A regény alcíme Változatok végnapokra: a regény tizenhárom számozott fejezetből áll, címükként pedig egy-egy szereplő neve van feltüntetve, zárójelben. A történetek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, voltaképpen egy nagy történetet adnak ki, ugyanakkor számos jel a széttartást hangsúlyozza. Anatol Korkodus brigadéros a központi figura, éltében és holtában is összetartja a közösséget, a regény világát, ugyanakkor a különös verhovinai események magyarázatát rendszerint többször is, többféleképpen is olvashatjuk, a változatok között pedig éppen olyan nehéz dönteni, mint amilyen gyötrő élmény idegenként Verhovinára megérkezni. Az elbeszélő(k) újra és újra nekifut(nak) a korábbi fejezetekben már ismertetett történetek, viszonyok ismertetésének, ez a szándékolt redundancia szintén distanciát teremt a szövegrészek között. Mintha az elbeszélő is ugyanolyan bizalmatlan és bizonytalan volna, mint maguk az általa elbeszélt alakok. Vagyis a fejezetek finoman jelzik önállóságukat, miközben lehetetlen nem összefüggő történetként olvasni őket. Az időrend többször megbolydul, ami az egyik fejezetben többéves szokásként említődik, az egy másikban éppen kialakul, sokszor nehéz a szöveg jelenét és az elbeszélt múltbeli történéseket egymástól elválasztani: az idő – a hamleti közhellyel – nem kizökkent, hanem dolgát bevégezve (?), megfáradva folyamatosan lassul, és a szöveg végén, a legutolsó bekezdés előtt talán meg is áll.

Az elbeszélő a legtöbb fejezetben az Adam nevű, egykor javítóintézetből érkezett suhanc, Anatol Korkodus brigadéros alárendeltje, de több fejezetben nem azonosítható az elbeszélő szólama egyetlen szereplővel sem. Adam bennfentesként beszéli el a sűrű történéseket, a brigadéros jobb kezeként ő is bír némi hatalommal, és az ő haláláról és az azt követő időszakról is beszámol. Ahogy a Sinistra körzetben, a szerző itt is saját nevével játszik: minthogy a borítón olvasható keresztnév és a regény legfontosabb elbeszélőjének neve egyezik, ez sajátos referencia-játékhoz vezet. Nyilván senki nem gondolja azt, hogy a két személy azonos, de ez, ahogy korábban is – különös atmoszférát teremt, az elbeszélést pszeudo-életrajzivá, autentikusabbá teszi, a névmágián keresztül valamiképp az olvasót is jobban beemeli a mű terébe.



„Fura időket élünk. Valami megmozdult körülöttünk” – mondja Anatol Korkodus brigadéros, aki a vízvédelmi körzet vezetőjeként irányítja Jablonska Poljanát, „távoli hatalmasságok megbízásából” – és ezzel a regény alaphangját fejezi ki. A brigadéros a termálvíz eladását intézi, mellette pedig feljegyzéseket készít a vidék vizeiről. Ugyanakkor hatalma ingatag lábakon áll, már a regény első lapjain is úgy tudják a verhovinaiak, hogy pozíciója megrendült, és hamarosan el kell mennie. A kiszolgáltatottság és a bizonytalanság, az információhiány együtt járnak: nemcsak Verhovina lakói, de maga a brigadéros sem tud semmi bizonyosat a közelgő változásokról; mindenki érzi: álmok, jóslások, megérzések formájában érint meg mindenkit. Ugyanez a bizonytalanság jellemzi az emberek közötti kommunikációt is, ami homályos utalásokból, elhallgatásokból, finom gesztusokból áll, verbálisan pedig a visszafojtott agresszió jellemzi. A csend nagy szerepet tölt be a regényben: a csend teszi lehetővé, hogy a fecsegés vagy a zaj ne zavarja a különféle természeti és varázsos jelek értelmezését. Hiszen Vehovinán szinte minden kikövetkeztethető a megfelelő jelek adekvát interpretációjából. A halál N-jele (Nikita a halál neve Verhovinán) ott virít a hamarosan távozók testén, ruháján, az elszökött vagy -szöktetett Roswitha párnája többé nem bírja fölvenni igazi alakját, a madarak eltűnése idegenek ártó szándékát, új korszak közeledtét jelzi stb. Aliwanka varrónő pedig jósol: miből másból, mint vízből, nedvességből. A jelek helyes értelmezésének, magyarázatának tudománya tehát nélkülözhetetlen a verhovinai mindennapok világában való tájékozódáshoz.

A cím nemcsak az idegenek által elűzött madarakra utal, Anatol Korkodus javítóintézetből kikért és nevelni próbált védenceit is így nevezi, madaraknak, mivel legtöbbjük hamarosan megszökik vagy visszakerül az intézetbe. (Ily módon a hatalom civilizatorikus szándékát is megjeleníti a szókapcsolat.) Pedig ez is lényeges az ember és a természet viszonyában beálló változások dinamikáját tekintve: Verhovina madarai (néhány kivételtől, a varjaktól és egy mozdulatlan sirálytól és Nika Karanika ruháján levő cinegéktől eltekintve) hiányukkal, csendjükkel vannak jelen (Néma erdő), és csak a regény zárlatában jelennek meg („Megjöttek a rozsdafarkúak.”), jelezve az emberi beavatkozás okozta pusztítás helyreállását, tulajdonképpen az új rendszer alapítását. Az állatok visszatéréséhez az emberek távozása kell: egy részük meghal, az életben maradottak kilátásai pedig a közösség szétbomlásával valójában megszűnnek.

Már a könyv elején egy furcsa mondatot olvashatunk a Monor Gledinből érkező javítós „madarakról”: „eddig egy sem akadt közülük, aki már végső nyughelyét is kinézte volna magának…”. A végső nyughely kijelölése több ponton is megjelenik: az itt élők számára lehetetlen elmenni, és nemcsak a felszedett vonatsínek miatt. A halál nem váratlan számukra, sokkal inkább előre érezhető, majdnem tervezhető (az öngyilkosok számára mindenképp az): a saját halál elfogadásának és megélésének optimális tere a regény vidéke. El is hangzik a szövegben: „nincs is jobb hely a végső búcsúra, mint Jablonska Poljana.” Az időben és térben „lebegő” közeg, az értelmetlenül és kiszolgáltatottan, a mindennapi rutin berögzült mechanizmusai szerint leélt életet („Hátha jön valaki, és megmondja, mi végre vagyunk itt.” „Igazából csak az idő múlását várjuk.”) a szép halál válthatja meg, vagy legalábbis a halál utáni tündöklés, az összeolvadás a természettel, ami miatt esztétizáltnak neveztem. A regény egyik legszebb és legemlékezetesebb képe a kettes számú forrás kútjában örök nyugalomra helyezett Anatol Korkodus leírása: szakálla kék hínárként lebeg a vízben, a mérgező víz pedig konzerválja testét; Edmund Pochoriles fogadós pedig, mikor felgyújtja magát, „illatos füstökkel elkeveredve az egekbe szállt”. Mi ez, ha nem a természetbe való visszaolvadás, elégtétel és megadás?

Különös dolgok történnek, és ezeket a különös dolgokat értelmezni kell. A már említett interpretációs feladatokhoz nagy segítséget nyújt egy mesés szakácskönyv, Eronim Mox fakéregbe kötött könyve, amit Anatol Korkodus Verhovinára költözésekor talált a Czervenszky-féle házban, az évtizedekkel a brigadéros érkezése előtt a vidéket birtokló család házában (ekként még valamiféle (jog)folytonosságot (?) is szimbolizálhat). Ebből a könyvből tudhatunk (Adam elbeszélése nyomán) Verhovina történetéről (például a termálforrások felfakadásának legendájáról), arról, hogy milyen lesz a világvége (többé nem megy le a nap). Egy darabig úgy tűnik, hogy ez egy profán Biblia, szent könyve és egyszerre útmutatója ennek a közösségnek, de aztán egy ponton mintha beszippantaná az egész szöveget: meglehet, miközben Bodor Ádám könyvét tartjuk a kezünkben, valójában Eronim Mox szakácskönyvét olvassuk. Hiszen elmúlásról, a csendről vagy a hallgatásról éppen úgy sokat megtudhatunk belőle, mint ahogy különleges ételek elkészítését is megtanulhatjuk, a marhaherétől a vadsóskáig. (A szöveg olvasása közben nem egyszer fut össze a nyál a szánkban, hol a ropogós túrós lángos, hol a sülő pisztráng ízes-szagos leírása miatt.) Közben pedig folyamatosan finom kiszólásokkal, elbizonytalanító effektusokkal találkozunk. Adam például a varázsosan csengő nevek valóságosságára kérdez rá: „Mégis, mit gondolsz, van ilyen név? Elhiszed, hogy a saját neve, vagy csak úgy kitalálták neki?” A hazugságok, a kitalált történetek olykor valósággá válnak; néha lelepleződik a csalás, de mivel ezek a jelzések nem egyértelműek, az olvasás folyamán végig gyanakodni vagyunk kénytelenek: a fikció státusza bizonytalan.

Bodor Ádám prózája kimondottan érzéki abban a tekintetben, hogy valósággal megjeleníti az olvasó előtt azokat az érzéki ingereket, amelyeket leír. Érezzük a kívánós asszonyok, a friss ételek, az erdő illatát és persze a termálvíz mindent átható, az álmokba is beszivárgó büdösét, látjuk a felfénylő falfestmények, a tárnicsgyökér-pálinka vagy a meséskönyv betűi villódzását, a források fényes derengését, halljuk a szamárbőgést a holtak órájában és a távolban a hegyre kapaszkodó vonat fújtatását. Ezek az ingerek már nem olvasmányélményként, hanem a valódi élmény kiváltotta emlékképekként raktározódnak el: a szöveg rendkívüli életteliségének bizonyítéka ez.