Surface 05:26 
Játékidő: 01:17:01
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Soós Tamás --


További írások a rovatból

VOLT Fesztivál, 2019. június 26.
About Me – a hetedik lemez
A MI kapcsolata a művészetekkel
zene

Omega Tűzvihar: országos sportcsarnok turné Omega Tűzvihar: országos sportcsarnok turné
2019. március 29. (péntek), 19.00, Pécs-Lauber Dezső Sportcsarnok

Más művészeti ágakról

Danny Boyle: Yesterday
irodalom

A boldogság része, a bűntudat áramütése A boldogság része, a bűntudat áramütése
Peer Krisztián: Nem a sajátod
színház

Előző héten még kellékek után szaladgáltunk… Előző héten még kellékek után szaladgáltunk…
A Létra Kulturális Egyesület Ébredés című darabjának budapesti bemutatóján jártunk
art&design

A glóbusz kibillentése A glóbusz kibillentése
The Great Globe - Csoportos kiállítás az aqb Project Space-ben


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés