Próbálom értelmezni a színpadon, az asztalon elhelyezett tárgyakat: a drótgurigákat, tollakat, alufóliát és ragasztószalagot – sehogy sem tudom összerakni. Töprengésemet Vécsei Rita Andrea szakítja félbe: bemutatja a fellépőket, közük a bőrdíszművesként aposztrofált Garay Gézát, aki az este meglepetéseként is funkcionál, ugyanis az ő szerepléséről nem tudtunk előre.

A fellépőkben ‒ akiket többnyire ismerünk, tudjuk, vagy csak hisszük, hogy tudjuk, kicsodák és mit csinálnak ‒ közös a főzés, illetve az étkezés szeretete, ennek megfelelően gasztronómiai témájú irodalmi szövegeket olvasnak fel – más szerzőktől. Vacsoraidő tájékán járunk, a felolvasók pedig gondoskodnak róla, hogy a szövegekben elhangzó ételek, receptek kapcsán lehetőleg buzgón termelődjenek az emésztőnedveink, ugyanis a fogások ínycsiklandóak; kivéve a k. kabai Dorota Maslowska-átiratában szereplő lecsót, abba ugyanis paprikán paradicsomon és az egyéb hozzávalókon kívül űrlények spermája is került, bár Vécsei Rita Andrea Márton László-szemelvényének bablevese is hasonló sorsra jut (a szövegben szereplő leányzóak egy életre elmegy az étvágya tőle). Hegedűs Ágota tájszólásban olvas tésztadagasztásról, elég hitelesen, Magyari Andrea pedig Isabel Allende gondolatait tolmácsolja nekünk a szarvasgombáról mint afrodiziákumról.

Miután kellőképpen felpiszkálták – vagy elvették ‒ az étvágyunkat, saját szövegeket olvasnak fel: Magyari Andrea Mérgező apák című versét, Hegedűs Ágota a Narválesőt és a Zárójel bezárva című szövegét, Vécsei Rita Andrea pedig az Ünnepet. A felolvasás után az időközben elviharzott k. kabai is visszatér átöltözve, mezítláb, arcba fésült hajjal, majd leül az asztalhoz, és ekkor hirtelen értelmet nyernek a tárgyak. Magára tekeri a drótot, valamint rögzíti vele magát a karosszékhez, ezután pedig alufóliával és ragasztószalaggal spékeli meg a lekötözés műveletét. Vécsei Rita Andrea a k. kabai bal karján levő tetoválásra tereli a szót, nekem pedig szörnyű sejtelmem támad – és be is igazolódik. A bőrdíszműves, Garay Géza fertőtlenítőszert és injekciókat, szikét és zöld műtőlepedőt készít elő. Igen. A performansz keretében k. kabai tetoválását távolítják el, azaz csak egy kis részét, de azt is épp elég végignézni – nem undorító, csak nézni is fáj: amikor Garay Géza szikéjének hegyéről lecsüng a vékony, véres bőrdarab, egyszerre szisszenünk fel Szőcs Petrával. Még a kamera is hátrahőköl.

A továbbiakban a gyerekkoromban begyakorolt kukucskálós módszerrel figyelem az egyébként szakszerű beavatkozást, aminek biztosan van egy olyan aspektusa, hogy a bőrdíszműves keze nyomán valami mássá lényegül át az emberi bőr, a tetovált csík meg, nem is tudom. Borsik Miklóssal tanakodtunk rajta egy ideig az este folyamán, de nem jutunk dűlőre, bár a véres művelet közben elhangzó sorok talán adhatnak némi támpontot, különösen az, hogy “már csak vonal lennék". És eközben k. kabai szabad kezével teleirkál néhány lapot – végül is, réges-régen meg a fogak közé szorított fadarab volt a műtét közbeni érzéstelenítés. A beavatkozás végeztével Garay Géza a beteg higgadt viselkedését méltatja, majd megjegyzi, hogy ennek a csíknak az eltávolítását folytatni kell. Magyari Andrea és Hegedűs Ágota verseiket, Vécsei Rita Andrea prózáját olvassa fel, az elhangzó szövegek pedig a kissé sokkolt közönség hangulatát hivatottak oldani: Vécsei Rita Andrea szövegének naiv, kapcsolatáról áradozó narrátorán például már nevetek, az est után pedig már egészen magabiztosan nyugtatom a véletlenül betévedt kislányt, aki jelenlétét azzal magyarázza, hogy már régen volt irodalmi esten: általában nem folyik vér.

Fotó: Bach Máté
A lead-kép forrása: http://kkloor.blog.hu/2011/11/20/felut_1