Pedig az előzetes anyagok (trailer, stb.) alapján úgy tűnhetett, a Pénzcsináló amolyan Oscar-kedvenc válságfilm lesz, ami azt illusztrálja, hogyan is kell ínséges időkre adaptálni az amerikai sikermítoszt. A film alapjául ugyanis Michael Lewis könyve szolgált, ami a baseball történetét megváltoztató statisztikaszámítási módszerekkel és az erre építő oaklandi csapat sikerszériájával foglalkozik. Ennek a csapatnak jóval kisebb büdzséből kell versenyeznie a baseball ligában, mint társainak, ráadásul a 2002-es évad elején három sztárjátékosuk is otthagyja őket. Billy Beane az egyetlen járható utat Peter Brand (Jonah Hill) alternatív módszerében látja, amely a hagyományos megközelítéssel szemben – és a filmbeli leegyszerűsítéssel élve – csupán az alapján ítéli meg a játékosok értékét, hogy hányszor jutnak el a bázisra. Persze a személyiséget, a sztárkvalitásokat (kinézet, életmód, stb.) és a hagyományos képességeket figyelembe vevő tanácsadók leginkább hülyének nézik a Beane-Brand párost, és élükön Art Howe (Philip Seymour Hoffman) menedzserrel mindent meg is tesznek, hogy szabotálják a tervüket.

Látszólag ez a tipikus amerikai sikersztori, az esélytelen győzelme, aki kis pénzből, de nagy ellenszélben, csupán tehetségére és sziklaszilárd meggyőződésére alapozva nyer. Bennett Miller (Capote) rendezőt és Aaron Sorkin (A közösségi háló) forgatókönyvírót azonban nem ez, vagyis nem csak ez érdekelte: az ő drámájuk ennél egy csavarral bonyolultabb. Figyelmüket elfordítják a pályán játszódó, kimeríthetetlen suspense-lehetőségeket rejtő epizódokról, és a színfalak mögött zajló háttérdrámára fókuszálnak. A filmet eredetileg jegyző Steven Soderbergh elképzelése, miszerint leforgatja minden idők legrealistább baseball-filmjét, nem ment teljesen veszendőbe, még ha a végeredmény jócskán el is tér a kezdeti elképzelésektől. A film főként a csak sugallt érzelmekkel, lelki vívódásokkal törődik, illetve azzal, hogyan küzdenek meg egymással a különböző edzők és tanácsadók, hogyan zajlik egy-egy csapat-összeállító meeting, vagy hogyan dőlnek el játékosok sorsai egy-egy telefonbeszélgetés alatt.

Az igazi csavar azonban az, ahogy a film egyszerre nyújtja az esélytelenek, outsiderek sikersztoriját, és az ezáltal megtestesített amerikai álom kritikáját, felmutatva, hogy a siker mindig csak ideiglenes – az álom nem tarthat örökké. A kritika magát a kapitalizmus alapelveit célozza meg, amelynek a baseball egy metaforája a filmben: a baseball-csapat ugyanis egy szimpla vállalkozás, ami gazdasági alapokon nyugszik, amelynek mozgatórugói kizárólag a dollárok, és egyetlen célja a dollártulajdonosok, azaz a nézők szórakoztatása. A baseball csak a nézők számára élvezetes, a játékosok, edzők, tanácsadók számára inkább kegyetlen, a pályán kívül és belül farkastörvények uralkodnak. Ha pedig nincstelen vagy ebben a játszmában, akkor az egyetlen esélyed, hogy megváltoztatod a játékszabályokat: erről szól Beane „alkalmazkodj vagy dögölj meg” alapelve. És erről szól a film is: a sikersztori és a létező alapelveket felforgató mítoszkritika egybejátszásáról.

A forgatókönyv bravúrja, ahogy mindenféle pátoszt elkerülve, egymás után tudja felkelteni a katarzis, majd a melankólia érzéseit. Ahogy ötvözi a film a mítoszokat és az ellenmítoszokat, úgy sző bele a történetbe kétfajta baseball- (és sport- vagy élet-) felfogást is: az intuíció, a tehetség, és a sztárság romantikus elképzeléseit, illetve a racionális alapokon nyugvó, statisztikai megközelítést. „Hogyan lehet nem romantikusan állni a baseballhoz?” – kérdezi a statisztikaszámítással játékot reformáló edző, aki éppen egy bizonyos fajta romantikát öl ki a játékból. Igen, itt az irónia, a Pénzcsináló ugyanis nem egyik vagy másik mellett teszi le a voksát (ahogy nem kizárólag "sikerfilm" és nem kizárólag mítoszbírálat), hanem azt mutatja meg, a kettő hogyan ütközik egymással, hogyan fonódik össze, és legfőképp, hogyan formál emberi sorsokat.

Beane is két véglet között szorong, és a drámai erőt ez a kettősség hordozza. Egyrészt magabiztos, kemény, határozott edző, aki rengeteg akadályon keresztül is érvényesíti akaratát. Másrészt tépelődő, zárkózott, aggódó figura, aki egy baseball meccset se tud végignézni. Ennek oka, hogy fiatal korában Beane szupersztár-jelölt volt, akire a baseball messiásaként tekintettek az intuíciójukra hallgató edzők, ám végül csúfos kudarcot vallott a pályán, mert az önbizalom hiányzott belőle. Beane végig a sikerkultúra és a magabiztosságot felülértékelő viselkedésmód árnyékában létezik, és nem tudja kivonni magát ezek vonzáskörzetéből. Habár pont az intuícióra épülő gondolkodásmódot akarja kikezdeni a racionális alapokra helyezett játékelmélettel, a sikert mégis tradicionális módon fogja fel. Mert számára nem a pénz, vagy a rekord megdöntése a siker, hanem az utolsó meccs, vagyis a liga, a verseny megnyerése. Ha ott veszt, akkor vesztes marad. Az igazi melankólia mindig paradoxonokból sarjad ki, és Beane jellemének melankolikus oldala az, hogy nem tud elszakadni attól, amit meg akar változtatni. Sőt, észre se veszi, hogy megváltoztatott valamit. Erre utal egy film végi jelenet direkt metaforája annak a játékosnak a példájával, aki nem vette észre, hogy kiütötte a labdát a stadionból, és pofára esett az első bázis előtt, amit meg kellett volna érinteni a pontszerzéshez.

A Pénzcsináló az amerikai hőst úgy változtatja mélyen átérzett drámákkal bíró, sérülékeny emberré, hogy közben nem tagadja meg tőle hősi státuszát. Bennett Miller záróképét mintha csak egy Susanne Bier-drámából emelte volna át, a remegő kézikamera Beane szemét nézi, ahogy az elhomályosul, miközben lánya az elveszettségről, félelemről és magabiztosságról énekel vékony hangján. A kép remeg, Beane remeg, ahogy a végszóba a néző is beleremeg –  feloldozással egybemosódott szomorúság-érzet szitál.

Pénzcsináló (Moneyball)

Színes, feliratos, amerikai filmdráma, 133 perc, 2011

Rendező: Bennett Miller

Forgatókönyvíró: Steven Zaillian, Aaron Sorkin

Szereplők: Brad Pitt (Billy Beane), Jonah Hill (Peter Brand), Philip Seymour Hoffman (Art Howe), Robin Wright (Sharon)

Bemutató dátuma: 2011. december 8.

Forgalmazó: InterCom