Egykori mozi-fenegyerekünk már régóta "dupla vagy semmiben" utazik. Számára nem elég, hogy egyszer okítson, máskor szórakoztasson, hanem párhuzamosan műveli a kettőt: hosszabb szünetek után egy-egy évben két filmet dob piacra. Az egyik mindig "társadalmilag érzékeny", "fontos emberi kérdéseket" taglaló darab (München és társai), a másik pedig puszta szórakoztatás, zsebkendőgyilkos eszképizmus vagy székkarfa-markolós kalandmese. Viszont tavaly mesterünk kicsit igazított formuláján, és pusztán technikailag értelmezte kötelességét: se a Tintin kalandjai, se a Hadak útján nem akar több lenni pár órás időutazásnál, ám míg az előző a legkorszerűbb 3D-s és animációs technikával adta el magát, addig az utóbbi bevallottan ó-Hollywood stílusát, hatásmechanizmusát és érzelemtárát imitálja.

Áldassék a posztmodern neve, manapság ezt is meg lehet csinálni, hiszen a stílus csak egy ujjgyakorlat, póz (ez a stílus Spielbergtől pedig sosem állt távol), a giccs pedig olyan, hogy ha rárakunk még egy lapáttal, akkor is csak giccs marad. "Ha már hiteltelen, akkor legyen nagyon az" alapon Spielberg fogta, és eltúlozta a '30-as, '50-es évek hollywoodi nagyepikájának stíljét, majd hozzácsapott még pár okos geget, pár népmesei (csoda)motívumot, és egy-két háborús eposz-sablont.

A spielbergi hibrid (ismertebb nevén: blockbuster) lehetősége azon a szívességen alapszik, amit az alapanyag szerkezete nyújt: főhősünk ugyanis nem Albert, az I. világháborúba a lövészárkok mélyéig belekeveredő brit földműves fiú, hanem pompás kancája, Joey. Joey nemcsak okos állat, de állatian erős is, mindenki életét megváltoztatja, akivel csak találkozik. Csakhogy Albert az igáslónak és csodalónak egyaránt beillő Joey-t a háború kitörésekor el kell hogy adja Narracott famíliának, a "harci ló" kalandos sorsa pedig az egész háborún átível, a tömegmészárlás poklában jelenetről jelenetre cserél gazdát. Albert azonban nem hagyja egyedül egyetlen igaz barátját, besoroztatja magát a brit hadseregbe, és a klórgáz-bombák, a gépfegyver-lövéssorozatok, a tank-rohamok közepette sem adja fel a reményt, hogy egyszer megtalálja hűséges hátasát.

Bizony, ez már túl van jón és rosszon, a kritikus esztétikán, és már a magaskultúra felé elkötelezett kritikusok (ha még vannak olyanok) se kiáltják ki a filmművészet végét annak okán, hogy az önmagát imitálja. A Hadak útjánnak csak egy mércéje van: a "hatni, hatni, hatni" parancsolata. Az pedig – egy ilyen nagyköltségvetésű, professzionális filmnél – nyilván nem a színészi játékon (a másod-főszereplő Jeremy Irvine-on kívül mindenki remek), a fényképezésen (Gregg Toland se tudna belekötni), vagy a kötelező csatajeleneteken (Spielberg kisujjból kirázza a normandiai partraszállás reprízét) fog elbukni. Egyedül a film szerkezete áll a hatásmechanizmus útjában, amely legszívesebben úgy gázolna át minden nézőn, mint a német tankmonstrumok a brit parasztgyerekeken a somme-i csatában.
A Hadak útján ugyanis korántsem akkora eposz, mint amekkorának láttatni akarja magát. Valójában töredezett életkép-füzér, egymás mellé pakolt és egymástól többnyire független, melodrámai és népmesei csodasorozat. Ahogy Joey áttrappol az első világháborún, úgy váltogatjuk mi is az azonosulási felületeket, az egymást váltó lótulajdonosoknak alig 10-20 percnyi idő jut arra, hogy megnyerjék a nézőt maguknak. Szegényeket azonban nemcsak az első világháború, hanem a forgatókönyvíró páros is kisemmizte, és csak elnagyolt karikatúrák maradnak, akik csak a kötelező humoros feszültségoldásra jók, nem pedig arra, hogy beleláncoljanak minket a történetbe. A szebb napokat is látott írópáros se a lovat, se kísérőit nem tudta igazán megkapó hősökké, figurákká stilizálni, és így nem tudták filmre átültetni, illetve hatásosan helyettesíteni az eredeti regény koncepcióját, amely – könyv lévén – megtehette a lovat főszereplőjének. Hiába, se Lee Hall, se Richard Curtis nem egy Hollywoodba igazolt Bresson (ld. Vétlen Balthazár).

Mindehhez vegyük hozzá, hogy Spielberg pokla egyáltalán nem is borzasztó, hiszen az erőszakot családi filmes kiadásba csomagolta, és megpróbált halál nélküli háborús filmet forgatni. Ezt akár még üdvözölhetnénk is, hiszen Hollywood már minden nézőt túladagolt a különböző halálnemekkel, ám Spielberg a végére úgy döntött, mégiscsak leforgat egy realisztikus csatajelenetet, gyomron vág a háború káoszával – az első felvonás ártatlan, haláltagadó meséje után ez pedig nem a hatást fokozza, hanem inkább kidob a történetből, csakúgy, mint az epizodikusra tördelt narratíva.
Ennél sokkal szomorúbb, hogy Spielberg a hollywoodi filmek legfontosabb összetevőjéről is elfeledkezett: a főgonoszról. Ahogy kedvenc törpikéink se érdekelnének minket Hókuszpók nélkül, vagy Jancsinak és Juliskának se lenne története egy kannibál boszorkány híján, a klasszikus dramaturgia se lehet meg ellenerő nélkül. A Hadak útjánban viszont az egyetlen gonosz a háború, ami lehet, hogy az embereknek szörnyű, de a lovaknak – az I. világháború rabszolgáinak – kétszeresen is az, hiszen ágyúvontatás közben ugyanúgy kimúlhatnak, mint a lövészárok ellen vezetett lovasrohamban. Amúgy mindenki szeret mindenkit, a háború is bizonyára egy nagy félreértés, csak azért tört ki, mert nem volt ott Joey, hogy kibékítse a németeket, a franciákat és az angolokat, akik már csak azért is jól megértették volna egymást, mert az angol már 1914-ben is világnyelv volt.
A hatás így nem nagyon akar bevonulni a filmbe, többnyire vadászni kell rá, magától csak a film elején és végén köszön be, amikor történetünk is idomul a klasszikus narratíva egységéhez, amikor Albert és Joey együtt mutatnak fityiszt a lehetetlennek. Cinephilek viszont így is korrektül szórakozhatnak, Janusz Kaminszki operatőr ugyanis remek érzékkel és érzéssel idézi meg képeiben a régi westerneket, az Óz, a csodák csodáját, vagy az Elfújta a szelet, és a film végére az is kiderül, hogy az MGM-féle díszletplafonra ragasztott sötét-narancssárga égbolt mit sem vesztett érzelmi erejéből. Hiába, ilyenfajta eszképista szórakoztatásra mindig lesz igény, mivel az ember nem ösztön-, hanem menthetetlenül érzelmes lény. Összességében azért én inkább megvárnám azt a Spielberg-imitátort, aki majd az említett hibák nélkül tudja utánozni Ó-Hollywoodot.

Hadak útján (War Horse)

Színes, feliratos, amerikai-indiai háborús filmdráma, 146 perc, 2011

Rendező: Steven Spielberg

Forgatókönyvíró: Lee Hall, Richard Curtis

Operatőr: Janusz Kaminszki

Szereplők: Jeremy Irvine (Albert), Tom Hiddleston (Nichols százados), Benedict Cumberbatch (Stewart őrnagy), Emily Watson (Rose Narracott), David Thewlis (Lyons), Toby Kebbell (Georgie), Peter Mullan (Ted Narracott)

Forgalmazó: Fórum Hungary

Bemutató dátuma: 2012. február 9.