A Guardista (mivel ilyen szó nincs, mellőzném a használatát, a The Guard konkrétan védőt jelent, itt pedig a címszereplő hivatásának helyi elnevezése) látszólag tipikus buddy cop film, ilyet rengeteget láttunk már a 48 órától a Pancser Police-ig. Hősünk ezúttal egy (ál?)rasszista és előrehaladott-rosszindulatú-gyógyíthatatlan seggfejizmusban szenvedő ír zsaru (Gleeson jutalomjátéka), aki egy világméretű drog-ügy kapcsán kifog társnak egy disztingvált afro-amerikai FBI nyomozót (Don Cheadle). Az Erőszakikhoz (In Bruges) hasonlóan ismét furcsa párt kapunk, de immár inkább egyemberes a show, Gleesoné a főszerep, Cheadle figurája csak afféle szürke, passzív sidekick, akinek rendszeresen leesik az álla a főhős villantásaitól.
 

Antihős-filmmel van dolgunk, mely karakter-komikumra épít, ekképp kevés újat mutat. Protagonistánk Eric Cartman felnőtt verziója, annyira vigyáz a szájára, mint a sebhelyesarcú Tony Montana, olyan erőszakos és vakmerő, mint Kitano nehézfiúi, züllött, mint Harvey Keitel és Nicolas Cage Mocskos zsarukként, fasiszta, mint Eastwood a Gran Torinoban, lusta, mint A nagy Lebowski,  továbbá legalább annyira korrupt, mint spanyol lelki társa, Torrente. Ami történetét illeti, eszünkbe juthat a Tapló télapó kirakathivatás-blaszfémizálása, Guy Ritchie korai filmjeinek stílusa, kapunk egy adag Tarantinót is valószerűtlen, de frenetikus párbeszédek formájában, elég Polanski és Fellini felemlegetésére, valamint a Nietzschétől idézgető gengszterekre gondolni.
 

Mintha a fentiek ötvözetét látnánk, természetesen az Erőszakik stílusában: a McDonagh-testvérek a melankolikus, érzékeny hangulat-dramedy felé orientálódnak a vígjátéki premissza felől, megtartva ugyanakkor a profán fekete humort. Az egyedi ízt emellett az ír miliő adja, ahogy a címszereplő mondja, „ír vagyok, a rasszizmus része a kultúrámnak”, mindezt ráadásul direkten vaskos, nézőt próbáló akcentussal (a filmet emiatt főbűn valaha is szinkronnal nézni, kivéve, ha készítői a Ford Fairlane kalandjai magyar hangsávját veszik követendő példának). Hősünknek van néhány jelenete, ami egy amerikaias high concept vígjátékba a legkevésbé sem férne bele (pl. haldokló édesanyját látogatja), de nem vagyok meggyőzve arról, hogy az alkotók zökkenőmentesen hozzák össze a taplóhumort az intellektuális karakterdrámával, stratégiájuk inkább tűnik középutasnak.
 

Vitatható, hogy hősünk átmegy-e bármiféle jellemfejlődésen, a filmet sokkal inkább jellemének enigma-volta működteti, ahogy társa megjegyzi: nem tudni, hogy emberünk „kib*szottul eszes, vagy kib*szottul ostoba”. Ugyanez elmondható a filmről is, de mindkét esetben az előbbi tűnik valószínűnek. Vígjátékot könnyű írni: nehéz elképzelni Adam Sandlert alkotói válságban két shitcom, azaz kakikomédia között. Jó vígjátékot írni viszont irdatlanul nehéz, sok nagy rendező fürdött már be e műfajjal, a humor netovábbja pedig véleményem szerint az anarchikus, tabusértő fekete komédia, mely képes minden rosszat megfosztani hatalmától, ezt itt a politikailag inkorrekt (ekként anti-establishment, dogmadöntő) humor testesíti meg. A bunkóság a való életben csak művelőinek esik jól, hosszú távon  mérgező, de a művészet ezt is megszépíti, egyúttal eliminálja a valóságból, egy John Waters-film például tökéletes gyógyír a fasiszta gondolatokra. Becslésem szerint az offenzív humor mesterei (Waters, Kevin Smith, Trey Parker) magánemberként tüneményes fickók, míg az olyan notórius botrányhős rendezőegyéniségek, mint Mel Gibson vagy Oliver Stone nem készítenek vígjátékokat (a kivétel Lars Von Trier, lásd a remek Főfőnököt).



Az Erőszakik már-már egy új Kutyaszorítóban volt, ehhez képest filmünk nem nyújt maradandó élményt, tisztes egyszer nézhető búfelejtő-stresszoldó vígjáték. Ez is hiánycikk: ha szétnézünk a kortárs vígjáték-színtéren, rosszabbnál rosszabb mozikat látunk a lélekromboló, útonálló gyerekfilmektől a szexinek szánt, de szégyellős pláza-romkomokon át az egy trailerre még éppen elég, azaz két-három poént tartalmazó tucatkomédiákig; csak ilyen mezőnyben lehet hatalmas kritikai- és közönségsikere egy Másnaposoknak. Nem járunk jól a disztingvált klasszikus humorral sem, a komédiánál talán egy műfaj sem avul gyorsabban, ahogy a vicc sem ugyanaz második hallásra. Poszt-posztmodern korunkban egy régi trashfilm sokkal inkább nevettető, mint egy stand-up comedy, ezzel szemben filmünk friss és ötletes darab, nem magas művészet, de nem szabad alábecsülni, talán a nevetés az abszolút dionüszöszi állapot. Debütálásként mindenképpen siker, a McDonagh-tesókról fogunk még hallani, Martin következő vígjátéka, a Seven Psychopats például 2012 egyik legizgalmasabb filmjének ígérkezik.